Megtört lélek P.G | Befejezett

Huszonegyedik fejezet

Gretchen Hartley

Szeptember 6. hétfő

Mr. Gasly felváltva nézett rám és Pierre majd elmosolyodott.

- Mindig is erre vártam! --csapta össze a kezét, én pedig értetlenül néztem rá. Hozzám lépett majd szorosan megölelt.

- Üdvözöllek a családban, kicsi Gretchen --ölelgetett és egyértelművé vált, hogy Mr. Gasly a lehető legjobban félre értette a helyzetet. Vagy negyven százalékban biztosan.

- Apa, félre érted --szólalt meg Pierre, hogy leállítsa az apukáját, aki közben elhúzódott tőlem nagy vigyorral az arcán.

- Jaj nekem nem kell magyarázkodnotok! Én roppantul örülök nektek! Apádat meg majd elintézem --nézett rám és legyintett egyet.

- Apa, nem vagyunk együtt --mondta Pierre, akit úgy tűnt bosszant a helyzet. Hát persze miért is ne bosszantaná? Igazi barom.

- Tényleg nem --tettem hozzá én is, mire Mr. Gasly csalódott arcot vágott.

- Túl szép is lett volna --morgolódott az orra alatt és még egy öleléssel elköszönt tőlem, majd kiindult.

Bár pillanatnyilag nagyon utáltam Pierre-t, még is hevesen vert a szívem azért, hogy Mr. Gasly ennyire örült volna nekünk. De sosem lesz olyan, hogy "nekünk" vagy "mi". Pierre egyszerűen nem akar vagy nem képes rá, hogy igazán velem legyen. Engem pedig innentől kezdve nem fog érdekelni.

- Na én mentem --ment ki az ajtón lelombozódva Mr. Gasly.

- Viszlát --kiáltottam az ajtónak.

Pierre néztem, aki még mindig a konyhában állt. Fehér kereknyakú póló volt rajta és szürke melegítőnadrág. A haja szanaszét állt, de még így is remekül nézett ki.

- Rendben vagy? --nézett rám, mire grimaszoltam egyet.

- Erre inkább nem válaszolok --motyogtam flegmán és az előszobába mentem. Felkaptam a szandálomat, közben Pierre utánam jött.

- Már is elmész? --kérdezte, de nem volt semmi meglepettség a hangjában.

- Nem, itt maradok, hogy még párszor megbánts --kaptam fel a táskámat is majd feltéptem az ajtót.

- Gretchen --szólt utánam, mire ingerülten felé fordultam.

- Azt hittem megtudjuk ezt beszélni így kora reggel --sóhajtotta.

- Ohh persze, tegnap nem miattad lettem rosszul a sírástól, ugye? Mit akarsz még beszélni, Pierre Gasly? Mit nem mondtál még el nekem? --csattantam fel.

- Gretchen, tegnapot felejtsük el jó? Hülyén viselkedtem teljesen bekattantam --magyarázkodott.

- Ohh remek! És mit szeretnél most? --fontam össze a mellkasom előtt a karjaimat.

- Veled akarok lenni --azokat a szavakat ejtette ki, amiket annyira szerettem volna hallani kilenchónappal ezelőtt, vagy abban a három hónapban amikor reménytelenül oda voltam érte. De most remegés szerűen futott át rajtam a düh.

- Menj a fenébe --mutattam fel a középsőujjamat, majd hátat fordítottam neki és kisiettem a kertajtóhoz. Utcára lépve nem álltam meg, siettem tovább míg egy buszmegállót nem láttam meg a távolban. Letöröltem a kicsordult könnyeimet és csak is a dühnek engedtem, hogy kiszabaduljon. Nem akartam több érzelmet táplálni Pierre iránt. Befejeztem.

Szeptember 7. kedd

Feltéptem az egyetem ajtaját, beléptem a zsúfolt folyosóra. A négyes teremhez lépkedtem, majd ahogy befordultam az irodalom órára, a telefonom rezegni kezdett. Miközben lépkedtem fel a lépcsőn megnéztem a kijelzőt, amin anya neve jelent meg. Meglepetten néztem a képernyőre, majd egyszerűen kinyomtam. Mi a fenének hív? Felejtsen már el ő is! Fújtattam egyet, majd a tizedik sorba befordultam és leültem a második székre. Tíz perc múlva szinte tele lett a terem majd a kontyos, szemüveges hölgy belépett és elkezdte tartani az órát. Miközben Mrs. Clarke beszélt, a telefonom megint rezegni kezdett, és ismét anya neve jelent meg. Újra kinyomtam, de kezdtem furcsállni, hogy hív. Óra után ismét a neve jelent meg a kijelzőn, ekkor pedig már képtelen voltam felvenni.

- Mondjad --sóhajtottam bele a telefonba, mire szipogást hallottam csak. Azonnal minden átszaladt az agyamon, hogy apának lett valami baja. A szívem kiugrott a helyéről, miközben vártam, hogy anya megszólaljon.

- Mi a baj? –kérdeztem, mire anya megint csak szipogott.

- Anya! Ne szórakozz már, apával van valami? –kérdeztem, teljesen kiakadva.

- Nem, dehogy! Fred elhagyott –sírta, mire megnyugodva kifújtam a levegőt. Ki a francot érdekel az a barom Fred? De mivel nem akartam bunkó lenni, így normálisan válaszoltam.

- Ohh, sajnálom --feleltem, de közben eszembe jutott, hogy Fred miatt akarta a farm felét. Amit Pierretől meg is kapott.

- Azért gratulálok, hogy miatta kiakartad apát a pénzéből forgatni --tettem hozzá, mire anya csak tovább zokogott. Bár nem érdemelte meg, de azért megsajnáltam.

- Sajnálom --motyogta és közben elindultam a kövi órámra.

- Monacoban vagy? --érdeklődött síró hangon.

- Igen --bólintottam.

- Nem akarsz Németországba átutazni hozzám a hétvégén? --kérdezte és ez nagyon meglepett, de az főleg, hogy eddig nem is tudtam, hogy Németországba költözött, a most már volt pasijával.

- Nem tudom, tanulnom kell --sóhajtottam, de közben nem is értettem még is, hogy gondolja ezt. Apát se tudom Texasba meglátogatni, nemhogy őt, aki már mióta nem törődik velem!

- Akkor mi lenne, ha én mennék Monacoba?

- Anya, minek? Most már jó vagyok? Felejts el --bosszantottam fel magam és kinyomtam.

Miért akar mindenki az agyamra menni mostanában? Eltettem a mobilomat majd a folyosó végére mentem a hatos a terembe. 

Miért érzem úgy, hogy lekellene szednem mindkét könyvet?😩