Megtört lélek P.G | Befejezett

Kilencedik fejezet

Gretchen Hartley

November 3. kedd

Amint kinyitottam a szemem, azonnal rájöttem, hogy nem az emeleti szobában vagyok. A tegnapi medencés incidens után, úgy pattantam fel mintha megrázott volna az áram. De ahogy magam mellé néztem, csak a takarót láttam és úgy tűnt Pierre nem aludt bent. Ez megnyugvással töltött el és higgadtabban másztam ki a takaró alól. Az ajtó nyitva volt így simán kiléptem a nappaliba, ahol Pierre hason fekve aludt a kanapén. A tegnapi nap éltem szégyenfoltjai közé fog tartozni. Leginkább mert én csókoltam meg őt, amikor alapból nem tudhattam ő vonzódik-e hozzám. De végül is lényegtelen mit is érzünk a másik jelenlétében, mert közöttünk nem lehet több. Nem csak a szüleink miatt, hanem azért is mert nem illenénk össze.

- Jó reggelt --nézett fel hirtelen, én pedig még mindig ott álltam őt nézve.

- Öhm, jó reggelt --motyogtam.

- Reggeli után mehetünk haza? --érdeklődtem.

- Persze --ült fel, és úgy tűnt nem aludt a legjobban.

- Akkor összeszedem magam és bepakolok --indultam el a lépcső felé, és inkább nem kérdeztem rá miért aludtam a szobájában.

Félórával később egy farmerben és egy sárga hátul kötős blúzban lépkedtem le. A csomagomat pedig húztam lefelé magam után, mert eszemben sem volt megkérni Pierre-t, hogy hozza le.

- Hé, hé még leesel --pattant mögém, és mellkasát a hátamnak nyomta, amivel teljesen bezavart és elengedtem a táskát, amit szerencsére ő már fogott, mellettem átnyúlva. Ahogy elhúzódott, úgy éreztem mintha a hátamról letéptek volna valamit.

- Szólhattál volna --tette le az ajtóba.

- Nem akartalak zavarni –motyogtam, mire Pierre rám nézett.

- Látom felesleges volt tegnap megbeszélnünk a dolgokat –mondta, mire rá néztem és rideg kék tekintetével találtam magam szembe.

- Mi? --nem értettem hirtelen mire céloz.

- Ha minden rendbe lenne közöttünk, akkor nem lennél zavarba előttem! --közölte és még jobban zavarba hozott amiért ezt észrevette.

- Nem vagyok zavarba előtted! --tagadtam, de sajnos igaza volt. Hiszen megcsókoltam és ő olyan közel volt hozzám, mint még soha senki! Ezt hogyan lehetne csak úgy elfelejteni egy nap alatt?

- Szerintem jobb, ha már most indulunk –mondta, és a nappaliban álló csomagjáért ment.

- Most haragszol? --néztem végig ahogy visszajött hozzám szakadt farmerben és csíkos kék-fehér ingben.

- Nem --morogta és ezzel engem is feldühített, de visszafogtam magam.

- Átviszem a szomszédba a kulcsokat, nem akarok a pasasra várni --indult ki az ő csomagjával és az enyémmel egyszerre. Én pedig némán kiléptem utána és bezártam a ház ajtaját. Remek lehetne ez a hely egy szerelmespárnak, de mi nem voltunk azok és ez a gyors távozásunkból meg is látszott. Autó mellé érve, Pierre kezébe adtam a ház kulcsait majd beültem előre.

Az utunk egyáltalán nem telt olyan jól, mint idefelé és a kínos, feszült csend idegtépő volt. De még is végig vittük így az utat. Amikor befordultunk a földes útra, mindketten érezhetően megkönnyebbültünk, de nekem csak addig tartott ez, míg a száraz kukorica rengeteg után, megnem láttam a házunk előtt egy idegen autót. Egy régebbi fajta kék BMW volt és valahogy rossz érzés fogott el.

- Ki van itt? --nézett rám Pierre és beállt a fehér Hondával a veranda elé.

- Fogalmam sincs –mondtam, majd lassan kikötöttem magam és kiszálltam az autóból.

- Behozom a holmid --szállt ki Pierre is.

- Rendben --indultam el az ajtó felé és ahogy beléptem, meghallottam apa hangját... Majd anyáét is. Remek. Ahogy beléptem a konyhába, megpillantottam a hanghoz tartozó szüleimet és egy idegen srácot, aki olyan huszonnyolc körüli lehetett.

- Mi történik itt? --szólaltam meg mire észrevettek.

- Kértelek, hogy maradjatok még, nem? --támadott le apa, mire meghökkenve néztem rá.

- Ezért küldtél el? Anya miatt? --akadtam ki és anyámra néztem, aki pontosan két hónapja hagyott el minket. Azóta nem írtam vissza neki és a telefont sem vettem fel, ha hívott.

- Elintézted, hogy ne találkozzak vele? Még is mit képzelsz? --támadta le apát, én pedig bár haragudtam apura, hogy titkolózott, de anya volt itt az ellenség nem ő.

- Magadnak intézted el, hogy nem találkozunk --jelentettem ki és közben éreztem ahogy Pierre megáll mögöttem.

- Édesem, tudod, hogy nagyon szeretlek --mondta és nem is törődött a közönséggel.

- Ha szeretnél nem hagytál volna el! --hátráltam egyet és pont Pierrenek ütköztem, aminek most örültem is. Nem húzódott el, csak tartó oszlopként állt mögöttem, ami rengeteget jelentett.

- Elnézést, illetlenség nem bemutatkoznom a lányom barátjának --nézett most Pierre.

- Ő nem a barátja, hanem Jacques fia --mondta apa, közben ránk nézett és úgy tűnt, mintha nem lenne biztos abban, amit mond. De kivételesen nem foglalkoztam vele. Szükségem volt arra, hogy Pierre mögöttem álljon.

- Ohh Pierre! De rég láttalak --anya mesterien terelte a témát és ezt a hülye is észrevette.

- Jó napot, Mrs. Hartley --biccentett.

- Hívj csak Dorotyhnak –mondta, mire megforgattam a szemem.

- Mikor mész el? –kérdeztem, mire anya végre rám nézett.

- Apáddal még megkell pár dolgot beszélnünk --felelte végül, és hátrébb lépett a pasashoz, aki egyértelműen a szeretője volt.

- Dean-nel venni akarunk egy házat és szükségünk van a földnek a felére –mondta, mire elsápadtam.

- Azt akarod, hogy apa eladja, amibe az összes erejét beleölte? Te teljesen meghibbantál? --keltem ki magamból, mire Pierre hátulról megfogta a kezem.

- Édesem, te ezt nem értheted! --jelentette ki.

- Nem érthetem? Te teljesen megbolondultál! --nevettem idegesen és a sírás szélén álltam. Itt nőttem fel, ez apa mindene és anyám meg elakarja ezt venni tőlünk egy fiatal pasi miatt.

- Kikérem magamnak a hangnemedet --emelte fel a kezét.

- Egyébként is mit érdekel az téged mi lesz a farmmal, amikor jövőre Franciaországba költözöl? --vágott vissza, ami szíven ütött.

- Mert lényegtelen hova költözöm, ez lesz az otthonom --mutattam körbe.

- Persze --legyintett le.

- Soha többé nem akarlak látni --mondtam utolsó erőmből és kirohantam a házból. Egyenesen a bálák felé vettem az irányt, ahol kis koromban bújtam el. Most ismét így tettem, és ahogy beléptem a fából készült magas épületbe, felmásztam fokozatosan rakott bálákra, majd kettő között átmentem hátra és leültem a falnak támaszkodva. Folytak a könnyeim, mint egy kisgyereknek, de leginkább azért, mert az elmúlt két hónap most jött ki belőlem.

Megint eszembe jutott egy új könyv, valaki üssön le! Előre is köszönöm annak, aki megteszi! 

Instagram: mihalikdkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla