Küzdj az álmaidért /Befejezett/

7. Mi bajom van!

Suli után elbúcsúzom barátnőimtől és büntetésem helyszínére megyek, ahol az egyebként kedves takarítónő egy fekete zsákkal, gumikesztyűvel, seprővel és lapáttal vár. A kezembe nyomja és jó munkát kíván. Biztosan jól fogok szórakozni. Ettől jobbat el sem tudnék képzelni.

Felhúzom a kesztyűt és zsákkal a kezembe neki állok a földről felszedni a csikkeket. Magamban mérgelődöm, hogy lehet ilyen fasz mindenki, miért nem az erre kijelölt kukákba dobálják. Van itt annyi hamus mégis több csikk van a földön, mint annak kijelölt helyén.

Hogy száradna le a kezetek, mikor eldobjátok.

Ha jobban bele gondolok, én is oltottam el már többször is a cipőmmel, na ezentúl biztos nem fogom. Még egyszer nem fogom itt takarítani a más szemetét, az biztos. Elmormolok még pár ronda gondolatot és átkot is szórok rájuk. Egy kicsit megkönnyebbülök a szitkozódástól. Felegyenesedem és az ajtó felé pillantok.

Felügyelőm a bejárat előtti lépcsőn pihen és kortyolgatja nyugodtan kávéját. Gondolom, mivel a barna színű műanyag pohárban valószínű kávé van, amit az automatából vásárolt. Szúrós tekintettel nézek rá.

Hogy fulladnál bele vagy égetné meg a nyelved, tök mindegy csak történjen veled is valami rossz, ha már ilyen helyzetbe hoztál.

Folytatom a munkát, persze fél szemmel azért néha felé pislantok. Végig csendben mustrál, szó nélkül figyeli, hogy mit csinálok, égető pillantását érzem egész idő alatt a bőrömön. Szerencséje, hogy csak a tekintete tapadt rám, mert ha beszólna vagy kekeckedne, akkor tuti nem állok jót magamért.

Miután végeztem leülök az udvar másik oldalára, ahol szintén a széles lépcsősor terül el. Három fokos, a legfelsőre terpeszkedem és rágyújtok egy cigarettára, élvezettel szívok bele is fújom ki a füstöt. Egy kicsit lenyugtatja az idegeimet, amik persze nem sokáig lesznek nyugodtan, mert mihelyst megpihentem Eliot feláll és hosszú izmos lábaival felém veszi az irányt.

Na már csak ez hiányzott.

Mit akar ez a barom?

Biztos nincs megelégedve a teljesítményemmel, de leszarom, sőt ha belém köt, akkor nem fogom féken tartani a nyelvem.

megáll előttem, magas termetével eltakarja a napot. Nem nézek rá, nem is kell, mert lehajol hozzám, egészen közel az arcom elé. Nem ijeszt meg, az arcába fújom a füstöt, amit rezzenéstelen arckifejezéssel tűr. Majd egy váratlan mozdulattal kiveszi a cigit a kezemből. Erre számíthattam volna. Természetesen az egyik hamusban eloltja a félig sem elszívott szálat, azután letelepedik mellém a lépcsőre. Erőt veszek magamon és nem kelek ki magamból, megpróbálom azt a nyugodtságot magamra erőltetni, amit látok őrajta is.

– Miért nem szereted, ha cigizek? – kérdezem hűvösen.

– Komolyan szeretnéd tudni? – Oldalra biccenti a fejét. Nincs a tekintetében semmi pimaszság. Nem tudom, hogy ez most jó rám nézve vagy sem.

– Igen.

Sóhajt egy nagyot, mielőtt belekezdene mondandójába. Nem néz rám, csak előre felé tekint.

Oldalprofilból is szemet gyönyörködtető. Az orra egyenes, kisfitos, aranyos. Jézus, miket beszélek. Eliot és a testrészei minden, csak nem aranyos.

– Öt éve az édesanyám tüdőrákban halt meg, azóta gyűlölöm a cigit és azt is aki dohányzik, azt hiszem – hangjából kihallatszik a szomorúság.

– Sajnálom, nem tudtam – szomorúan és szégyenkezve hajtom le a fejem. Biztosan megviselte az anyja halála, kit ne viselne meg. Én nem tudom milyen lehet elveszíteni az egyik szülőd, és egyhamar nem is szeretném.