Jobb lett volna Nélküled?

6

Úgy tűnt, Marcus miatt egyelőre nem kellett, hogy főjön a fejem. Egész héten elfoglalt volt, azon az egy eseten kívül, amikor a boltban találkoztunk, nem futottunk össze többet. Nem bánkódtam miatta, én is el voltam a saját életemmel, lelkiekben készültem a hétvégére.

Azt terveztem, hogy ki se mozdulok majd otthonról, feltúrom az összes szekrényt a szobámban, elolvasgatom a régi napló bejegyzéseimet, esetleg megkérem aput, hogy grillezzünk a kertben, aztán vasárnap szépen hazahoz Bran, és le is tudva az egész. Könnyűnek hangzott!

Nem írtam Marcusnak, hogy elutazok, nem kellett beszámolnom neki mindenről, ha nem keres, akkor meg úgyis mindegy. A háztömb előtt álltam a hátizsákommal, amibe bekészítettem azt a jelentéktelen mennyiségű holmit, amit magammal kívántam vinni anyuékhoz. Még ruhát se kellett pakolnom, közép suli óta, nem nagyon változott az alakom. Mindig is vékony voltam, nem sportosan csak olyan, normálisan. Szóval bármelyik régi cuccom megfelel majd. A táskámban lapult a könyv, amit olvastam, a telóm, néhány pipere cucc, meg egy kardigán. Ennyi.
Bran leparkolt, a Ford Focusával, amit tavaly vett, és azt hiszem egész életében erre spórolt. Arra játszottam, hogyha majd menő ügyvéd lesz, akkor majd, ha nagyon bánatosan nézek, nekem adja. Amúgy, nem igazán volt szükségem autóra. Seattleben mindent elértem gyalog is, amit nem, arra ott volt a tömegközlekedés. Ahhoz, hogy anyukéhoz haza menjek, meg felesleges lett volna egy kocsit fenntartani. Ahhoz én túl szegény voltam.
Bepattantam az anyósülésre, és már indultunk is.
- Na, felkészültél az utazó play listemre? - sandítottam a bátyámra.

- Ne kímélj! - mondta.

Benyomtam a lejátszóba a cd-t, amire gondosan válogatva kerültek fel, az általam legjobban favorizált számok, és néhány a vicc kedvéért. Zene ügyben sokat tanultunk egymástól, ezen a téren nagyjából egyezett az ízlésünk. Habár Bran a hard core stílust bírta a legjobban, vevő volt az én enyhébb zenei ízlés világomra is.

- Na, és hogy mennek a vizsgák? -érdeklődtem, és magamban fohászkodtam, hogy valami kitérő választ adjon. Erre ő elkezdte ecsetelni, én meg hihetetlen érdeklődést színlelve hallgattam, de már az ötödik mondatnál elvesztettem a fonalat. Az út felénél kb. elfogyott a lelkesedés, és közöltem, hogy szundítok egyet. Még véletlenül se tudtam volna kocsiban elaludni, de arra jó volt, hogy kicsit elhallgasson én meg bámulhassak ki az ablakon.

Általában nem zavart, ha a sulijáról beszélt, de mostanában annyira vehemensen vetette bele magát a részletekbe, hogy nem tudtam követni. Az én életemből ezek a részletek teljesen kimaradtak, és ami neki evidens volt én arról semmit sem tudtam. Persze tanulhattam volna tovább én is, de én nem azt az utat választottam.

Mikor már azt hittem, lesz végre egy kis nyugtom, búsan pityegő hang jelezte, hogy üzenetem érkezett. Édes izgalom járt át, ahogy a képernyőn felfedeztem Marcus nevét. Azonnal rányomtam.

Helló Angyalom!

Remélem, ma ráérsz, már nagyon hiányollak!

Arcomra elégedett mosoly kúszott.

Visszaírtam.

Sajnálom, de éppen haza tartok a szüleimhez. egész hétvégén ott leszek.

Egy rövid perc múlva érkezett is a válasz.

Ha ezt tudom, már tegnap megkereslek!

Felélénkülten nyomkodtam a telefont, ami szemet szúrt Brannek is, mert gyanakodva pillantott felém. Tudtam, ha lógva hagyom, hamar rájön mi a szitu, ezért inkább egy gyenge hazugsággal tereltem, bízva benne, hogy sikerül megtéveszteni.