Jobb lett volna Nélküled?

7

Az eset után azt tettem, amit Marcus javasolt, kivettem pár nap szabit, pihentem, és hívtam, ha kellett. Illetve nem hívtam. Mivel a tény, hogy a titkom, többé nem titok, még mindig nem mozdította el bennem azt az elhatározást, hogy, ami történt örökre elássam. Ezért nagyon össze kellett szednem magam!

Mel a dilijei ellenére, szemfüles és gyanakvó volt. Ráadásul jól ismert, elvégre már vagy ezer éve a legjobb barátnőm volt. Kiszagolta, ha valami baj van, és nem hittem benne, hogy még egyszer ki tudnám magyarázni magam előtte. Jól kellett játszanom!
Az volt az egészben a furcsa, hogy most is csak ugyanazt éreztem, mint máskor. Csak minden sokkal intenzívebb volt. Többször gondoltam rá, jobban kellett igyekeznem, hogy felejtsek. A levertségem, akkor oldódott, amikor Marcus velem volt, és bármennyire is élveztem a vele töltött idő minden egyes pillanatát, iszonyúan féltem függni tőle. Eddig egyedül jutottam túl a Patrick okozta megrázkódtatáson, volt egy módszerem, ami bevált. De most hirtelen, Marcus vette át ezt a szerepet, ami nem tetszett. Kívántam, vágytam rá, de azt nem akartam, hogy az éjjelem és a nappalom is ő legyen. Ráadásul nem bízhattam magam valami olyan bizonytalanra, mint a kapcsolat Marcus és köztem.
Ezért egy ideig nem kerestem, és ő sem hívott, megértette, hogy időre van szükségem. De közben rá nagyobb szükségem lett, mint az időre. Hiányzott a nevetése, az a közvetlenség, ami a kapcsolatunkat jellemezte, a melegség, ami az érintéséből áradt, és pillanatok alatt felmelegített, vagy lángra lobbantott. Hiányzott a barátsága!
Elszántam magam, hogy két hét után először, írok neki. Volt bennem félsz, eszembe jutott az is, hogy talán már nem akar velem találkozni. Tudta a titkom, és problémás voltam. Ezt kár is lett volna tagadni.
Sokáig gondolkoztam mire ki tudtam préselni magamból néhány szót.

Szia!
Hogy vagy?

Szánalmas volt, de elküldtem. Vártam, várakoztam, majd a csalódottságtól letörten a kanapéra vágtam a telefont. Szmaug nyekkenve ugrott arrébb. Rémülten nyúltam utána, de annyira megvetően mustrált, hogy rögtön visszahúztam a kezem, és fedezékbe vonultam.
Kedvetlenül estem be a tv elé, és arcomat a párnába fúrtam. Alig hallottam meg, hogy rezgett a telefon. Azonnal utánakaptam, és megnyitottam a üzenetet.

Szia! Velem minden oké. Te hogy vagy?

Rögtön választ pötyögtem.

Jobban. Szeretnék veled találkozni!

Miután elküldtem írtam gyorsan egy másik üzenetet is.

Megértem, azt is, ha már nem akarsz tőlem semmit.

Ennél jobban már nem is jelezhettem volna, hogy az önbizalmam a béka seggét veri. Érdektelenül rodeóztam a csatornák között, és véletlenül ráakadtam arra a műsorra, amit apuval néztünk. Ledobtam az irányítót, és hagytam magam bevezetni, a növénytermesztés, és az állattartás rejtelmeibe.
Közben feszülten vártam, hogy megzörrenjen a telefon, olyan izgalommal, mintha ajándékot kapnék. De az a huncut kis ikon csak nem akart megjelenni.
Arra számítottam, hogy le fog rázni, de arra nem voltam felkészülve, hogy egyáltalán nem is válaszol semmit. Csalódottságom csak egyre fokozódott a nap előre haladtával.
Tudtam, hogy nem fog örökké tartani a kis románcunk, azt sem tudom, hívhatjuk-e annak. A vonzódás kétségtelenül meg volt, de talán egy románc igényelne más érzelmeket is. Mégis letört, hogy ennyire korán vége lett.

-Szánalmas egy hülye vagyok.... -sóhajtottam.

A családomat megbántottam, ezt Bran volt szíves a tudtomra adni, a pasim megcsalt, nem volt egy épkézláb kapcsolatom, most hogy belegondolok, sosem. A lelkem darabokban, egy rakás szerencsétlenség vagyok.
Vannak azok a nehéz sorsú nők, akik mindig megjelennek a filmvásznon, könyvekben, akik emelt fejjel viseltek minden sorscsapást, amit az élet rájuk mért. Na, hát én nem voltam olyan. Engem minden egyes sorscsapás egyre jobban beledöngölt a földbe, és csak nagy erőlködések és hosszú idő után tudtam csak újra talpra állni.
Tényleg nagyon szánalmasan festhettem, mert még Szmaug is megsajnált és ahelyett, hogy belém mélyesztette volna a fogait, felugrott, és a hátamra gömbölyödve dorombolni kezdett. Jól esett a frekvencia. Ellazulva elaludtam, Szmaug rezgő masszázsa alatt. Arra ébredtem, hogy a kezemben megszólalt a telefon. Azonnal felélénkültem, és izgatottan pillantottam a kijelzőre. Majd csalódottan felvettem.
- Szia Fred. - dörmögtem bele, kihallatszódott a hangomon, hogy nem őt vártam.
- Szia! Mi van veled? Aludtál?
- Hétvége van, megtehetem. - feleltem közönyösen, talán egy picit flegmán.
- Jól van... - mondta azzal a hangsúllyal, amivel az oroszlán szelídítő beszél a vadakhoz. - Kérni akartam egy szívességet.
- Hallgatlak!
- Rendeltem, hozzátok egy könyvet, ha megérkezik, elhoznád?
- Persze. - feleltem.
- Minden oké? Kicsit...
- Kicsit mi? - csattantam fel.
- Kicsit, harapós vagy.
- Minden oké, Fred. Csak most keltem fel, ilyenkor ideges vagyok.
- Ez sem jellemző rád... Ilyenkor valamelyik hülye hobbidat szoktad csinálni... Történt valami? A fiúddal?
- Nem történt, már mondtam! Nem a fiúm! Hagyjatok már!
- Jól van, jól van! Feküdj vissza, mert hülye vagy!
- Te vagy hülye!
Letettem. Nagy nehezen kivergődtem Szmaug alól, arcomat a tenyerembe temettem, és hátra simítottam a hajam. Kézbevettem a telefont és küldtem egy üzenetet Frednek.