Jobb lett volna Nélküled?

12

A következő hetem azzal ment el, hogy a mérlegre pakoltam az érzéseimet, és próbáltam kiegyenlíteni a karokat.
Még hét elején átküldött Tom egy fotót, ami a bulin készült, és rajta voltam én is, a rock sztárok társaságában. Az első dolgom volt át küldeni Melnek, de a fiúknak személyesen akartam megmutatni. Ez, a hatalmas élmény tartotta jelenleg egyensúlyba a mérleget, aminek a másik karján a Marcussal kapcsolatos kusza érzelmeim, és a hazameneteltől való rettegés volt.
Anyám szinte minden nap hívogatott, hogy beszámoljon a fejleményekről. Úgy szervezte Bran buliját, mintha az esküvőjére készült volna, és a szavaiból úgy vettem ki, hogy a fél várost meghívta. Nem tudom Bran ezt mennyire fogja díjazni, neki elég lett volna, ha ott van a család, meg néhány haverja. De nem is ez izgatott annyira, inkább az, hogy a meghívottak között ott lesznek-e Patrick szülei is, és esetleg Patrick.
Az volt az egyetlen kapaszkodóm, hogy bíztam benne, hogy akkor se jönne el, ha anyuék meghívnák. Ha képes volt külföldre utazni, nehogy kiderüljön, amit tett, akkor nem akarhat egy légtérben lenni velem.
Ez persze nem azt jelentette, hogy túl voltam a dolgon. Őszintén rettegtem a péntektől! Tommal úgy beszéltük meg, hogy akkor visz haza, anyu számított rám a szombati készülődésnél.

Nem tudtam aludni miatta, szinte egyáltalán, és a hét vége felé közeledve a mérleg már egyáltalán nem volt kiegyenlítve. Péntek reggelre, már annyira rosszul voltam, hogy nem akartam kikelni az ágyból. A végtagjaim nem engedelmeskedtek, súlyos volt minden mozdulat, és hihetetlenül hosszú ideig tartott, a legegyszerűbb tevékenység is. Hiába igyekeztem, a mosogatás hatszor annyi időt vett igénybe, mint máskor pedig összesen két edényről volt szó, a kézmosást képtelen voltam befejezni. Még azzal is meggyűlt a bajom, hogy mit vegyek fel, de nem azért mert nem tudtam, hogy aznap miben néznék ki jól, hanem mert csak bámultam a szekrényemben sorakozó ruhákra, és fel sem fogtam, amit látok. Fogalmam sem volt, mit kellene csinálnom. Mielőtt elindultam felhívtam Melt, hogy késni fogok, és azt gyanítottam, hogy az egész hetes levertségem, már valami normális magyarázatra fog szorulni. A szorongásom szépen lassan, átvette felettem a hatalmat és teljesen szétestem.
Éreztem, hogy a vérnyomásommal is gondok lehetnek, mert a szívem kb. kétszázzal vert. És már csak azért imádkoztam, hogy a boltba még beérjek, mielőtt elájulnék.
Nem tudom mi történt, ennyire rossz még sosem volt. Teljességgel pánikoltam.
A zebránál álltam és próbáltam magam összeszedni, aztán nem tudom hogy történt, csak azon kaptam magam, hogy az út közepén állok, teljesen lefagyva, se előre, se hátra, a lámpa rég a pirosban. Úgy éreztem mintha nem tudnám, mit kell csinálni, nem tudtam, hogy mi a következő lépés. Csak álltam és bámultam ki a fejemből, hallottam a dudák hangját, fékcsikorgást, majd éles fájdalmat a karomban és az oldalamban.
- Jézusom! Úristen Ness!
Feleszmélve néztem körül, a járda szélén ültem a földön, Marcus pedig mellettem, és a ruhámat markolta.
A szeme páni félelemtől, és idegességtől villogott.
Azt se értettem mi történt.
- Meghallhattál volna! - ordított rám. - Mi a fene van veled?!
A következő percben azt éreztem, hogy átölel és csak erősen szorít magához.
- Majdnem meghaltál...
- Én... én... csak lefagytam... - makogtam sokkos állapotban.
Majdnem meghaltam?
Pár nyomorult percig csak ültünk a járdaszegélyen, míg én felfogtam mi történt, Marcus pedig feldolgozta, amit mondtam. Lassan egy kisebb gyűrű kezdett körénk gyűlni, ezért Marcus talpra állított. Amikor megfogott, láttam, hogy erősen remeg a keze.
Arrébb vonszolt, és leültetett egy padra. Nekem egyből az ugrott be, hogy be kell mennem dolgozni, ezért felpattantam. Marcus azonnal visszanyomott és zaklatottan hátra simította a haját.
- Ezt nem hiszem el...Mi volt ez? - szegezte nekem.
- Be kell mennem a boltba. - feleltem mert ezt az egyet biztosan tudtam, minden mással ellentétben.
- Addig sehova, amíg ezt meg nem magyarázod! Meg akarsz halni?! - esett nekem.
- Nem tudom mi történt... Csak kikapcsolt az agyam, azt se tudtam hol vagyok....
- feleltem és a kezeimbe temettem az arcom.