Jobb lett volna Nélküled?

10

Hosszasan néztem Marcust, elmerülve szeme zöld tükrében. Nyugtalan volt, ahogy én is az voltam. Tudtam, hogy csak úgy tudjuk tisztázni ezt a helyzetet, hogyha a változatosság kedvéért most megbeszéljük, nem a könnyebb utat választjuk, ami ágyban végződik. Fel kellett tennem a kérdéseimet, de legalább egy párat közülük.

És valahogy magamban is a helyére kellett tennem, hogy mit érzek iránta. Nem tudtam mi legyen, hogyan tovább. Csak két dolgot tudtam biztosan, hogy nem akarok sérülni, és azt, hogy akarom őt.
Az, mindent megkönnyített volna, ha a kettőből legalább az egyikhez nem ragaszkodom annyira.
Nem húztam tovább az időt és feltettem az egyik fontosnak ítélt kérdésemet.
- Van valami bajod azzal, hogy Tommal, vagy, esetleg mással találkozok? - kérdeztem, hogy végre ezt is letisztázzuk.
- Nincs jogom megmondani, hogy kivel találkozz. - felelte, de túl ingerült volt, hozzá, hogy komolyan vegyem. Nem is nézett rám, csak a tévét bámulta.
- Nem ezt kérdeztem, hanem, hogy zavar-e?- szegeztem neki újra, most nem bújhat ki a válasz alól!
- Igen, Ness őrülten zavar! - fakadt ki, most már felém fordulva.
Ezt örömmel nyugtáztam.
- Miért? - kérdeztem tovább.
- Mit, miért?- nézett rám megrökönyödve.
- Miért zavar, ha más férfiakkal vagyok?
Marcus pont úgy festett, mint egy sarokba szorított vadállat. A szemeiben pontosan ugyan az a tűz égett, és olyan kiszámíthatatlanak is éreztem.
- Mert nem én vagyok, akivel vagy! - mondta dühösen, mintha ez magától értetődne.
Úgy éreztem nem rám, hanem inkább magára volt mérges. Ennek a fejleménynek, örültem is volna, ha közben nem érzem azt a vészjósló feszültséget, ami beette magát a bőröm alá.
- Ha akarod, nem randizok mással. - közöltem.
- Akkor mégis csak randi volt? - kérdezte élesen.

Engem egy kicsit azért mulattatott a szituáció, nem úgy őt. Marcus tényleg ideges volt miatta.
Nem hazudtam neki.
- Randi volt, de Tom akkor is csak a barátom.
- És ezt ő is tudja? - kérdezte hevesen.
Nem vettem fel, hogy elég számonkérő ahhoz képest, hogy miben állapodtunk meg.
- Megmondtam neki. Téged is.
Ezzel sikerült meglepnem, arcára valódi csodálkozás és egy kis értetlenkedés ült.
- Engem? - vonta fel a szemöldökét.
- Megkérdezte, van-e valakim. - magyaráztam lassan. - Én pedig, azt feleltem, hogy nem járok senkivel, de van valaki... - fejeztem be óvatosan.
- Miért mondtad ezt? - ráncolta a homlokát.
- Nem tudom, Marcus, mert így tűnt helyesnek! - feltem vissza ingerülten. Nem tetszett ez a játék. - Tomot, nagyon régóta ismerem, nem szerettem volna félreértést. És... - de ezt már nem fejeztem be.
- És? - harapott rá.
- És úgy gondoltam, talán te sem örülnél neki, ha mi... Tudod.... Esetleg közelebb kerülnénk.
- Ha közelebb kerülnétek... - dörmögte epésen.
- Hát ezzel nem cáfolsz rá... - dünnyögtem.
Észhez kapva fordult felém, de semmi biztosat nem tudtam leolvasni az arcáról. Mivel nem szólalt meg, csak látványosan őrlődött, ezért én folytattam.
- Azt hiszem, ezzel feszegetjük a határokat.

Ez olyan biztos volt, minthogy Szmaug éppen most nyalta le a harmadik fagyiskanalat is. Mivel úgy tűnik, hogy ő nem fogja, vettem a bátorságot és kimondtam.
- Nem akarom, hogy rajtam kívül mással is legyél. Idegesít! Még az is, hogy megadtad a számod annak a csajnak a múltkor. Sajnálom, ha ez sok, de így érzek, és... azt mondtuk lehetünk őszinték!
- Nem adtam meg. - felelte közönyösen, mintha a többi mondanivalómnak semmi jelentősége nem lett volna.
Ugyanakkor nem tudtam átsiklani azon, amit mondott.
- Azt mondtad elkérte.
- Igen, de nem azt, hogy megadtam neki.
- Oh. - feleltem nemes egyszerűséggel.
Marcus, most úgy nézett maga elé, mint az a gyerek, akit a szülők korholnak. Aki már nagyon menne a dolgára, de még végig kell hallgatnia a szentbeszédet. Őszintén? Én is el tudtam volna képzelni kellemesebb témát, de ahogy Mel is mondta, már kicsúsztunk a három hétből és ez mindent bonyolított.
Fáradtan dörzsöltem meg az arcom.
- Jól van- sóhajtottam. - Akkor ezt fejezzük be.
Fáradt voltam, és semmi kedvem nem volt egy olyan témát feszegetni, amit láthatóan egyikőnk se élvezett.
Marcus végre rám figyelt, de nem a kellő hatást értem el, mert most már egészen meg volt zavarodva, és a pillantásában, amit sikerült elkapnom, ijedtség villant.
- Be akarod fejezni? - kérdezte erőtlenül.
Akkor esett le, hogy félreértette.
- Ezt a beszélgetést. - pontosítottam.
Ő meg megsemmisülve hátradőlt a kanapén és két kézzel, simította hátra a haját. Azon az elgyötört sóhajon, ami feltört belőle, elmosolyodtam. Közelebb csúsztam hozzá, és engedély nélkül a mellkasához bújtam. Éreztem a hátamon a kezét.
- Tudod, könnyebb lenne, ha járnánk... - jegyeztem meg.
Erre úgy éreztem, hogy megint megfeszül.
- Már megmondtam Ness, hogy nem leszek szerelmes.
Eltoltam magam tőle, és komolyan néztem rá.
- Hiába nem akarod, ez már akkor is egy kapcsolat... Minden nap együtt vagyunk, és te is tudod, hogy nem csak a szex miatt. Ez már sokkal több, mint valami alkalmi dolog.
- Ez mindig is több volt annál, ezért nem bírunk vele leállni....
- Miért? Te le akarsz? - kérdeztem és a szívem zakatolásától alig hallottam a hangom.
- Nem! Dehogy akarok! A fenébe is, nem ezt mondtam... De nem akarom még egyszer végig csinálni. Nem akarok kapcsolatot!
- Még egyszer végigcsinálni? - kérdeztem ledöbbenve.
Oké, hogy az én fejemben is végig szaladt, hogy Dan és közte párhuzamot vonjak, de annyira távol álltak egymástól, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen lett volna.
- Mi közöm nekem Vanessához? - kérdeztem felháborodva. - Jó, ég Marcus, hasonlítok én bármiben is rá?! - akadtam ki.
Fogalmam sem volt, hogy milyen, mármint, hogy vannak-e hasonló tulajdonságaink, de azt biztosan tudtam, hogy én nem keféltem volna félre. - Miért kellene végig csinálnod még egyszer? Én nem ő vagyok!
- Kérlek, hagyjuk ezt...

Hogy hagyhattam volna? Azért nem akar engem mert egy másik nő megbántotta?!
- Nem, Marcus! Már nem értem mit akarsz! Hogy akarod ezt így tovább csinálni? Legyen minden, ami egy normális kapcsolatban csak kötöttség ne?! - csattantam fel.
- Értsd meg! Nem tudnálak boldoggá tenni! - akadt ki ő is. - Nincs bennem más csak keserűség! Mit adhatnék?!
- Nekem semmi sem kell, ezen kívül... Jó, ez nem igaz. Egyedül, magamnak akarlak.
- Nem tudom... Komolyan nem tudom Ness. - elveszettnek tűnt, de azt akartam hogy döntsön.
- Rendben. Akkor legyen vége. - mondtam.
- Ezt te sem akarod. - nézett rám, mintha nem hinné, hogy komolyan mondom.
Pedig egy részem nagyon is komoly volt. A másik, hát... Azt, most hagyjuk!
- Én ezt nem fogom tudni még sokáig csinálni...
- Ne akarj döntésre kényszeríteni!
Nem tetszett, ahogy mondta. Mintha fenyegetett volna. Ettől begurultam, és dühösen felpattantam mellőle.
- Rendben. Akkor döntök én. Menj el! - mutattam az ajtó felé. - Vége Marcus!
Felkelt ő is, de láttam rajta, hogy erre nem számított. Én is meglepődtem magamon, nagyon nem ez volt a szándékom, de ha már egyszer kimondtam, tartottam magam hozzá.
Mereven néztem, amíg az ajtóhoz botorkál. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne marasztaljam. Pedig csak azt akartam. Ebben az utolsó előtti pillanatban még lehetségesnek tűnt minden, és már semmi sem számított. Visszakozni akartam, de mégsem tettem.
- Kérlek, mondd, hogy igazából nem akarod, hogy vége legyen. - nézett rám esdeklően.
Annyi érzés tolongott bennem a kétségbeeséstől a haragig minden, de ahogy ott álltam és néztem őt, tudtam, hogy nem mehet tovább.
- Kérlek...
- Azt hiszem beléd szerettem. Ennek itt vége kell, hogy legyen. - jelentettem ki olyan határozottan, amennyire remegő hangom engedte. Éreztem, ahogy a könnyeim a felszínre kívánkoznak, de még tartottam magam. Legalább addig, amíg becsukom az ajtót.
Nem mondott mást, de az a fájdalom, ami az arcára ült, nekem elég volt. Szó nélkül hátat fordított, és elindult lefelé. Nem vártam meg, míg a lépcsőkhöz ér, bevágtam az ajtót. Eddig bírtam, a könnyeim eleredtek, én meg fáradt hüppögés közben kinyomtam a tévét, és leoltottam a lámpákat, hogy ne szűrődjön ki fény.
Az ablaknál álltam, és láttam, ahogy kiviharzik a kocsijához, és mielőtt beszállt volna, még felnézett az ablakhoz, mintha engem keresett volna. Remegő kezemmel kitöröltem a könnyeket a szememből.

Sokáig állt még ott az autója, közbenvégig azért fohászkodtam, hogy jöjjön vissza, hogy ne menjen el, beszéljük meg még egyszer. Mindent vissza szívtam volna! De végül beindította a BMW-t és elhajtott.
Lecsúsztam, az ablakpárkány alá és csak sírtam. Mindet magamnak köszönhettem, az összes hülye döntésem következményét élvezhettem, amire az összes barátom figyelmeztetett. De a szívem őt akarta, és nem tudtam, hogy egyennyire friss dolog, ilyen kegyetlenül fájhat.
Mikor összeszedtem magam annyira,hogy a hálóba vonuljak, bedőltem az ágyba, és kezembe vettem a telefont. Az futott keresztül az agyamon, ha nem mondtam volna semmit, akkor valószínűleg most itt hemperegnénk, egymás karjaiban, nevetve, csókolózva. Mennyivel jobb lett volna...
Megnyitottam a névjegyzéket, és az ő nevéhez lapoztam. Szinte éreztem a kapcsolatot, hogy a vonal végén ő van. Talánmég vissza lehetne csinálni...
Fogtam és kitöröltem a számát. Ez volt a legtöbb,amit most a védelmemben tehettem. Tudtam, hogy később nem bírtam volna ki, hogyne írjak neki. De mivel egyik ismerősömnek sincs meg a száma, ezzel az akcióval többé nem érhettem el. Nem fogom visszahívni. Több fájdalmat nem okozok magamnak!