Jobb lett volna Nélküled?

21

Nem engedtem, hogy hazakísérjen, tanulva az első és utána az összes többi esetből. Addig jó nekem, amíg Marcus Blane nem tudja hol lakom.

Hétre beszéltük meg a találkát, én pedig, mint egy hülye tini, órákon át, csak pakolgattam a ruháimat, hogy mit vegyek fel. Hihetetlen volt az egész, hogy vele fogok találkozni. 

Nem egyszer játszottam végig a fejemben a délelőtti jelenetet és kerestem benne a hibákat. Hogy hol volt az a rész ahol elrontottam, ami miatt majd megint én szívom meg, de az egészből csak ő marad, a fejemben. Az a tekintet, amivel rám nézett, a haja, amibe annyiszor markoltam már bele, a keze, amin szerettem volna végig simítani. A szája, aminek még emlékeztem a nedves puhaságára, és aminek most még a gondolatára is libabőrös lettem. Folyamatosan kezdtek elönteni az emlékek, mind élénkebben felidézve a közös pillanatainkat.

            Megcsörrent a telefonom és legbelül tudtam, hogy ez a hívás szét fogja kergetni az estéről szőtt ábrándjaimat. Hogy ő hív, és valami közbejött neki, és megint el fog tűnni, hogy megint távol leszünk egymástól. Ültem és nem akartam felvenni, nem akartam, hogy máris vége legyen. Végül mégis megtettem, kézbevettem a telefont, de nem Marcus neve volt a kijelzőn, hanem Tonyé.

- Szia, Édes!- szólt bele.

- Szia!- viszonoztam. – Mi a helyzet?

- Este beugrasz? – kérdezte.

- Most nem érek rá. Programom van. – közöltem. Tudtam, hogy nem üti majd nagyon szíven a dolog, máskor is volt már ilyen.

- Oh… Reméltem, hogy találkozunk majd.

A hangja most mégis csalódottan tompa volt.

- Történt valami? – kérdeztem vissza.

- Nem, semmi, csak látni akartalak.

Most nem jött a számra az, hogy majd máskor.

- Most nem jó. - mondtam inkább.

- Oké, megértettem. –felelte lazán, de nem voltam benne biztos, hogy most tényleg ilyen könnyeden vette.

De ma csak Marcusra akartam gondolni.

- Sajnálom. – mondtam.

- Semmi gáz, Édes. Majd máskor. – mondta ő, aztán letettük.

Ez a beszélgetés elgondolkoztatott. Furcsa volt, de lehet, hogy csak amiatt éreztem úgy, mert a mai nap teljes egészében kicsit különös volt.

Visszatértem az esti randimhoz, és egészen az indulás pillanatáig izgatottan készülődtem.

Jól meg kellett fontolnom a ruhaválasztást, hogy mit akarok majd sugallni vele. Végül minden választásomat félretéve egy rövid kockás szoknyát húztam, fekete harisnyát, egy fehér felsőt  bőrdzsekit, és egy csizmát.

Amikor a megbeszélt találkahelyre értem, ő már ott volt. Szintén bőrdzsekiben, félszegen állt a fal mellett és nagyon dögös volt. Alig bírtam levenni róla a tekintetemet, és ő is hosszan rajtam tartotta a szemét.

Furcsa volt, izgultam, ez volt az első randink, de közben egyáltalán nem éreztem ezt az egészet idegennek, inkább komfortosnak.