Jobb lett volna Nélküled?

18

Amikor letettem a telefont csak álltam, és néztem az utcán elvonuló embereket.
Mi a francot csinálok? - tettem fel magamnak a kérdést.

Ennyire gyorsan még sosem döntöttem az életemet meghatározó kérdésekben.

New York....- ízlelgettem a szót, próbáltam elképzelni magam benne. Nehezen ment. Nagyon messze volt... De minél messzebb annál jobb!

Kikapcsoltam a telefonom. Nem akartam, hogy esetleg keressen és magyarázkodjon, én pedig elfogadjam az érveit. Egy kicsit gyűlölni akartam, saját magammal együtt, elgyászolni a nem létező szerelmünket. Lüktettek bennem a feltörni kívánkozó könnyek, de visszanyeltem őket, és a harmadik italig sikerült is tartani magam. Onnan viszont....
Fred rendes volt az este folyamán csak ötször említette, hogy ő megmondta. Tőle ez nagy dolog volt! Megengedte, hogy nála aludjak. Nem akartam haza menni, hasonló okból, mint amiért a telefonomat kikapcsoltam.
Abban az időpontban amikor felkeltem, Fred még aludni szokott, de most fent volt és kávét főzött.
- Mi a helyzet Loki?- nézett rám.
- Minden oké. - feleltem nyúzottan, azután leültem és elkezdtem beszélni. Fred volt az utolsó fontos ember az életemben, akinek nem beszéltem még Patrickről, nem véletlenül! De most elérkezettnek éreztem az időt. Nem kételkedtem benne, hogy Bran úgyis el fogja mondani, főleg, ha én elmegyek. Ezért inkább letudtam, ha új életet készülök kezdeni, ne legyenek elvarratlan szálak!
Fred a mondandóm végeztével a falhoz vágta a kávéscsészéjét. És úgy káromkodott, ahogy én sosem tettem volna. De neki jóval nagyobb gyakorlata volt az ilyesmiben.
- Kinyírom azt a kis szemetet!
- Nem!- ellenkeztem- Attól, hogy tudjátok, ez még titok!
- Bocs, de hülye vagy! Ha elmondtad volna....
- Ha elmondtam volna, akkor egy zárkában ülnél, mert félholtra vered, vagy tényleg kinyírod.
- De ez... Őrület! Hogy hagyod, hogy élje az életét! - dühösen az asztalra csapott.
- Nem érdekel, én elutazok.
- Hova? - vonta össze a szemöldökét.
Erről még nem beszéltem vele.
- New Yorkba. Tom intézett nekem állást. Újságíró leszek... Legalábbis megpróbálom.
- New Yorkba költözöl? - döbbent le. - Te költözöl el, hogy ő maradhasson? Nem gondolod, hogy ez azért nincsen rendben?!
Megvontam a vállam. De értettem a dühét és jól esett.
- Úgy érzem, szükségem van a távolságra, el akarok menekülni, tiszta lapot akarok. Messze innen. Messze Marcustól, Patricktől, a múltamtól.
- Tőlünk.
- Attól még nem fogok eltűnni csak messzebb leszek.
- Az ugyanaz! - dühöngött tovább.
- Próbálj megérteni, kérlek!
- De New York, Loki? Az a kontinens másik fele!
- Ez benne a szép! - sóhajtottam. - Ti bármikor elérhettek! És kizárt, hogy összefussak olyanokkal, akikkel nem akarok!
- Ezt megértem, de akkor sem hagyhatsz itt! Iszonyatosan fogsz hiányozni! Te az én húgom is vagy! - hozzám lépett és kaptam tőle egy fullasztó ölelést, persze megint elbőgtem magam. Nem szerettem a búcsúkat, de valahol már ez is az volt.
A héten úgy tűnt, hogy a testem már nem tud többet elviselni a lelkem szarságaiból, mert olyan beteg lettem, hogy három napig a mosdóba is alig bírtam kivánszorogni. Mel és Fred felváltva hozták az ellátmányt, amiből semmit sem tudtam megenni. Mel nem spórolt a szidalmakkal, ami Marcust illette. De még ez is rosszul esett, fájt a szívem, és egész nap csak bőgtem volna! És, a legrosszabb az volt, hogy nem volt ott, hogy megvigasztaljon. Nem tudtam hozzábújni, nem érezhettem a megnyugtató melegséget, ami belőle áradt. Fájt, hogy egy olyan nőt szeretett, aki nem becsülte meg, akit gyűlöltem, mert bántotta és mert végül mégis ő kellett neki.
Egy hétig voltam dögrováson, aztán valahogy összeszedtem magam, elmentem az interjúra, ahol nagyon igyekeztem, hogy ne kelljen megbánnia Tomnak, hogy ajánlott. Kaptam egy próbamunkát, amibe teljes gőzzel vetettem bele magam. Meglepett a lelkesedés, az a lendület, ami elkapott, rég éreztem már ilyet. Most valahogy visszajött minden, amit még a suliban éreztem, hogy mennyire imádom ezt csinálni! Kutakodni, gyűjteni az adatokat majd egybegyúrni őket.
Közben elintéztem a függő ügyeimet, és azt is, ami feltétele volt annak, hogy anyuék odaadják a pénzt.
Elmentem a doktornőhöz, aki tényleg elég rendes volt, Mel addig kint megvárt. Nem faggatott, csak hagyta, hogy megszabaduljak attól, amit képes voltam elengedni. Őszintén, nem tudom, hogy ez a lelki gyógyulásomat szolgálja-e majd, de túl voltam rajta. Az első lépésen. Adott egy telefonszámot, egy kollégájának az elérhetőségét, akivel majd New Yorkban tudom tartani a kapcsolatot.
Nagyot sóhajtva léptem ki a szobából, majd Mellel egymásba karolva igyekeztünk ki az épületből, amikor mindkettőnk álla leesett a csodálkozástól.
Trisával találtuk magunkat szembe, aki épp annyira meg volt döbbenve, mint mi. Erre a helyre nagyjából egy dolog miatt jön az ember. És ezt mindhárman tudtuk.
- Mi a francot kerestek itt? - kérdezte.
- Szerinted? - kérdeztem vissza, de meg is bántam, mert ezer más indokot is kitalálhattam volna. És akkor holnap már nem tudná az egész kicseszett Seattle, hogy megerőszakoltak.
De Trisán nem láttam azt a diadalittas kifejezést, amit mindig, amikor alkalma nyílt belém rúgni. És elgondolkodtatott az a szemet szúró tény, hogy ő éppúgy itt van, mint én.
- És, te? - kérdeztem óvatosan, ezzel egyidejűleg hasított belém a felismerés, hogy ő és Patrick gimiben jártak. Talán másodikban szakíthattak. Majd kibukott belőlem. - Patrick?
Trisa megsemmisülve nézett rám, ebből tudtam, hogy telitalálat.
Csessze meg!
Úgy tűnt, hogy életünkben először, volt mit megbeszélnünk. Mel magunkra hagyott, úgy gondolta ez elég személyes téma. Így beültünk a központ egy csendes sarkába beszélgetni.
- Honnan tudtad, hogy ő? - kérdezte, de szerintem tudta a választ.
- Két éve... - mondtam.
- Jézusom... - sápadt el.
Sohasem hittem volna, hogy képes együttérzésre, ha rólam van szó.
- Nem gondoltam volna, hogy az a szemét mással is megcsinálja... - mondta, és hihetetlenül emberinek tűnt.
- Nem rég a bátyám menyasszonyát próbálta a kocsijához csalni... Az eljegyzési bulijáról... - tettem hozzá. - Azt hiszem be is drogozta.
Trisa megrendülve hallgatott.
- Az én hibám. - mondta és a térdeire hajolt.
- Hogy lehetne a te hibád?
- Elsőben összejöttünk, annyira bele voltam esve, hogy fel sem tűnt mekkora tapló.
Egy buli után nem hazavitt, hanem egy kihalt környékre. Nem szóltam senkinek, mert jártunk. Azt hittem csak rámenős, hogy ez rendben van... Szólnom kellett volna!
- Én sem szóltam két évig senkinek. Nem mertem...
- Annyira utáltalak Nessi! Annyira, és veled is ugyanaz történt!
- Miért utáltál? Nem emlékszem rá, hogy ártottam volna neked. - mondtam halkan.
- Azért, mert melletted mindig ott volt valaki, hogy megvédjen. Ott voltak a barátaid, a bátyád, és nem engedtek a közeledbe senkit. Senkit, aki bánthatott volna!
- Ezért? - kérdeztem.
- Igen ezért. De végül... Úgy sajnálom Nessi! Őszintén! Tudom, hogy gonosz voltam veled, de ...

Ezek után nem volt szükség a magyarázatára mindent értettem. És nem haragudtam érte.

- Nem számít, én is sajnálom, ami történt! Nagyon nehéz lehetett neked!

- Tudod a gimiben majdnem minden a szexről szólt, mindenki csinálni akarta, akkor voltál menő, ha már túl voltál rajta. Mindenki erről beszélt! De arról senki, hogy mi van, ha te nem akarod. Hogy mit mondj a pasidnak, ha te még nem állsz készen?

Erre nem tudtam mit felelni...

- Jó ég, most esik csak le! Akkor miattad volt itt Blane? - kérdezte.
A név hallatán görcsbe rándult a gyomrom.
- Találkoztál vele?
- Nem mostanában, de igen. Azt mondta egy barátja miatt van itt. Gondolom, az te lehetsz.
Bólintottam, habár már nem voltunk barátok se. Akkor innen volt az ismeretség... Hogy, milyen féltékeny voltam, pedig csak miattam találkoztak. Most már úgysem számít!
Még vagy negyed órát beszélgettünk azután hazaindultam. Hihetetlen ez az egész! És borzasztó! Egyre jobban azt éreztem, hogy Patrick megérdemelné a bosszút, a büntetést és azt is, hogy nem én fogok elégtételt venni rajta. Volt miatta bűntudatom, ahogy, ha jól sejtem Trisának is, de van úgy, hogy az embernek nincs ereje az igazságszolgáltatáshoz, csak annyi, amennyi a saját lelkének egyben tartásához kell. Csak abban bíztam, hogy nem lesz több áldozata, hogy több lánynak nem teszi tönkre az életét.
A következő hetem azzal telt, hogy csomagoltam, és a lakást intéztem, Szmaugot ideiglenesen Melnél szállásoltam el, és a szívem szakadt meg, hogy nem vihettem magammal. De egyelőre nem lehetett. Szerencsére Mel pasija Billy a pincérsrác a Cornerből, aki akárhogy számolom több, mint három hete van vele, macskabolond. Szmaug meg úgy tűnik férfi bolond, ezért legalább jó helyen lesz.

Nem volt egyszerű összepakolni az életem, de tudtam, hogy jobb lesz így.

Brannel az utazás napjának délelőttjén találkoztam. Sokat beszélgettünk, úgy, mint már régen nem. Elmondta, hogy Ellie rákos, és ezért volt sokkal feszültebb, ezért nem akart róla beszélni, és Ellie ezért nem akarta sokáig elfogadni a kapcsolatot köztük. Ez teljesen letaglózott, és szégyelltem magam azokért, amiket neki mondtam miközben ő is hihetetlen terhekkel küzdött.
Én is meséltem neki, főleg Marcusról, hogy mennyire rosszul esik, ez az egész, és hogy ő a fő oka a távozásomnak. Azt is hogy mindezek ellenére szeretem. Bran is egyetértett abban, hogy szükségem van erre az útra.

Délután Tommal együtt mentünk a repülőtérre. Kértem, hogy adjon nekem még egy kis időt, nem tudtam felszállni a repülőre úgy, hogy ne beszéljek vele még egyszer utoljára.
Ő egyszer sem keresett azóta és semmilyen más úton nem próbált kapcsolatba lépni velem, és én mégis utoljára voltam olyan hülye, hogy felhívtam. Nem is tudom mit reméltem, talán, hogy azt kéri, maradjak, és nekem elég is lett volna ennyi. Az ő kedvéért maradtam volna. Tudom, hogy így van.
- Ness? - szólt bele meglepve a telefonba, én pedig annyira megilletődtem, hogy hirtelen alig bírtam megszólalni.
- Szia. - nyögtem ki végül.
- Szia! Hogy vagy? - a hangja nem volt merev, talán csak egy kicsit izgatott.
Ráeszméltem, hogy fogalmam sincs, hogy mit akarok neki mondani, és arra hogy mennyire hiányzik.
- Csak azért hívtalak... - kezdtem, de közben hallottam, hogy valaki beszél hozzá.
- Kivel beszélsz? - érdeklődte egy női hang, aki ezer százalék, hogy nem a nővére volt.
Marcus ingerülten felelt neki. - Mindegy!
Ez tőr volt a szívembe. Ez vagyok én, aki mindegy....
- Itt vagy Ness? - kérdezte. - Valamit akartál mondani!

Már tudtam, hogy mit kell mondanom.

- Nem számít Marcus, mindegy. - feleltem elcsigázva.
- Ne tedd... - kezdte, én pedig letettem.
Azután kikapcsoltam a telefonomat és többé nem is kapcsoltam vissza. New Yorkban már nem ezt a számot készültem használni.
Megkerestem Tomot és az oldalán belevágtam az új életembe!

Ha tetszett, egy szavazat nagyon lelkesítő tud lenni! ;)