Idegen érintés L.N | Befejezett

Huszonnegyedik fejezet

Alina Parker

Szeptember 12. vasárnap

Csengett a fülem és a szívem a torkomban dobogott, ahogy Annie beszélt hozzám. Nem akartam hinni neki, még úgysem, hogy a legjobb barátnőm. Tagadhatatlanul tipikus naiv szerelmes voltam, addig míg fel nem rémlett a kapcsolatunk eleje. Az első randink, amin bunkó volt velem, aztán a távolságtartása, a külön alvás ötlete, amikor elsőnek jártam a lakásában. Ez mind bizonyította, hogy Annie minden egyes szava igaz. Lando Norris kegyetlenül átvert, és milliódarabra törte a szívemet. Fátyolos tekintettel felnéztem a barátnőmre, aki aggódóan vizslatott. Miért nem gondoltam, hogy csak reklámfogásként akar használni? A kép miatt kezdett ki velem, az a nyamvadt kép miatt volt rám szüksége, nem pedig azért, mert tetszettem neki vagy megkedvelt. És képes volt lefeküdni velem úgy, hogy tudta ő az első nekem... Neki nem is jelentett semmit! Nem is jelentettem neki soha semmit! Még is, hogy tudott az utóbbi időben ilyen jó színész lenni? Hogy volt rá képes? Hogy tudott ennyire szívtelen lenni? Nem reagáltam Annie kérdéseire, amiket csak tompán hallottam, csak megkerestem a tekintetemmel Charlotte-ot, a kommunikációs menedzsert. Felálltam a két személyes asztaltól, majd elindultam a McLaren csapatból álló asztalhoz. Charlotte már messziről észrevette a közeledésemet, és amint meglátta az arckifejezésemet, a tekintete feszülté vált.

- Igaz? Igaz, hogy mindvégig átvert? --kérdeztem kikelve magamból, ahogy oda értem az asztalhoz. Charlotte idegesen és zavartan felpattant, majd hozzám lépett.

- Ezt máshol beszéljük meg, jó? --motyogta halkan, mintha nem lenne jogom kiakadni nyilvánosan. Mitől tart, hogy a sajtó és ezzel együtt mindenki megtudja mit műveltek velem Landoval?

- Nem! --rántottam el a kezem ingerülten, és közben Annie is mellém ért.

- Igaz, hogy csak PR fogásnak kellettem? --néztem rá vádlón, de közben a könnyeim akaratlanul is peregtek le az arcomon.

- Alina, figyelj ez... –kezdte, mintha jól meglehetne ezt magyarázni.

- Igaz vagy sem? --emeltem fel a hangom, mire a biztonsági őr is megjelent az étterem bejáratánál.

- Igaz --amint kiejtette a szót, a tüdőmből minden maradék levegő kiszaladt. Remegő térddel estem a barátnőm karjaiba.

Lando Norris

A futam kezdete előtt még találkozni akartam Alinaval, de érdekes módon nem jelent meg. Küldtem neki pár üzenetet, de azokra sem kaptam választ. Kezdtem aggódni miatta, de mivel muszáj volt a versenyre koncentrálnom, így összeszedtem magam. Negyedik helyről indulni jónak számított, de nem elégnek a nyeréshez. Viszont amikor Max Verstappen kiesett a versenyből, előrébb kerültem. Utolsó három körben, a rádióm megszólalt.

- Első vagy, Lando! Gyerünk! --hallottam a hangot, mire az egész testem megtelt adrenalinnal, és miközben elindultam az utolsó két körre is, nagyon reméltem, hogy Alina már itt van és látni fogja, hogy megszerzem életem első futam győzelmét. Az utolsó kört, már diadalittasan tettem meg, és amikor elhaladtam a kockászászló mellett, a szemeim könnyel teltek meg, még ha ezt szégyen is bevallani. A rádióba alig tudtam megszólalni, és amikor begurultam az első helyet jelző tábla mögé, alig vártam, hogy kiszálljak és a csapatomhoz rohanjak. Amikor végre sikerült kikászálódnom, a csapatom nagy ovációval várt.

- Sikerült, kölyök! --kiáltotta az egyik szerelő, majd közéjük vetettem magam. Miután tőlük elléptem, Carlos és Charles is oda jöttek hozzám kezet fogni.

- Ügyes voltál! --ölelt meg Carlos, majd ezután Alina-t kerestem a tekintetemmel, de úgy tűnt nem jött le. Majd ahogy felnéztem, az épület erkélyén ott állt. Rámosolyogtam, de az ő arca csalódott volt és elkeseredett. A hirtelen felismeréstől, összerándult a gyomrom.

- Lando, gyere interjút adni --kiáltottak nekem, de amint Alina visszalépett az épületbe, én lekaptam a fejemről a sisakot, majd a lépcső felé vettem az irányt.

- Norris! --kiáltottak utánam, de nekem az egész testem merő rettegés volt. Ugye nem tudta meg? Ugye nem? Az agyam állandóan ezt a négy szót ismételgette. Amint felértem oda, ahova az imént belépett, minden félelmem egyszerre zúdult rám. A tekintetéből csak úgy sugárzott, hogy tudja. Tud mindent.

- Alina, miért nem jöttél le? --kérdeztem remélve, hogy tudok úgy tenni, mintha nem tudnám miért van ki borulva.

- Miért kellett volna? Hogy képek készüljenek arról, milyen rohadt szerelmesek vagyunk? --kérdezett vissza, és bár az imént szereztem meg életem első forma1-es győzelmét, még is most semmit nem éreztem ebből. A gyomrom liftezett és a kétségbe esés, csak úgy nyomta a mellkasomat.

- Mi a baj? --nyögtem ki, pedig egyértelműen tudtam.

- Hogy mi a baj? Az, hogy egy szemétláda vagy! --csattant fel.

- Miért hitetted el velem, hogy szeretsz? Miért engedted, hogy elhiggyem fontos vagyok neked? Bíztam benned, pedig még a színjátékod ellenére is ezer okot adtál, amiért nem kellett volna! --apró teste megrázkódott a kitörő sírástól, én pedig fátyolos tekintettel néztem rá.

- Mert szeretlek is, Alina! Hinned kell nekem, bébi! --léptem közelebb, és már éppen, hogy megérinthettem volna, amikor úgy hátrált el, mintha megégethetném az érintésemmel.

- Nem, nem hiszek neked többé! Képes voltál a szemembe hazudni hónapokig! Gyűlölek --az utolsó szó, amit kiejtett olyan volt, mintha a halálítéletemet hirdette volna ki. A mellkasomban lévő fájdalom szétrobbant és a könnyeim eleredtek.

- Nem, Alina! Szeretsz, tudom, hogy szeretsz! Szükségem van rád! --a szánalmas könyörgésemnél, már csak az volt rosszabb, hogy benyitottak ránk.

- Felejtsd el a létezésemet is.