I'll never be good enough for you // calum hood >2<

07.

Nyolc után érkezett meg Cameron, így én hazamentem. Illetve, az volt a cél. A lábam teljesen máshova vitt. Bármennyire is vissza akartam fordulni, nem ment. Mintha egy láthatatlan kötelék húzott volna a Hood rezidencia felé. Nem tudtam, hogy mit fogok kérdezni tőle, vagy, hogy mi is lesz ezután. De tudnom kell, hogy miért is tette. Az még oké, hogy engem akar tönkretenni a tökéletességével, de mást, aki a közelemben van, s akit kedvelek, azokat hagyja békén. Végül is, semmi köze ahhoz, hogy kivel töltöm a szabadidőmet. Hisz én sem mondtam meg neki, hogy kivel, mikor és hol legyen.

Az ajtója előtt álltam, de sehogy sem tudtam lenyomni a csengőt. 

Rossz ötlet volt ez. Jobb lenne elmenn...

- Yvonne? - Calummal találtam szemben magam.

Ha már ilyen aranyosan belém futott, akkor vágjunk a közepébe.

- Menj be! - utasítottam.

Érthetetlen arckifejezéssel invitált be. Becsaptam magam mögött az ajtót, s nekiestem. De nem úgy, ahogyan ő azt várta.

Rettenetesen közel álltam hozzá, ajkaim milliméterekre volt az övétől, testünk már majdnem összeért.

- Miért tetted? Mire volt ez jó neked? MIÉRT? - üvöltöttem a képébe.

- Nem ért...

- Dehogynem érted! Összeveretted Andrewt. Miért? Mi okod volt rá? Ártott neked? - kezdtem neki ismét.

- Tudni akarod? Mindenáron megakarod tudni? - hajolt közelebb. Bólintottam. - Te. Te vagy az oka.

Szemeim elkerekedtek, lábaim meginogtak. Miről beszél?

- T... tessék? - nyögtem ki végül.

Eltávolodott, s megtámaszkodott az ajtóban.

- Boldog vagy. Nélkülem. És ez idegesít. Rohadtul. És... elegem van ebből, oké? Nem akarom látni, hogy boldog vagy mással, nem akarom tudni, hogy tudsz nélkülem is élni. Féltékeny vagyok. Ennyire baj ez? - tárta szét kezét.

Calum nyelvén ez felért egy vallomással. Tenyerem izzadni kezdett, alig bírtam megállni a lábamon. Nekidőltem az asztalnak, s mély levegőt vettem.

- Nem... nem lehet - ráztam meg fejem. - Amikor akkor este eljöttem hozzád, azért... azért jöttem, hogy beszéljünk meg mindent. De te inkább Nastasia-val voltál. Elfogadtam. Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy mással vagy. Ez sem sikerült. El... elolvastad a levelem? - emeltem fel fejem, tekintetét keresve.

- El - motyogta alig hallhatóan.

- Mennem... kell - suttogtam. 

- Nem. Nem kell - szólalt meg, mire egész testem remegni kezdett. Közelebb lépett, alig volt köztünk fél méter. - Nem akarom, hogy elmenj - motyogta, majd megcsókolt.

El akartam tolni. Ez nem helyes. Hisz ezzel megcsalom Andrewt. Nem éri ez meg.

Ám ajkaim sehogy sem váltak le az övéiről. Kezeimmel hajába túrtam, s játszadozni kezdtem az egyik barna fürtjével. Felültetett az asztalra, így lábaimat a dereka köré fontam. Forró ajkai égették ajkaimat. Halk morgás tört ki belőle, mikor el akartam távolodni, s erőszakosan magához húzott.

- Érezni akarlak, Yvonne - motyogta csókunkba. 

- Nem... nem lehet. Andrew... nem akarom megbántani őt - távolodtam el tőle. 

Duzzadt ajkai voltak, ami miatt egy halk nyögés hagyta el a torkomat. Újra érezni akartam őt, mindenhol. Ismét csókolni akartam, érezni égető leheletét, forró csókjait testem minden egyes pontján.

- Megértem - ám tekintete másról árulkodott. 

- Nem.... nem érted meg - ingattam meg fejem. - Mennem kell - pillantottam a földre.

- Ne... ne menj. Maradj. Kérlek - pillantott szemeimbe.

- Nem akarok most... - ám nem engedte, hogy befejezzem, mivel ajkaival betapasztotta a számat.

- Nem kell. Csak... maradj itt velem.

- Rendben - egyeztem bele.

Megragadta a kezem, s felvitt az emeletre, bevitt a szobájába. Nem változhatott semmi az elmúlt három alatt.

A kezembe nyomott egy inget és egy alsót, valamint egy törülközőt.

- Tudod az utat, igaz? - bólintottam. - Elkísérnélek, de, szerintem, nem bírnék magammal - halk kuncogás tört ki belőlem, majd elmentem zuhanyozni.

Zuhanyzás után vissza indultam a szobába, ám megtorpantam. Megálltam a régi szobám előtt, s lenyomtam a kilincset. Ugyan ebben a szobában keveset voltam, bennem voltak az első nap emlékei.

Szétterültem az ágyon, lehunytam a szemeimet, s gondolkodtam. Hová jutottam? Fél év alatt mennyi minden történt? Ismét megismertem őt, rettenetesen belé estem, majd elváltak útjaink, most pedig ismét ebben a házban vagyok. Mosolygok. Két és fél hónap után először. És boldog voltam. Rettenetesen boldog. 

Hangokat hallottam lentről. Legelsőnek azt hittem, csupán képzelődök. Nem tartottam jelentősnek. Ám amikor a hangok hangosabbak lettek, felálltam, s lementem. 

A lépcső alján álltam, s onnan figyeltem az eseményeket.

Carter volt itt. Calummal vitatkozott.

Egy ügyről volt szó, aminek nem értettem, mi is a jelentősége.

- Takarodj - üvöltötte Calum.

- És ha nem? Akkor mi lesz? Talán rám uszítod a csicskáidat, úgy, ahogyan Andrewra? 

Mivan? Carternek mi köze van Andrewhoz?

Odaléptem. Mindketten felém pillantottak. Carter arcára ráfagyott a mosoly, míg Calum csupán feltűnően felmért. Talán mindennek a rövid ing az oka.

- T... te? - Carter épp hogy ki tudta ejteni ezt a szót.

- Mi közöd van Andrewhoz? - tértem rá a tárgyra, Calum mellé lépve. A fiú a derekamra helyezte a kezét, s közelebb húzott magához.

- Honnan ismered őt? - vonta fel szemöldökét.

- A... szomszédom - motyogtam kelletlenül.

- Semmi közöd hozzá - vágott vissza, majd egy ajtó csapással jelezte, hogy távozik.

Carter sosem a kedvességéről lesz híres.

Calum az ölébe kapott, és az asztalra helyezett. Hosszú csókkal jutalmazta vörös ajkaimat, amibe aztán bele is harapott. Halk kuncogás tört ki belőlem, s hagytam, hogy kényeztesse ajkaimat, majd nyakamat is. Mióta is vágyok erre? Az az idő már túl hosszú ahhoz, hogy számon tartsam. 

Ismét csapódott az ajtó, ám most nem Carter jött vissza, hanem Luke.

Milyen forgalmas a Hood rezidencia.

A szöszke kérdőn pillantott hol rám, hol Calumra.

- Ti csak nem...? - harapott ajkaimba.

- Nem.

- Igen - természetesen mindketten egyszerre mondtuk.

Luke felnevetett, majd, miután becsukta az ajtót, felénk lépkedett. Szorosan magához ölelt, s egy puszit nyomott arcomra.

- Gyerekek! Jó hírem van! - csapta össze tenyerét. Kérdőn pillantottunk rá, jelezve, hogy folytathatja . - Megkértem Lindy kezét!