I'll never be good enough for you // calum hood >2<

01.

New York utcái most is forgalmasak voltak; az autók egymás hegyén-hátán közlekedtek, az emberek folyamatosan beszéltek: hol a telefonba, hol a mellettük álló személynek. Ilyenkor érzem magam egyedül, hisz senki sincs mellettem, kihez beszéljek, senkinek nem tudok telefonálni, hisz az ismeretségi köröm leszűkült a tanfolyamra járó emberekére, na meg a tanárokéra, pontosabban Alvinra.

Az első hét volt a legszörnyűbb. Akkor elgondolkodtam azon, hogy akarom én ezt; semmi tehetségem nem volt hozzá. Többször megbotlottam a semmiben, folyamatosan nekimentem az előttem állónak, kiöntöttem a levest, és még ehhez hasonló szerencsétlenségek. Ekkor Alvin megállt előttem, s azt mondta, hogy ha nem szedem össze magam, akkor éjszakánként itt fog tartani, s addig ugráltat, addig parancsolgat, ameddig menni nem fog. Mindez nem következett be, mivel a bátorító beszédje után tényleg összeszedtem magam. Valamit végig akartam vinni, és ha ez a tanfolyam volt, akkor az volt. Egy hét múlva pedig egy étteremben fogok rohadni, ki tudja, talán egy irányítás mániás, több tonnás főnököm lesz. Akkor fogom visszasírni az itt eltöltött egy hónapot.

— YVONNE CHARS! MEGMONDANÁD NEKEM, HOGY MÉGIS MI A FENÉT CSINÁLSZ OTT, ÉS MIÉRT MOSOLYOGSZ? — Alvin ugyan kiabált, hallatszott a hangjából, hogy mosolyog. 

Mellém lépett, tekintetem fürkészte.

— Jelenleg gondolkodom, s azért mosolygok, mert ha egy óriási étteremben fogok dolgozni, akkor hiányozni fognak az ilyesfajta megjegyzéseid, mint amilyen az előbbi volt — mosolyogtam rá. 

Az óta a nap óta nem úgy tekintek rá, mint az őrült főnökre, hanem mint egy barátra, aki oktat. 

— Hiányozni fogok? — kérdezte egy kisfiús mosollyal az arcán.

—- Igen, hiányozni — viszonoztam gesztusát.

— Ez megnyugtató. És, hogy fogsz rám emlékezni? Mint az őrült oktatódra, aki folyamatosan csak ordibált rád, amikor elejtesz a tányért? — cukkolt tovább.

— Talán igen, talán nem — szálltam be a játékba. Ha te így, akkor én is. 

— Ez most mit jelentsen, kisasszony? Nem fogok többet deszkriminálni magával. Nem mintha eddig is deszkrimináltam volna veled, de ha azt mered mondani, hogy úgy fogsz rám emlékezni, ahogy mondtam, akkor még több dolgod lesz, mint amennyi eddig volt — grimasszal válaszoltam beszólására, majd nekidőltem a korlátnak. 

Alvin is követett, ajkai közé pedig egy cigit nyomott. Elővette öngyújtóját, s meggyújtotta a szálat. Lassan beszívta a füstöt, pár másodpercig a tüdejében tartotta, majd kifújta. Tudta, hogy utálom, ha ezt csinálja. Mégis megtette. 

Elfintorogva fordultam el tőle, tekintetemmel pedig a sötét eget kémleltem. Szerettem az épület tetőterén lenni, néhol egyedül, néhol pedig vele. 

— Már megint azon a srácon gondolkodol? — kérdése miatt fulladozni kezdtem Aprót köhögtem, majd kérdőn pillantottam rá.

— Honnan veszed, hogy egy fiún gondolkodom? 

— Most idefigyelj, cica — pillantott rám a "macsó vagyok, okos, jóképű, sármos tekintetével" — Van egy húgom, aki minden második pasiba szerelmes. Már annyira belejöttem a gyakorlatba, hogy képes vagyok megkülönböztetni a sóhajtásokat és a semmibe meredéseket. 

— Folytasd, kérlek — éltem bele magam a szerepbe. Hisz most mégis ő volt az okos, a tanácsot adó,  nem pedig fordítva. 

— Van az olyasfajta sóhaj, mint amilyen nekem szokott lenni: sóhajtok, mert elbaszod a lépéseket; sóhajtok, mert nem az van, amit én mondok; sóhajtok, mert vége a napnak. És végül vannak olyan sóhajok, mint amilyeneket te szoktál kiadni, amikor úgy érzed, egyedül vagy. Annyira fájdalmasok ezek a hangok, kislány, hogy még nekem is fáj. Csak ismerném a palit, mert esküszöm, behúznék neki egyet — rázta meg a fejét. 

— Tudod, Alvin, nem olyan egyszerű, hogy elfelejts össz-vissz öt hónapot. Sőt, két év és öt hónap. ezalatt az idő alatt oly annyira megkedveltem őt, hogy már biztosra tudtam, hogy semmi sem szakíthat el minket. Senki és semmi. De, úgy látszik, egyetlen egy ballépés mindent tönkretett — pillantottam cipőmre. — És, most nem ő hibázott, hanem én. És sose bocsájtana meg nekem. 

— Kislány, mindenki megérdemel egy második esélyt. S ha mindezt megadja, akkor tudod, hogy igazán szeret. Ha meg nem adott, akkor forduljon fel ott, ahol van. Pöcsfej. Hogy tudott egy ilyen értékes lányt eldobni? — tette fel a költői kérdést, s hogy még jobban beleélje magát a szerepébe, tekintetét az égre meresztette.

— Ez aranyos volt tőled, Alvin — mosolyogtam rá, majd mellkasára hajtottam fejem. 

Egyik kezével összeborzolta a hajam, másikkal pedig szorosan tartott. Apró puszit nyomott a homlokomra, majd a hitelesség kedvéért, felsóhajtott, és eljajgatta magát. 

— Bolond, bolond lány vagy te — ingatta meg fejét, hangjából hallatszott, hogy vigyorog. 

— Mondj újat, mert ezt eddig is tudtam  — vágtam vissza neki, el nem távolodva tőle.

— Szerelmes vagy.

— Újat.

— Szeretsz engem.

— Egoista disznó — ütöttem meg vállát, s eltávolodtam tőle. Arcomról levakarhatatlan volt a vigyor.

— Szerény. Ezt akartad mondani  — öltötte ki nyelvét. 

— Nem, nem. Jó kifejezést használtam. Bár... —húztam el az á betűt — ha jobban belegondolunk, akkor a faszfej jelző jobban illik rád. De most elégedj meg az egoista kifejezéssel — haraptam be ajkaim.

— Rendben kislány, én most bemegyek, mert még olyant mondok, vagy teszek, amit megbánok — rám kacsintott, majd bement.

Kibontottam kontyom, majd hagytam, hogy belekapjon a szél. Nekitámaszkodtam a korlátnak, majd meredtem a semmibe. Igaza volt, tényleg szeretem. Még mindig szeretem, ez tagadhatatlan. Bár, miért ne szeretném? Talán azért, mert mihelyst szakítottunk, egy másik nővel bújt ágyba? Túllépett rajtam, ezt el kellene már fogadnom. 

Mi tagadás, irigy vagyok arra a nőre. Hisz ő talán még most is vele van. Calum őt csókolja. Calum őt becézgeti. Calum neki készít reggelit. Calum rá mosolyog. Calum őt öleli. Calum mindent megad neki. Calum szereti őt. 

Mindez azért fáj, mert nem én vagyok az a lány. De lehetnék. 

Lehetnék, ha nem csesztem volna el mindent. De én voltam olyan barom, hogy megtettem. Mar-e a bűntudat? Nagyon is. Irigy vagyok a nőre? Túlságosan is. Tehetek én ez ellen valamit? Már semmit. Túl késő. Ha talán elmondtam volna neki hamarább, akkor talán minden, de tényleg minden, normális lenne. Elhamarkodott döntéseket hozok, amelyeket nem gondolok át túlságosan. Ha egy kicsit is átgondoltam volna azt a gondolatot, hogy csak akkor mondom el neki, amikor itt az ideje, mert - így három hónap elteltével - azt kell mondanom, hogy rengetegszer lett volna arra idő, hogy elmondjam neki. 

Mégsem tettem. Miért? Nem tudom.

- Bárcsak amnéziásan ébrednék fel...