I'll never be good enough for you // calum hood >2<

05.

A fürdő felé vettem az irányt. Az sem érdekelt, hogy többen megállítottak azzal a kérdéssel, hogy "mi a bajom". Megálltam a kagyló felett, s bele néztem a tükörbe. Szemeim kivörösödtek, hajam pedig széna kazalként állt fejemen. Olyan voltam, mint egy roncs. Vagy, mint akin átment az út henger. 
Mindez pedig miatta. Ismét úgy néztem ki, mint ahogyan egy hónapja. 
Megmostam az arcom hideg vízzel, majd ismét a tükörbe néztem. Egy fokkal jobb. Talán. 
Elhatároztam, hogy visszamegyek. Ott fogok lenni a közelében, s megmutatom neki, hogy igenis tudok nélküle élni. Az érintései, a csókjai nélkül. A védelmező karjainál pedig százszor jobb is van. Nem. Ez nem így van. Még magamnak sem tudok hazudni. Sosem fogom tudni igazán elfelejteni.

Kiléptem a mosdóból, s arcomra varázsoltam egy mosolyt. Első pont teljesítve. Már csak a többi maradt.

A recepcióhoz léptem, s vártam a vendégeket.

×××

Este egyedül sétáltam a macskaköves úton, amikor megláttam egy éjjel-nappalit. Lehunytam a szemeim és ismét végigmentem a gondolat meneten. Őrültségnek tartottam, még mindig, de csak ez az egy segíthet rajtam. 

Kis csengők jelezték, hogy beléptem a helyiségbe. Elvettem egy kosarat, s végigmentem a sorok közt. A kosár hamar megtelt, így inkább a pénztár felé vettem az irányt. A pénztáros összeszámolta a megvett dolgok árát, majd elmondta az összeget.

- Még egy kék Winstont kérek - nyeltem egyet. Utoljára akkor dohányoztam, amikor még az igazi családomnál laktam.

Beütötte a cigi árát is, majd elmondta az új összeget.

- Biztos vagy te ebben? - egy ismerős hang ütötte meg fülem. Mit keres ez itt?

- Nem értem, hogy mi közöd van ehhez, Calum - ezzel átadtam a pénzt, s mielőbb el akartam tűnni onnan. A boltból. A közeléből.

Ám csak egy fél literes ásványvizet vett, így hamar beért. Tőlem alig egy méterre lépkedett, kezeit zsebre vágva.

- Calum, nincs jobb dolgod? Menj inkább haza a drága Nastasiadhoz, ápolgasd vagy tudom is én! - csattantam fel felé fordulva. 

- Féltékeny vagy? - nem feleltem. Rohadtul okos vagy, Hood. - Eltaláltam. Féltékeny vagy - apró mosoly kúszott ajkaira.

- Már miért lennék én féltékeny? Talán mert vele vagy? Inkább örülök, hogy kiderült az igazság és végre megszabadultam tőled - ez egy kicsit túlzás volt. Kicsit...

Felhúztam az idegeit. Ezt már nem kicsit. Erőszakosan nyomott a falhoz, kezét megtámasztotta a fejem mellett a falban, fenntartva a szem kontaktust.

- Mondd a szemembe! Mondd a szemembe, hogy sosem szerettél! Ha ezt kimondod, akkor nem foglak többet zaklatni. Soha.

Mély levegőt vettem, majd kifújtam azt. Megtehetném, hogy hazudok neki, ismét. Abból most jól jönnék ki, hisz békén hagy. Nem kell azon agyalnom, hogy hogyan is viselkedjek a közelében. Talán akkor el is tudnám őt felejteni. Tovább tudnák lépni rajta. Minden sokkal jobb és sokkal szebb lenne. De, megtehetném azt is, hogy igazat mondok. Elmondhatnám neki, hogy rohadtul szeretem, hogy az elmúlt egy hónap maga volt a pokol, hogy alig bírtam, és, hogy nem véletlen, hogy mindig hosszú ujjú pólókban járok. Ám ezt ő nem értené meg. Hisz neki ott van Nastasia. Ő a barátnője. Láthatólag jól megvannak. Mire kellek én oda? Én lennék a harmadik, aki mindent tönkre tesz.

Kinyitottam szemeim, s az övébe néztem. De bár ne tettem volna. Mogyoró barna szemei csillogtak az utcai világításban, ajkai pedig résnyire ki voltak nyitva. Kissé hangosan vette a levegőt, forró lehelete arcomat égette. Kihúztam magam, majd ajkaira pillantottam.

- Én... én... - valahogy a szavak nem jöttek ajkaimra.

- Te? Te mit szeretnél? Mondd ki! Mondd ki, mit is akarsz te pontosan - lehelte ajkaimra.

- Nem... Nem tudom.

- Mit nem tudsz? 

- Semmit. Semmit sem tudok.

- Szeretnéd, hogy többet tudhass?

Aprót bólintottam. Őt akartam. Akár itt és most. 

Puha ajkai voltak, mentolos ízűek. Kezével a falhoz nyomta az enyémet, s megakadályozott abban, hogy kiszabaduljak. Bár, nem is akartam. Csak a karjaiban akartam lenni, érezni védelmező kezét és hívogató ajkait. Őt szeretném látni mindig. Ó, hogy szeretem-e? Az nem kifejezés.

Ajkai még mindig az enyémet masszírozták, s a határozott tettekből következtetve, nem is akart elválni azoktól. Mintha egy láthatatlan kapocs összekötné őket.

Eltávolodott tőlem. Ajkai résnyire kinyíltak, szaporán vette a levegőt. Tekintetét az enyémbe fúrta, épphogy pislogott.

- Válaszolj - nyögte ki végül.

- Mi... Mire? 

- Szeretnél velem lenni? Ameddig csak lehet. Mindig - hangja határozott volt.

Mindennél jobban, Calum, mindennél jobban.

- Szerinted menne? Sikerülne mindkettőnknek mindez? Át tudnánk vészelni mindent? Szerinted? - haraptam be ajkaim.

- Nem tudom. De nem is fogom megtudni, ha nem próbáljuk meg.

- És ha nem akarom megtudni? - kérdeztem vissza. 

- T... Tessék? - tekintete megfagyott.

- Cal... - toltam el magamtól. - Nem vagyok elég jó neked. Sokkal, de sokkal jobbat érdemelsz nálam.

Ezzel pedig megindultam a lakásom felé. Hallottam még, ahogy a nevem kiáltja, de egyszer sem fordultam meg. Csupán mentem, mentem és mentem, a cigis dobozból pedig egyre csak hiányzott a cigi, a papír zsebkendők pedig kezdtek elhasználódni.