I'll never be good enough for you // calum hood >2<

02.

Utolsó nap volt a tanfolyamból, ami annyit jelent, hogy ma Alvin és Sarah kiosztják azt, hogy ki melyik étteremben fog dolgozni az elkövetkezendőkben. Ma nem kellett hófehérbe felöltözni, sem a hajat felkötni. Csak megkapjuk a diplomát, s megtudjuk a következő munka helyünk címét.

Óvatosan nyitottam ki az épület ajtaját, s megpróbáltam nem tönkretenni azt, mivel már nem egy mai darab, s az utóbbi időben többször is kiesett a helyéről. Miután sikeresen vettem az akadályt, felmentem az emeletre, egyenesen a harmadik ajtóhoz, amely a legnagyobb volt a négy közül. Mikor benyitottam a tanfolyam többi tanulóival találtam szembe magam.

Aprót bólintottam köszönésképp, majd leültem egy szabad székre.

Percekkel később Alvin lépett be, kezében egy köteg papírral. Sorolta a neveket, mindenki kilépett, s elvette a diplomáját. Én voltam az utolsó. Alvin arcán egy apró mosoly jelent meg, amikor odaléptem hozzá és elvettem tőle a diplomát. Két puszit nyomtam az arcára, majd visszaléptem a helyemre. Végighallgattam még egy unalmas beszédet, ezután pedig jöttek az elhelyezések. 

Ismét csak utolsó voltam, ez miatt pedig az ideg megevett.

Alvinra pillantottam. Mosolygott. Csak nem lehet olyan rossz...

— Yvonne, New Orleans legújabb éttermében, a Red-ben fogsz dolgozni — aprót bólintott.

Leragadtam New Orleansnál. Vagy csak rosszul hallottam? Nem, az azért nem lehet. New Orleans. Te jó ég. Több esély van arra, hogy összetalálkozok Vele. Lehunytam szemeim, s megpróbáltam ép ésszel gondolkodni. New Orleansba költözök. Lehetséges, hogy összefutunk. De az is lehet, hogy nem. Sőt. Biztos, hogy nem. Hisz New Orleans óriási. Miért  lenne épp a Red közelében?

A társaság már rég elment, csupán én és Alvin tartózkodtunk a teremben.

— Bulizunk, kislány? — karolt át, s kifelé húzott.

— Persze.

×××

Másnap reggel a ruháimat pakoltam a bőröndömbe, miközben a rádióból hangosan üvöltött a The Pretty Reckless egyik legjobb száma. Hajam a vállamra omlott, így néhány ruha összehajtás között megengedtem magamnak egy kis fej rázást. Halkan dúdoltam a dalt, s már csak azt vettem észre, hogy nincs mit pakolnom. Becipzároztam a bőröndöt, s az ajtó mellé helyeztem. Ezután elővettem egy kisebb táskát, s beleraktam az alapvető cuccokat. Miután az a táska is megtelt, a bőrönd mellé helyeztem. 

Tíz perc elteltével csengettek. Alvin állt az ajtóban, arcán egy elégedett mosollyal.

Megöleltem, s beinvitáltam.

— Csupán ennyi? — kérdezte szarkasztikusan.

— Többet szeretnél? Mert ha gondolod...

— Nem, nem. Ennyi bőven elég lesz — emelte fel a kezét védekezésképp. 

— Pedig biztosan akadt volna még ruha... De mindegy — rántottam meg vállam, majd a kisebbik táskám a vállamra dobtam. — Indulunk? 

— Még szép! — nevetett fel, s felvette a táskát a vállára.

Bezártam az ajtót, s a kulcsot a lábtörlő alá helyeztem. A kocsiba helyeztük a táskákat, majd elindultunk.

×××

Másnap este volt az első találkozás a főnökökkel; mivel hát kettő volt. Egy férfi és egy nő. Ám a neveiket még nem tudom, mivel Alvin elfelejtette őket, így csak annyit mondott, hogy a " szőke ribanc és a húzott szemű". 

Alvin a munkatársam lett, így együtt mentünk az étterembe.

Az autó leparkolt az étterem mellett, majd percekkel később bementünk az épületbe. Rajtunk kívül csupán öt személy tartózkodott az előtérben. 

Amikor az óra egészet ütött, mindannyian egy sorba álltunk, s vártuk a főnököket.

Egy fiatal, a húszas éveiben járó "szőke ribanc" lépett be. Vörös, testhezálló ruhát viselt, hozzá illő magassarkúval. 

— Kedves mindenki! Szeretettel üdvözöllek titeket az új munkahelyeteken! A másik tulajdonos is nemsokára ideér! — hangja rettenetesen ismerős volt. Csak tudnám, hogy honnan. -)— Addig is elmondom a szabályokat.

És elkezdte ledarálni az értelmetlenebbnél értelmetlenebb szabályokat. Nagyjából a tizedik szabálynál Alvin észrevétlenül a fülemhez hajolt.

— Ha nem lennének itt emberek, esküszöm betömném a száját — kaján vigyor telepedett ajkaira.

Be kellett harapnom ajkaim, hogy ne röhögjem el magam. 

— Oh, már meg is érkezett. Bemutatom az üzlet társamat: Calum Hood-ot.

Lábaim megremegtek, a levegőt egyre nehezebben vettem.

Ott állt előttem, fekete szmokingban. Haja ziláltan állt fején. Biztos valaki beletúrt. S az a valaki nem én voltam. 

Tekintetével végigmért mindenkit, ám nálam megakadt. Pillantásunk öaszeforrt.

Ó, a francba.