Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

2. Édesség

Sziasztok! Nagyon örülök a kapott visszajelzéseknek, és örülök, hogy tetszett nektek az első fejezet. Most megérkeztem a második fejezettel, amiben több kérdést is tisztázunk.
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

- Fhu, de meleg van itt nálatok - sóhajtottam, mikor beljebb léptem és miután ledobtam a hátizsákomat, le is húztam magamról a garbós pulóveremet. Alatta fekete, spagettipántos topot viseltem, így kilátszott a hasam, és lehúztam a fejemről a sapkát is. Mikor leültem a konyhaasztal egyik székére, kifűztem a bakancsomat és lerúgtam a lábamról, így befáslizott lábfejem végre fellélegezhetett.
- Mi történt veled? - kérdezte Bill, és leült a velem szemben lévő székre az asztal túloldalán. A konyha kissé szűkös helyiség volt, középen egy nagy faasztallal és nyolc székkel, egy, a ház elejére néző ablakkal és egy csinos kandallóval, melynek párkányán szakácskönyvek sorakoztak. Itt volt még egy ülőrúd egy bagolynak, és innen vezetett egy keskeny folyosó a lépcsőkhöz, valamint a ház többi részéhez. Talán a "kis" jelző nem is a legmegfelelőbb, inkább zsúfolt volt, legalábbis a ház lakóinak számát tekintve borzasztóan.
- Megtámadtak minket - feleltem némi habozás után.
- Minket? - grimaszolt Bill.
- Bonyolult - sóhajtottam, és a faasztal repedésére bámultam, amit körmömmel piszkáltam. - Hol vannak a többiek? - kérdeztem, hogy témát váltsak. Tudtam, hogy mindent el kell majd mesélnem, és ez rendben is volt így, de semmi kedvem nem volt hozzá, hogy újra és újra elismételjem a tragédiát, így meg akartam várni, hogy mindenki jelen legyen.
- Charlie még Romániában van, majd az esküvőre hazajön... - kezdte.
- Esküvő? - grimaszoltam értetlenül. Ez komoly? A háború kellős közepén egy esküvő?
- Igen, elveszem Fleurt augusztus elején - bólintott Bill.
- Fleur - bólintottam. - Micsoda név, biztos ő is rendkívüli - mondtam, de hangom gúnyosabbra sikeredett, mint terveztem. Nem értettem egyet az esküvő időpontjával, de semmi jogom nem volt beleszólni.
- Tényleg az - mondta, és az asztalra támaszkodott. - Ő most Franciaországban van otthon, majd nemsokára jönnek.
- És az arcod? - kérdeztem rögtön utána.
- Volt egy kis összetűzésem egy Fenrir Greyback nevű vérfarkassal - felelte némi gondolkodás után és végigsimított a sebhelyén, ami csak nemrég gyógyulhatott be.
- Bájos - húztam el a számat. - Egy barátom mindig azt mondta: a legjobbakkal is előfordul, hát még veled.
- Igen - kuncogott fel, s ismét a heghez nyúlt. Csend telepedett ránk, egyikünk sem szólt, végül én voltam az, aki megtörte ezt a némaságot.
- Szóval? A többiek? - kérdeztem.
- Az ikrek fent vannak az emeleten - intett. - Ron, Ginny és Hermione pedig a hátsó kertben.
- Ron és Ginny? Hermione? - értetlenkedtem. - Még több Weasley? - horkantottam.
- Csak Ron és Ginny - nevetett. - Nem emlékszel Ronra, mi? Hogyan is emlékezhetnél, hiszen alig másfél voltál, mikor Ron megszületett, Ginny pedig 1981-es - rántotta meg a vállát.
- És Percy? - kérdeztem, s láttam Bill arcán, hogy elkomorodik. Csak nem történt vele valami?
- Percy, ő... - köszörülte meg a torkát. - Ő nem lakik itthon.
- De jól van? - siettem a kérdéssel. Alig ismertem Percyt, csupán néhány emlékfoszlányom volt róla, mégis aggódtam.
- Amennyire tudom, igen - bólintott, s ismét megköszörülte a torkát. - Még mindig nem értem, hogyan maradhattál életben...
- Néha én sem tudom... - sóhajtottam, hangom alig volt több suttogásnál, majd megköszörültem a torkomat. - Szóval ki ez a Hermione?
- Ron egyik legjobb barátja - vont vállat Bill. - Nem számít, a lényeg, hogy szinte lehetetlen, hogy itt legyél, és nem értem, hogyan bukkantál fel a semmiből.
- Minden elveszett - szóltam hosszas hallgatás után. - Nem maradt semmim, és tudom, hogy itt tombol a háború leginkább, mégis úgy éreztem, vissza kell jönnöm, hogy a családommal legyek...
- A család... - bólintott. - Tudod... A többiek nevében nem beszélhetek... Bár az elmúlt években mind azt hittük, hogy meghaltál, és a szüleid örökbe fogadtak, de én személy szerint családomnak tekintelek.
- Kösz, William - mosolyogtam rá. Persze, hogy tudtam, hogy Fabian és Christine csak örökbe fogadtak, Christine előszeretettel mesélte el a történetet, hogyan találtak rám, mikor csupán néhány napos voltam, és rövid idő alatt mennyire megszerettek. Áradozott róla, hogy nem tudott elengedni, gondoskodni akart rólam, és végül be is fogadott a férjével együtt. Aztán Fabiant és a testvérét, Gideont megölte öt halálfaló, Christine pedig külföldre menekült velem együtt.
- Gyerünk, gyerünk! - szólt fennhangon Molly, aki váratlanul megjelent a konyhaajtóban, és az összes itthon élő Weasley utána jött. Elképesztő volt látni, milyen nagyok lettek azok, akikkel régen együtt homokoztam. Azt, hogy ki kicsoda csak azért tudtam beazonosítani, mert Bill itt ült velem szemben, Charlie és Percy nem voltak itt, Fred és George nyilvánvalóan ikrek voltak, maradt a vörös hajú Ron és Ginny, és az egyetlen kívülálló: Hermione. - Mindenki üljön le az asztalhoz.
Rám szegezett tekintetekkel foglaltak helyet, mind csendben voltak, és várták, mi sül ki a helyzetből.
- Bemutatom Ravent - szólt Molly. - Az unokatestvéreteket.
Billt, Mollyt, Hermionét és engem kivéve mindannyian hangos vitatkozásba törtek ki. Kiabáltak, fölálltak az asztaltól.
- Hé! - csapott az asztalra Molly, mire mindenki elcsendesedett, és visszaültek az asztalhoz. - Na most - tette fel kezeit. - Mindenki nyugodjon meg.
- Igaz - szólalt fel Bill, lábait keresztbe vetette, mire mindenki ránézett. - Tényleg ő Raven. Nem biztos, hogy emlékeztek rá, még kicsik voltatok, mikor... Nem is tudom, mi történt, de a lényegen nem változtat: én emlékszem rá, és ha majd Charlie megjön, egészen biztosan ő is emlékezni fog rá. Ő családtag.
Ismét csend telepedett ránk, mindenki engem nézett, én pedig próbáltam kiigazodni a sok vörös között.
- Akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba - szóltam, s felálltam a székről, megigazítottam a pólómat, kihúztam magam. - Kezdjük a legelejéről, hogy mindenki kíváncsiságát kielégítsem - sóhajtottam. - A nevem Raven Rosalind Prewett. Anyám Christine Floyd, apám pedig Fabian Prewett volt, Molly néni testvére - intettem az asszony felé, aki egy kényszeredett mosolyt villantott, majd ismét elkomorodott, s szomorú szemekkel nézett rám. - Örökbe fogadtak, mikor csak néhány napos voltam, de... Mint azt biztosan tudjátok, apám meghalt 1981-ben a fivérével együtt. Ekkor anyám Norvégiába vitt. Ott nőttem fel. De ránk találtak, és anyám meghalt, amikor tíz éves voltam. Egy társaság mentett meg, és anyám is életben maradt volna, ha időben érkeznek. De nem így volt. Szóval tízéves korom óta ezzel a társasággal nevelkedtem. És... - csuklott el a hangom, szemeimben könnyek gyűltek. Még előttem volt a kép, túl friss volt az emlék.
- Jaj, kis drágám - szaladt oda hozzám Molly, és oldalról átkarolt.
- Megtámadtak minket - nyögtem ki nagy nehezen. Szívem őrülten vert, kezem jéghideg volt, és elmémben láttam a néhány héttel ezelőtti képeket. - Odalett a varázspálcám, az évek alatt összegyűjtögetett holmim, a pénzem, és a... Barátaim - köszörültem meg a torkom. Egyszerűen képtelen voltam beszélni Einarról és a többiekről. Nem is kellett tudniuk. - Szóval... Elindultam ide - engedtem el Mollyt, aki ellépett tőlem, de továbbra is aggódva nézett rám. - Közel két hétig gyalogoltam a norvég erdőkben, mert féltem, hogyha bemegyek valamelyik településre, megtalálnak a halálfalók.
- Miért nem hoppanáltáltál? - kérdezte Ronald.
- Mert nem mehettem sehova, ahol már voltam korábban és emlékeztem rá - ingattam a fejem. - Vakon pedig nem hoppanálhattam, mert a végén egy fában végeztem volna. Szóval majdnem két egész hetet gyalogoltam Norvégiában, mire elértem egy déli kikötőbe, és áthoztak Angliába. Tudtam, hova kell mennem, mert anyám szinte belém verte a címet a halála előtt - nevettem fel röviden, keserűen. - Megnéztem a térképen, merre van a hely, és a legközelebbi parton kötöttünk ki. Onnan gyalogoltam.
- Honnan tudjuk, hogy igazat mondasz? - szakadt ki Ronaldból.
- Ron! - ütötte meg a karját Hermione, Bill is grimaszolt, és Molly is rászólt.
- Most mi van? - horkantott a fiú.
- Bájos fiatalember lettél, Ronald - mondtam, és arcomra gúnyos mosoly kúszott. - És bármelyikőtök olvashat az elmémben, ha úgy gondolja, de az igazat mondom - néztem egyenesen Ronald szemébe.
- Erre semmi szükség - mondta Molly határozottan, és úgy bámult legkisebb fiára, mintha megfenyegetett volna. - Beköltözöl az egyik szobába, fent a harmadikon, itt élsz velünk - mondta végül Molly. Ebben reménykedtem, mikor elhatároztam, hogy idejövök az Odúba.
- Köszönöm. Segítek, amiben csak tudok - ígértem, rámosolyogtam, és megöleltem az asszonyt. Elmondhatatlanul hálás voltam Mollynak.
- Ez csak természetes, kincsem - mosolygott vissza rám. - Fred, drágám, mutasd meg Ravennek a fürdőt, kérlek, én addig készítek valami ételt - darálta Molly, s ezzel teljesen lezártnak tekintette a beszélgetést. - Van tiszta holmid, drágám?
- Nincs, mindenem odalett a támadásban - vontam vállat. Kellemetlenül éreztem magam.
- Szóval... Két hete ez a cucc van rajtad? Norvégiában nem hiszem, hogy sokat tudtál mosni a patakban, főleg pálca és varázslat nélkül - szólt közbe Hermione.
- Nos... Igen - húztam el a számat.
- Akkor majd Ginny ad néhány ruhát - mondta Molly, s végignézett egy szem lányán, akinek láthatóan szélesebb válla volt, mint nekem, és sokkal vékonyabb is voltam nála. Ginny sem volt molett, de a sok éhezés és menekülés jóval soványabbá tett engem. Vékonyabbak voltak a végtagjaim is, és alacsonyabb is voltam, bár nem sokkal. - Amit kinőtt.
- Majd én adok - vállalkozott Hermione. - Nagyjából egy magasak vagyunk.
- Köszönöm - mosolyogtam rá.
- Na, gyerünk, munkára! - tapsolt Molly, mire az összes Weasley és Hermione is felállt az asztaltól. Molly olyan volt, mint akinek a szava szent. A maga kis százhatvan centiméterével képes volt rendre inteni öt felnőtt Weasleyt, akik közül négyen férfiak, és mindannyian szó nélkül hallgattak rá. Elképesztő volt.
- Üdv itthon - simította meg a karomat Bill, gyors mosolyt kényszerített magára, majd kikerült, és kiment a kertbe. A többiek is hasonlót motyogtak, majd mind távoztak, csak Molly, Hermione és Fred maradt.
- Na, eredj Freddel, Hermione, te pedig vigyél ruhát neki, kérlek - adta ki az utasítást Molly.
- Gyere - intett a Weasley fiú, Hermione felrobogott az emeletre, én pedig csatlakoztam Fredhez.
Fred és George voltak a legmagasabbak a Weasleyk közül, ahogy Fred mellé léptem, azt kellett észrevennem, hogy több, mint egy egész fejjel volt magasabb nálam, alig ért fel a válláig a fejem búbja, szemem mellkasával volt egy vonalban. Élénkvörös haját rövidre, néhány centisre nyírta, világosbarna szemei engem vizslattak. Vékony ajkai voltak, széles vállai, és kíváncsi tekintete, mégsem szólt semmit. Helyes gyerek lett belőle.
A konyhaajtó felé intett, majd elindult, én pedig követtem őt. A konyhából nyílt egy mosókonyha, illetve a nappali. Ez egy kopottas, mégis kényelmesnek tűnő szoba volt, amit olajlámpák világítottak meg, és a fotelok mellett egy kanapé is elhelyezkedett itt. Az ajtóval szemben állt egy kandalló, valamint egy régi fa rádió, oldalt pedig egy tálalószekrényben Lángnyelv-whiskyvel teli üvegek sorakoztak.
A nappali mellett elhaladva indultunk felfelé az emeletek irányába. A lépcső rozoga volt, ingatag, de Fred olyan magabiztosan szökellt felfelé, mintha betonból lenne az egész építmény.
- Itt van Ginny és Bill szobája is - intett az első emeleten. - Itt van egy üres szoba, de itt lakunk George-dzsal a másik oldalon - mondta, és mikor felértünk a harmadik emeletre, megállt, majd balra mutatott először. - Ez lesz a szobád - mutatta, majd a szemközti ajtó felé biccentett. - Az meg a fürdő. Van bent egy szekrény, ott találsz tiszta törülközőt, és ha minden igaz, Hermione mindjárt itt lesz a tiszta ruhákkal.
- Kösz, Freddy - pillantottam fel rá. Fhu, borzasztóan magas volt. Szerintem, mikor Merlin a centimétereket osztotta, tőlem elvett és Frednek adta. Fogalmam sem volt róla, miért hívtam Freddynek Fred helyett, egyszerűen csak így jött a számra a neve. Ösztönös volt, de nem tudtam, miért. A fürdőszoba ajtajához sétáltam, mert hallgatása miatt befejezettnek tekintettem a beszélgetést.
- Kérdezhetek valamit? - szólt végül.
- Persze - vontam vállat. - Bármit.
- Ha bármilyen ízű édesség lehetnél... Milyen ízű lennél? - kérdezte, és összefonta karjait maga előtt, arca teljesen kifejezéstelen maradt, mintha komolyan beszélne.
- Tessék? - nevettem el magam. Teljesen váratlanul ért a kérdés, és először fel sem fogtam.
- Na, milyen ízű lennél? - vonta fel a szemöldökét, és elvigyorodott.
- Hmm, nem is tudom - vigyorogtam vele, és az ajtófélfának támaszkodtam. - Talán málnás.
- Szerintem inkább csokis - gondolkozott el, mintha ez egy valódi probléma lenne, amit meg kell vitatni.
- Csokis? Miért gondolod ezt? - nevettem hangosan.
Közel három hete nem nevettem, főleg nem ilyen jóízűen. És most végre itt voltam az Odúban, biztonságban, és Fred úgy megnevettetett, hogy az összes fájdalmamat és gyászomat elfeledtem néhány pillanatra.