Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

6. Kőszikla

Sziasztok! Ahogy ígértem, hamar megérkeztem a következő fejezettel. Ennek a résznek a tartalma ismerős lehet nektek az eredeti könyvekből, de persze nem pont ugyanaz: Raven szemszögéből követhetjük végig a hét Potter érkezését az Odúba, és mi van akkor, ha ez az "új személy" nem is kedveli Harry Pottert?
Emellett, aki szemfüles, az észrevehette, hogy valami változott. Hogy mi? Annyira megszerettem ezt a kis világot, hogy bővítettem: ezentúl Lelkem virága címen fog futni és egy sorozat lesz, méghozzá a Weasleyk főszereplésével.
Nos, remélem, tetszeni fog nektek.
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

- Gyere - szólt rám Molly váratlanul, de én persze azonnal odafordultam felé és kész voltam segíteni mindenben.
Bíztunk a jóban, mégis előkészítettünk mindent, amire szükségünk lehetett baj esetén. Ledöntöttük a kanapé támláját a nappaliban, hogy baj esetén ide fekhessen, aki rosszul van, és elővettük a ház összes elsősegély készletét. Fertőtlenítők, kötszerek, krémek hevertek az asztalon, és ott volt Ginny és Molly pálcája is. Mikor valakinél varázspálcát láttam, mindig eszembe jutott, mennyire hiányzott az enyém, de tudtam, hogy háborús időkben igen kevés az esélye annak, hogy találunk olyan pálcakészítőt, aki hajlandó munkába állni és nincs megfigyelés alatt. Így hát, letettem arról, hogy nekem a közeljövőben varázspálcám legyen. Nem voltam harcképes, de az egyszerű, hétköznapi dolgokat megoldottam anélkül is.

Aztán csak vártunk. Csendben, némán vártunk, egyikünk sem szólalt meg, csak reménykedtünk abban, hogy mindenki épségben megérkezik.
A némaságot egy hatalmas dörrenés szakította félbe és mi egyként ugrottunk fel, hogy aztán meggondolatlanul, de izgatottan, fájó szívvel kirontsunk a kertbe. Ott egy fekete, kócos hajú, szemüveges fiú és Hagrid álltak csapzottan, zihálva és a fiú - bizonyára Harry Potter - egy hajkefét hajított félre. Biztosan az volt a zsupszkulcs.
- Harry? Te az igazi Harry vagy? Mi történt? Hol vannak a többiek? - robbant ki Mollyból és szinte lerohanta Pottert.
- Miért, még senki nem érkezett meg? - zihált a fiú. Majdnem rákiabáltam, hogy mégis mit gondol, dehogynem megjöttek, csak elbújtattuk őket. Nem akartam goromba lenni, de túlságosan aggódtam. A sötétben is láttam, ahogy Molly arcából kifut a vér, és én is hasonlóan éreztem magam.
- A halálfalók lesben álltak - magyarázta Harry. - Ahogy felszálltunk, körülvettek minket. Tudták, hogy ma lesz az akció. Fogalmam sincs, mi lett a többiekkel. Négyen üldözőbe vettek minket, menekülnünk kellett, aztán Voldemort is megjelent...
- Hála az égnek, hogy neked nem esett bajod - ölelte meg Molly Harryt, én pedig idegesen szorítottam karjaim közé fejemet. Pont nem érdekelt, hogy ez a kócos taknyos jól van, ameddig a többiekről semmi hír nem volt. Nem ismertem annyira a tervet, mint a többiek, de biztos voltam benne, hogy a fűben fekvő rozsdás olajos kanna és a szakadt tornacipő nem poénból van ott. Csak egy pillantást vetettem rájuk, de tudtam, ezek utas nélküli zsupszkulcsok voltak. Négy embernek már itt kellett volna lennie. De nem voltak.
- Nincs véletlenül egy kis brandyd, Molly? Gyógyszer gyanánt... - kérdezte a lesújtott Hagrid, mire Molly, a könnyei elrejtése érdekében azonnal sarkon fordult és berohant a házba az italért. Nem bírtam tovább, ajkaimat egy feszült, ideges, artikulátlan üvöltés hagyta el. Harry Ginnyre nézett, s a lány azonnal válaszolt kimondatlan kérdésére.
- Ronnak és Tonksnak kellett volna elsőként megérkezniük, de a zsupszkulcsuk nélkülük jött meg - Ginny rámutatott egy rozsdás olajos kannára, ami a közelben hevert a földön. - Az volt apáé és Fredé - bökött egy szakadt tornacipő felé Ginny, és ekkor teljesen elvesztettem a kontrollt magam felett. Ahogy meghallottam, hogy Fred nélkül érkezett meg a menekülést biztosító zsupszkulcsuk, kitört belőlem a zokogás, és üvöltve rogytam a földre. - Ők lettek volna a második páros. A harmadik zsupszkulcs volt a tiétek, George-nak és Lupinnak pedig kábé egy perc múlva kéne beesniük.
- A kurva életbe! - szakadt ki belőlem. Mondhatnám, hogy fogalmam sincs, mi ütött belém, pedig nagyon is jól tudtam: Fred a bizalmába fogadott és tetteim ellenére mellettem volt, emiatt pedig olyan mérhetetlen bizalommal ruháztam fel őt, mint azokat, akikkel felnőttem. Több, mint valószínű volt, hogy Fred nem így érzett irántam, de nekem ő volt az a stabil kőszikla, ami nem engedte elveszni a bűnös lelkemet. És most nagy esély volt rá, hogy nincs többé az én sziklám.
- Hé, Raven - guggolt le mellém Ginny és átkarolta a vállamat. Tudtam, hogy ő sokkal jobban aggódik, hiszen négy bátyja és az édesapja is részt vett az akcióban. Jól esett ölelése. - Minden rendben lesz - próbált nyugtatni, de hangja megremegett, és nem járt sok sikerrel. Mindketten remegtünk.
Közben visszatért Molly egy üveg brandyvel a kezében, és azonnal át is adta Hagridnak, aki kihúzta a dugót, és egy hajtásra magába döntötte a palack tartalmát.
- Mi még nem találkoztunk - guggolt le élem Harry Potter és rám szegezte zöld szemeit. Próbált kezet nyújtani, de számomra akkor ő egyet jelentett az akció veszteségével, és bár valószínűleg Fred közelében sem volt, mégis amint ránéztem, a halott Fred képzelt képét láttam.
- Hozzám ne érj, Potter - ripakodtam rá, és azzal a lendülettel felálltam, elléptem Ginnytől és be akartam rohanni a házba, de a legfiatalabb Weasley kiáltása megállított.
- Anya! - mutatott valamire, és mindannyian arra fordultunk, amerre ujja bökött.
A földön, pár méterre tőlünk, megjelent egy kis kék folt, ami aztán rohamosan nőni és fényesedni kezdett. Fölötte a vérfarkas Remus és George pörgő, majd ereszkedő alakja tűnt fel. Már ekkor egyértelmű volt, hogy baj van, ugyanis Remus a karjában tartotta George-ot. A fiú nem volt eszméleténél, és az arcát vér borította. A vörös vér végigfolyt George arcán, vállán és sűrűn patakzott a zöld fűre.
- George! - szakadt ki belőlem a félelem. Fred rengeteget mesélt az ikertestvérével elkövetett csínytevéseikről, és az utóbbi néhány napban George-dzal rászoktunk, hogy együtt sertepertélünk a konyhában. Én szívesen főztem, segítettem Mollynak, George pedig egyszerűen csak száműzetését töltötte ott, ami Molly büntetése volt egy-egy csínytevésért, míg Fred a kertet tette rendbe. Összeszoktunk.
Harry egy ugrással ott termett, és megfogta a sebesült lábát. Remusszal becipelték George-ot a hátsó ajtón át a konyhába, onnan pedig tovább a nappaliba, ahol lefektették őt a kanapéra, amit előkészítettünk korábban. Mikor a lámpa fénye a sebesült fejére vetült, Ginnynek elakadt a lélegzete, én a szám elé kaptam a kezemet, majd gyorsan a fiú fejéhez telepedtem. Az elmúlt kilenc évnyi csapatban élés megtanított a gyógyítók nélküli sebgyógyításra. Most végre úgy éreztem, tényleg hasznos tudok lenni. George-nak hiányzott az egyik füle, s a sebből ömlő égőpiros vér az egész fejét és nyakát elborította.
Miközben Molly, Ginny és én George vérzését próbáltuk elállítani, és mi magunk is csupa vér lettünk, addig Remus megragadta Harry karját, és csöppet sem gyöngéden kivonszolta őt a konyhába. Fogalmam sem volt, mit csinálnak odakint, de tulajdonképpen nem is érdekelt. Két dolog foglalkoztatott abban a pillanatban: hogy George feje helyre jöjjön, és hogy Fred is megérkezzen.
A konyha és a kert irányából hangos zajok szűrődtek be, de nem foglalkozott vele sem Molly, sem én. Én tartottam George fejét, kezemből áramlott a varázslat: fogalmam sem volt, minek is nevezhetném a bűbájt, de olyan volt, mintha a Tergeo szívóbűbáj és a Hippokrax gyógyítóbűbáj keveréke lenne. George fején és fülének helyén elkezdett felszívódni a vér, kitisztul a bőre, és elkezdett benőni a seb lassan, miközben Molly azt vizsgálta, mennyire károsodott George feje és elméje. Füle teljesen leszakadt, és esélytelen volt a visszanövesztése, mert annyit már megtudtunk, hogy egy átoknak köszönhette a sebesülést.
Hirtelen Harry jelent meg a semmiből, de csak a szemem sarkából láttam őt, nem figyeltem rá, még mindig a George fején tátongó lyukat bámultam, és igyekeztem megtenni mindent, hogy rendbe jöjjön.
- Hogy van? - kérdezte Harry, mire Molly felegyenesedett és a fiúra nézett, mintha csak a nevelt fia lett volna. Nem értettem, hogy nem tudja hibáztatni őt a George-dzsal történtekért. Nem Harry küldte az átkot, de az ő kimenekítése miatt került George ilyen helyzetbe.
- Mintha érdekelne, Potter - mormogtam. Nem akartam hangosan megszólalni, sőt semmilyen interakciót nem akartam létrehozni kettőnk között, de nem bírtam magamban tartani a véleményemet.
- Raven! - szólt rám Molly, mire csak megforgattam szemeim, és újra George-ra fókuszáltam.
- Miért utálsz így, nem is ismerjük egymást! - szólt rám Harry dühösen.
- Hát, ez az! - sziszegtem, majd teljesen kizártam őt, és igyekeztem, hogy abban a pillanatban csak George és az ő gyógyítása létezzen számomra. Tudtam, hogy Harry haragja jogos. Megérkezett, megmenekült a halálfalók elől, mire szembe találta magát és soha nem látott lánnyal, aki egyértelműen utálja őt. Én is belezavarodtam volna, és engem is idegesített volna a helyzet, de ettől nem lettem kevésbé elutasító Potterrel. Éreztem, amit éreztem és gondoltam, amit gondoltam, nem tudtam tenni ellenük.
- A fülét nem tudjuk megmenteni, mert sötét varázslat vágta le. De sokkal rosszabbul is járhatott volna... Életben van, és ez a fontos - válaszolta meg végül Molly Harry korábbi kérdését. Hallottam hangján, mennyire elfáradt.
- Igen - bólintott Harry. - Hála istennek.
- Hangokat hallottam, megjött valaki? - kérdezte Ginny, és ő is felállt bátyja mellől. Ők már mindent megtettek. Az egyetlen, aki még javíthatott George állapotán, én voltam.
- Hermione és Kingsley - felelte Harry.
- Jaj, de jó - sóhajtott Ginny megkönnyebbülten.
Mielőtt a társalgás folytatódhatott volna, hirtelen ismét kivágódott az ajtó, és Arthur robbant be, majd félrelökte kissé Harryt, hogy George-hoz léphessen.
- Majd igazolom magam, Kingsley, de előbb megnézem a fiamat, úgyhogy félre az utamból, ha jót akarsz! - ordította a mindig nyugodt, bohókás Arthur.
Nagybátyám fején a kopasz folt verejtéktől csillogott, szemüvege félig lecsúszva lógott az orrán. Holtsápadt volt, akárcsak a nyomában érkező Fred, de sérülés nem látszott rajtuk. Hangos, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, amint megpillantottam Fredet, és egy kósza könnycsepp is lefolyt arcomon, gyomrom megremegett. Legszívesebben odarontottam, hogy szoros ölelésbe zárjam a fiút, de tudtam, hogy ez nem a megfelelő pillanat. Először is, még nem végeztem George-dzsal, másodszor pedig bármilyen bizalmi kapcsolat is épült ki közöttünk, az ikertestvére akkor is fontosabb volt neki, amit az is mutatott, hogy engem, mintha meg sem látott volna, tátott szájjal bámulta George-ot. Egy pillanatig sem tudtam hibáztatni ezért.
- Arthur! - zokogott fel Molly. - Hála az égnek!
- Hogy van George? - kérdezte Arthur, majd térdre omlott mellettünk, de Fred nem mozdult, csak állt a kanapé mellett, és bámulta a testvérét. Némán tátogva meredt ikertestvére sebére, mintha nem akarna hinni a szemének. Összeszorult a szívem érte.
Egyszer csak George mocorogni kezdett kezem alatt; talán apja és Fred zajos érkezése ébresztette fel, talán sebe gyógyulása.
- Hogy érzed magad, kisfiam? – suttogta Molly és férje mellé telepedett. - Fáj?
Ekkor abbahagytam a gyógyító varázslat sugárzását, de kezemet nem vettem el teljesen, csak annyira, hogy a fiú megmozdulhasson. George keze megindult a feje felé.
- Ahol a madárka, csak ott - motyogta, de szemét nem tudta kinyitni.
- Mit beszél? - kérdezte Fred a rémülettől rekedt hangon, majd rám pillantott. - Az agya is megsérült?
- Ahol a madárka... csak ott fáj - ismételte meg George, mielőtt felelhettem volna, és kinyitotta a szemét, hogy ikertestvérére nézzen. - Ahol a fülemüle... Ahol a fülem üle, nem érted?
Molly hangosan felzokogott, Arthur megkönnyebbült sóhajt hallatott - ha George viccel, olyan nagy baj nem lehetett. Fred arca hófehérből vörösre váltott, és nagyot nyögött.
- Szörnyű - fintorodott el Fred, de nem tudta visszafogni mosolyát. - Nagyon ciki! A több száz füles poén közül pont ezt a vacak szóviccet kellett kinyögnöd?
- Ennyit bírok - felelte George, és rávigyorgott könnyáztatta arcú anyjára. - Örülhetsz, ezentúl meg tudsz különböztetni minket.
Ekkor Fred is mellénk lépett, térdre hullott, egyik kezével óvatosan meglapogatta ikertestvére mellkasát, a másikkal pedig engem karolt át és hosszas csókot nyomott arcomra. A vér az arcomba tódult, s szívem elfelejtett dobogni, gyomrom görcsbe ugrott.
- Köszönöm - súgta fülembe, ujjai szorosan fonódtak vállamra, s homlokát fáradtan döntötte halántékomnak. Ekkor könnyebbültem csak meg igazán. Tudtam, hogy George is helyrejön, és Fred, az én kősziklám is biztonságban hazaérkezett.