Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

9. Aranyóra csillag-mutatókkal

Sziasztok, drágáim!
Egy kis izgalom, egy kis feszültség, és főképp az elfojtott mágia felszínre törése egy kiélezett, feszült helyzetben. A család a legfontosabb. Ezeket tanulhatjuk a mai fejezetből ❤️
Remélem, tetszeni fog nektek ez a rész is. Ha igen, várom a véleményeket 😍
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

Minden jóban van valami rossz: mivel az esküvő egyre közelebb volt, így a vendégek száma is megszaporodott. Mollynak és Arthurnak ki kellett költöznie a nappaliba, hogy miután a Delacour házaspár hiába tiltakozott, ők vegyék át Weasleyék helyét a szülői hálószobába. Gabrielle Percy régi szobájában aludt Fleurrel, Bill kijelölt hálótársa pedig esküvői tanúja, Charlie volt, bár ő még nem érkezett meg Romániából.

Mikor az esküvő előtti reggelen felébredtem, hálát adtam Merlinnek, amiért nem kaptam szobatársat, majd kikeltem az ágyból - így van, már napok óta szoktattam magam az ágyban alváshoz, és be kellett vallanom, hogy egész kényelmes -, és felöltöztem. Fekete nadrágomat húztam fel, amiben már több, mint egy hete érkeztem az Odúba, felülre pedig egy virágmintás, buggyos ujjú felsőt vettem, ami az ujjrészével ellentétben szorosan simult a törzsemre, és aminek mélyebbre sikeredett a dekoltázsa, mint azt eredetileg terveztem, de végül nem változtattam rajta. Ezen a napon papucs helyett bakancsot húztam, megfésülködtem, és hosszú tincseim közül néhányat a fejem tetején két kontyba fogtam, mintha egérfülek lennének, míg a többi szabadon lógott hátamra. Tudtam, milyen nap van - Harry Potter tizenhetedik születésnapja -, de nem amiatt csíptem így ki magam. Régen éreztem, hogy szép, vagy legalább normális lennék, így szükségem volt rá, hogy kinézzek valahogy, és mikor tükörbe néztem, elégedett sóhaj hagyta el a számat. Tetszett, amit láttam, és izgatottan vártam, a többiek mit szólnak hozzá, hiszen az elmúlt időszakban kellően megismertem az itt lakókat, hogy biztosan tudjam, hogy valami megjegyzést tenni fognak rá. Izgatottan léptem ki a fürdőszobából, és elindultam lefelé, de még csak az első emeleten jártam, amikor valami megtorpanásra késztetett. Ronald, Hermione és Harry ott álltak az első emeleten, Ginny ajtaja előtt, beszélgettek valamiről, és miután automatikusan jóreggelttel köszöntem és illemből felköszöntöttem Harryt, a szemem megakadt valamin.
- Ezt meg honnan szerezted? - ragadtam meg Harry csuklóját, és felrántottam, hogy közelebb húzzam szemeimhez és megbizonyosodjak róla, tényleg azt látom, ami először eszembe jutott. Persze, hogy az volt. Kiskoromban láthattam, de nem volt róla emlékem, csak anyám elmeséléséből ismertem azt az aranyozott órát, aminek lapján a mutatók helyett csillagok  jártak körbe, és ami most ott feszített Harry csuklóján.
- Hé, hagyd már békén! - reccsent Ronald hangja. Igen, a szimpátia a másik iránt kölcsönösen hiányzott belőlünk.
- Mrs. Weasleytől kaptam születésnapomra - felelte Harry Ronalddal egy időben, és kirántotta kezét ujjaim közül. Ahogy csuklója, és így az óra is kicsúszott az ujjaim közül, úgy éreztem, megtört bennem valami. Úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj, elborult az elmém, és egyetlen cél lebegett előttem. Akartam azt az órát.
- Add oda az órát, Harry - szóltam remegő hangon, és képtelen voltam levenni a szemem az ékszerről. Ajkaim és kezem megremegett, automatikusan tettem egy lépést a fiú felé, s gyomromat görcs szorította, szívem pedig ki akart ugrani a mellkasomból. Kellett az az óra.
- Öhm... Nem - felelte zavartan a fiú. - Születésnapomra kapta Mr. és Mrs. Weasleytől - ismételte meg, mintha elsőre nem fogtam volna fel. Pedig tökéletesen hallottam, és a tény, hogy ezt Molly adta Harrynek, kést döfött a szívembe. Pont ő adta oda neki. Pont ő.
- Hé, Raven, nyugodjál le. Mi különös van ebben az órában? És különben is, ez Harryé - szólt Ronald kötekedve és beállt kettőnk közé, míg Hermione csak csendben, érdeklődve nézte a jelenetet. Ő volt az okos: még nem ismerte a konfliktus miértjét, ezért inkább megfigyelt és kivárta azt, mikor már nem vonhatja ki magát az eseményekből, addig csak próbálta megfejteni a helyzetet.
-  Ez minden, csak nem Harryé - sziszegtem ingerülten, és félre löktem Ronaldot, nem foglalkozva a testi épségével. Nem láttam, hogy leesett-e a lépcsőn, vagy csak a falnak csapódott, de nem is érdekelt, csak az órát figyeltem.
Ronald "megtámadására" azonban már Harry és Hermione is felkapta a fejét.
- Ron! - sikkantott fel a lány, és a fiú után kapott, Harry pedig pálcát rántott, amit egyenesen rám szegezett.
Egyre nehezebben vettem a levegőt, szívverésem már egész testemben lüktetett, és éreztem, hogy valami belső, eddig nem ismert erő készül kitörni belőlem. Nem tartottam Harrytől és a varázspálcájától, kicsit sem ijesztett meg vele, de egyre jobban hergeltem bele magam a helyzetbe, és a fejemben egyetlen mondat visszhangzott: Kell az óra. Kell az óra. Kell az óra. Kell az óra!
- Ugyan már, Potter, tizenhárom ember kellett, hogy elhozzanak ide téged, azt hiszed, megrettenek tőled? - köptem a szavakat, és amire egyáltalán nem számított: pálcája után kaptam, és mielőtt reagálhatott volna, kitéptem a kezéből, magam mögé hajítottam, és Ronalddal ellentétben a pálca szépen lebucskázott a lépcsőn, útját halk koppanások jelezték.
Újabb lépést tettem felé, ám ekkor oldalról Ronald csapódott belém, és most az én hátam ütődött a falnak, hogy aztán az ő varázspálcájával találjam szembe magam, mögötte pedig meglássam Hermionét, aki ijedten kapta kezeit szája elé.
- Mondom: hagyd békén Harryt - sziszegte a vörös hajú fiú.
Hitetlen mosollyal, könnyáztatta szemekkel bámultam Ronaldra, és a könnycseppek le is folytak arcomon, mikor szemem ismét az aranyórára villant. Eszembe jutott anyám ébenfekete haja, világos bőre és a szemében ülő, olthatatlan szerelem, ami halott apám iránti érzelmeiről tanúskodtak. Eszembe jutott, milyen nagy áhítattal mesélt anyám erről a családi örökségről, és arról, mennyire imádta ezt az órát apám. Folyton ezt hordta, és anyám elmondása szerint apám kismilliószor elmondta, hogy egy nap nekem adja az órát. Nem emlékeztem egy alkalomra sem, amikor érintettem az ékszert, mégis szívem mélyén, a halott szüleim iránt érzett mérhetetlen szeretet és a hiányuk fájdalma miatt úgy éreztem, enyém az az óra. Enyémnek kéne lennie. Most mégis ott  feszített egy idegen fiú csuklóján, aki csak azért lett kiválasztott, mert egyszer egy nő azt mondta. Egy nő, akiről alig néhány ember hitte el, hogy valóban jóstehetséggel van megáldva. Apám, Fabian Prewett órája ott feszített Harry Potter csuklóján.
Ahogy néztem az órát, szemem sarkából láttam, hogy mindhárman magyaráznak, de egy hang sem jutott el hozzám, teljesen elzárkóztam. Figyeltem az arany ékszert, és éreztem, hogy az eddig nem érzett, belső erő most kitör belőlem, és pulzálva taszítja el mindhármukat. Teljesen kizártam a külvilágot, és csak a bennem tomboló fájdalmat, a veszteséget és a szüleim miatti szeretethiányt éreztem.