Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

12. Otthon, édes otthon

Sziasztok! Megérkeztem az újabb fejezettel, remélem, tetszeni fog nektek! Ezzel a résszel elválunk a Harry Potter könyvektől, és jönnek az izgalmak, amikor körbelengik Raven és az ikrek életét 😍❤️
Jó olvasást kívánok és nagyon örülnék némi visszajelzésnek 😊

A mozdulatok mintha lelassultak volna, s a képek egymásba mosódtak. Ahogy körbepillantottam, hirtelen azt láttam, hogy mindenki pálcát rántott. Sokan csak most fogták fel, hogy valami rendkívüli történt: még mindig újabb fejek fordultak a lassan semmivé foszló ezüstös nagymacska felé. Onnan, ahol leszállt, jeges hullámként terjedt szét a döbbenet csöndje. Azután valaki felsikoltott. Kirázott a hideg, ahogy tudatosult bennem, mi is történik: a halálfalók elfoglalták a Mágiaügyi Minisztériumot, és most ide tartanak. A felbukkanó pálcák sokasága láttán és a veszély miatt a pálcám elvesztése óta most először éreztem magam teljesen meztelennek. Rettegtem, remegtem, és pánikoltam, amiért nem tudom megvédeni magam.Amint kitört a pánik, mindenki rohanni kezdett, amerre látott; sokan dehoppanáltak - sikerrel, ami azt jelentette, hogy az Odút védelmező biztonsági bűbájok hatástalanná váltak.
- Gyere, el kell tűnnünk - mondta Fred, s átkarolva kezdett terelgetni egy irányba.Miközben igyekeztünk utat törni maguknak a táncparketten át, csuklyát és álarcot viselő alakokat láttam felbukkanni a tömegben, mire páni félelem lett úrrá rajtam. Eszembe jutott az az este, láttam magam előtt Hanne holttestét, és fülemben zengett Einar üvöltése, hogy öljem meg. Remegtem, szemeimben könnyek gyűltek, és a félelem miatt azt sem tudtam, merre van az előre.
- Hé, Raven, Raven - szorongatott meg Fred hirtelen. Ekkor vettem csak eszre, hogy a rettegés a földhöz szögezte a lábamat, s megtorpantam. - Mennünk kell, gyere.
- Nem, nem megy, én... - hevesen vettem a levegőt, úgy éreztem, megfulladok, mintha beszívnám az oxigént, de az nem jutna el a tüdőmbe. Egyre csak az aranylámpások fényét láttam és a felbukkanó csuklyásokat, de a tömegben látott egyetlen egy arckép sem jutott el elmémig, képtelen voltam felfogni, mi történik körülöttem, csak a jeges félelmet éreztem és azt, hogy gyomrom görcsbe rándulása miatt nem tudok lépni egy tapottat sem.
- De menni fog! - szólt rám Fred, szemben állt velem, és két karomat fogva megrázott. - Vigyázok rád, hallod?
- Nem, nem, nem, nem - ismételgettem, s éreztem, hogy térdem elgyöngül, csak pillanatok kérdése volt, hogy összeessek rettegésemben, miközben Fred karjaiba kapaszkodtam, és arcomon sűrű patakként folytak végig a könnyek.
A következő pillanatban Fred megemelt, a lábaim kiegyenesedtek, és se szó, se beszéd megcsókolta. Ajkai keményen préselődtek a számhoz, ujjai megszorították a karomat, és feszül sóhajként csapódott arcomra a meleg levegő, amit kifújt. Elgyöngültem karjaiban, de most nem a félelemtől, hanem a megnyugvástól. Csókja - vagyis számra adott, elnyújtott puszija - nyomán arra a perceknek tűnő két másodpercre teljesen megfeledkeztem arról, hogy vagyunk, és mi történik. Csak érintését, csókját és a bizsergést éreztem, ami végigfutott rajtam.
Aztán elhúzódott és szemeink találkoztak.
- Na, most már jössz, te lány? - vonta fel a szemöldökét. - Mert én egy tapottat sem mozdulok innen nélküled.
Szám megremegett: legszívesebben örömittasan rávigyorogtam volna, de szemem sarkából újra láttam a felbukkanó halálfalókat, és hallottam a kórusban felhangzó Protegókat. Végül csak bólintottam, hogy mehetünk, és hagytam, hogy megfogja kezemet, úgy húzzon maga után. Teljesen rábíztam magam Fredre.
- George! - ordította Fred, majd felém fordult. - Meg kell találnunk George-ot.
És együtt kiabáltunk, hogy megtaláljuk a fiút.
- Ott van! - mutattam felfelé. - Fred! - visítottam fel. Egy csuklyás alak közelített felénk, pálcáját felemelte, egyenesen rám szegezte, és nekem nem volt semmim, amivel megvédhettem volna magam.
Fred úgy reagált, mintha az ő élete múlt volna rajta. Fordult, jobb kezével lendítette a pálcát, a ballal pedig maga mögé lökött, s a piros fénnyaláb eltalálta és fel is döntötte a halálfalót.
Végül George az Odú egyik ablakában tűnt fel: félmeztelenül lógott ki, és egy pillanattal később megjelent az egyik ezüshajú vélalány is mellette - csak melltartót viselt.
Fred ismét megragadta a kezem, s mielőtt akár csak pisloghattam volna, eltűnt körülünk minden, majd hirtelen Fred és George szobájában találtuk magunkat. Fred társas hoppanálással vitt fel bennünket.
- El kell tűnnünk - zihálta Fred, a franciák a kislány elkezdte felkapkodni a ruháit, George pedig a nadrágját gombolta be.
- Mi a francról maradtunk le? - kérdezte George, miközben Fred elkezdett néhány ruhát bedobálni egy hátizsákba. - Elmegyünk?
- Itt vannak a halálfalók - lihegte Fred.
- Felmegyek a cuccomért - szóltam hirtelen, de mielőtt megfordulhattam volna, Fred elkapta a karom. Láttam a szemében, hogy meg akar állítani és mondani akar valamit, de végül nem szólalt meg. Próbáltam üzenni a tekintetemmel, hogy minden rendben lesz, és talán sikerült is, mert ő csak bólintott.
- Siess - szorította meg a kezem.
- Rendben - biccentettem. - Itt találkozunk.
Kikukkantottam a szobából, s mikor úgy ítéltem meg, hogy tiszta a levegő, kiléptem a folyosóra, majd a lépcsőfokokat kettesével szedve rohantam fel a harmadik emeleti szobámba. Nem mentem oda az ablakhoz, de így is láttam a tűz összetéveszthetetlen fényét. Féltem, persze, hogy féltem, de most nem éreztem magam teljesen egyedül, és ez erőt adott. Előráncigáltam a hátizsákomat, amit közel egy hónapja nem is láttam, feltéptem a szekrényem ajtaját, és beletömtem a táskába azt a néhány ruhát, amim volt, majd a fürdőszobából is magamhoz emeltem a legfontosabb tisztálkodási szereket.
- Raven! - hallottam meg Fred kiáltását, s hangsúlya arról árulkodott, hogy siessek, nem pedig arról, hogy bajban lenne, így vállamra kanyarítottam a hátizsákot, és lerobogtam az ikrek szobájába.
- Megvagyok - lihegtem. A francia lánynak nyoma sem volt, ellenben Fred és George már indulásra készen voltak. Mindhárman nagyjából három perc alatt szedtük össze a holminkat. - Ki visz? - néztem körbe, hiszen az soha nem jó, ha társashoppanálást hajtunk végre, de mindhárman más helyre gondolunk.
- Majd én - bólintott George, s még vetett egy pillantást a kertre, ahol lángra lobbant a sátor és az itt maradt vendégek fejvesztve menekültek.
- Majd visszajövünk - mondta Fred ikertestvérére nézve. Biztosan a családjukra gondoltak.
- Mehetünk - biccentett George ismét, mind megfogtuk egymás kezét, s dehoppanáltunk.