Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

7. Bemutatkozásom Harry Potternek

Kedveseim! Meghoztam a hetedik fejezetet, fogadjátok sok-sok szeretettel. Várom a véleményeket, eddig hogy tetszik a történet ❤️ Egy kis feszültség, némi saját vélemény Harryről 😅
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

- Tonks és Ron is megérkezett, jól vannak mindketten - rontott be Ginny hirtelen.
Molly és Arthur aggódva, de kissé megkönnyebbülten néztek össze. Szinte láttam arcukon a dilemmát: üdvözöljék-e legkisebb fiúkat, vagy maradjanak George mellett.
- Menjetek csak - szólaltam meg. - Mi itt maradunk Freddel. Egyébként sem végeztem még.
- Jól van, kis drágám - simította meg a karomat Molly. - El sem tudod képzelni, mennyire hálásak vagyunk.
Feleségei szavait nyomatékosítva Arthur puszit nyomott a fejem búbjára, majd mindketten távoztak. Egy ideig csend telepedett hármasunkra: George ismét eszméletlen állapotba merült, én a sebre összpontosítottam, nehogy elrontsak valamit, Fred pedig felült George lábához és felváltva figyelte testvérét és engem.
- Meg fog gyógyulni - pillantottam fel Fredre, s tekintetünk találkozott. - Csak egy füle lesz - húztam el a számat óvatosan, viccesen. - De élni fog, és nem sérült meg az agya.
- Vagyis nem jobban, mint eddig - biccentette jobbra fejét Fred, mire akaratlanul is felnevettem, ő pedig követett benne.
- Na, szép, bántják a beteget - jegyezte meg morcosan George, akinek csukva volt a szeme, de nagyon is tudatánál volt.
- Ne sajnáltasd magad, Weasley, egy fül nem a világ vége - feleltem, s arcomra kúszó vigyorom egyértelműen megkönnyebbülésemnek szólt, amiért George jól van.
- Még jót is tett, öcskös, sokkal helyesebb lettél, mint voltál - nevetett fel Fred, vele nevettem, és George sem bírta visszafogni vigyorát.
- Az én arcom a tied is, szóval most magadat is minősítetted - vágott vissza George.
Míg az ikrek egymást ugratták, én az asztalon lévő gézhez nyúltam, és elkezdtem körbetekerni George fejét. Amennyire lehetett, meggyógyítottam, a többi már az ő testén múlott, így lefertőtlenítettem a sebet még egyszer, és kötszerrel vettem kezelésbe. Rögzítettem az anyagot, majd segítettem felülni neki, és én is elhelyezkedtem a kanapén. Miután köszönetet mondott George, az ikrek azon kezdtem viccelődni, hogy a sebesültnek milyen múmiakinézete van, és milyen hasznos lehet a fején tátongó lyuk, de a hangos kacagásunkat a belépő csapat szakította félbe.
A nevetést felváltotta a szipogás, a levert hangulat, és azonnal tudtuk mindhárman, hogy baj van. Végignéztem a társaságon, próbáltam rájönni, hogy ki is hiányzik, de egyszerűen képtelen voltam felidézni a teljes névsort. Belezavarodtam a sok ember látványába, és abba, hogy Kingsley láthatóan lelépett.
- Mi a baj? - kérdezett rá Fred. - Mi történt? Ki...?
- Rémszem - felelte Arthur. - Meghalt.
Hát, persze. Alastor, az őrült auror, aki a mesék alapján mindent képes volt túlélni és esze ágában sem volt nyugdíjba vonulni, pedig nem egy ember tanácsolta már neki ezt; hiányzott. Nyoma sem volt már a pillanatokkal ezelőtti jókedvünknek, a hír mindenkit megbénított. Tonks és Hagrid szipogott, és egy zsebkendővel itatták fel könnyeiket.
Bill a kredenchez lépett, és egy üveg Lángnyelv-whiskyt meg poharakat vett elő belőle.
- Tessék - mondta, és egy pálcasuhintással tizenhárom teli poharat küldött szét a szobában. A tizennegyediket magasra emelte. - Rémszemre.
Elkaptam az egyik lebegő poharat, majd követtem William példáját.
- Rémszemre - visszhangozta a társaság, majd ki-ki belekortyolt az italába.
A whisky végigperzselte a torkomat, majd az égető ital megült a gyomromban, és egyfajta bátorságérzet áramlott szét bennem. Régen ittam alkoholt, akkor sem sokat, így most kissé bódítóan hatott rám a whisky.
- Szóval Mundungus lelépett - szólalt meg Remus, aki egy hajtásra kiürítette poharát.
A szobában egy csapásra megváltozott a légkör: minden arc megfeszült, és minden szem Remusra szegeződött. Vártuk a folytatást. Mundungus az a furcsa, köpcös alak volt, akit csak kétszer láttam - az első tanácskozás és a mai indulás alkalmával -, de már ez elegendő volt ahhoz, hogy tudjam, a férfinak semmi kedve nincs itt lenni. Nem érdekelte Harry, sem pedig az akció. Valószínűnek tartottam, hogy Alastor vette rá Mundungust, hogy tartson  velük, és egy ilyen akcióban, seprűn menekülve a halálfalók elől elég esélyes volt, hogy dehoppanálni fog az, aki ott se akar lenni.
- Tudom, mire gondolsz - fordult Remushoz Bill. - Ez nekem is megfordult a fejemben a visszaúton, hiszen a halálfalók vártak ránk, ez nyilvánvaló. De kizárt, hogy Mundungus árult el minket. Nem tudták, hogy hét Harry lesz, meg is zavarodtak, amikor megjelentünk – márpedig ne feledd, hogy ez a trükk épp Mundungus ötlete volt. Miért pont a lényeget ne mondta volna el nekik? Szerintem Dung egészen egyszerűen halálra rémült. Eleve csak azért vett részt az egészben, mert Rémszem ráparancsolt, Tudjukki pedig rögtön őket támadta meg. Abban a helyzetben nála bátrabb emberek is pánikba estek volna.
- Tudjukki pontosan azt tette, amit Rémszem megjósolt - szipogta Tonks. Nem ismertem a nőt annyira, de azt tudtam róla, hogy Remus fiatal felesége, metamorfmágus és auror, így feltételeznem kellett, hogy jobban ismerte Alastort, mint a többiek. Megrázhatta a halálhíre. - Feltételezte, hogy az igazi Harryt a legtapasztaltabb, legjobb aurorok őrzik. Először Rémszemre támadt, és mikor ők Mundungus miatt lelepleződtek, Kingsleyt vette üldözőbe...
- Ez min' nágyon szép - fakadt ki Fleur megszokott, francia akcentusával, és végignézett a jelenlévőkön. - De nem mágyárházza meg, 'onnan tu'ták, 'ogy má este 'ozzuk ki 'Arryt! Válákinek eljárht á szája. Váláki kikotyoktá áz időpontot egy illetéktelennek. Sák így le'etséges, 'ogy tu'ták áz áksziorol, de nem ismerhték á terhvet.
Fleur tündérszép arcát könnyek nyoma csíkozta. Senki nem mondott ellent neki, és a csendet csak a zsebkendője mögé rejtőző Hagrid csuklásai törték meg.
- Nem - szólalt meg fennhangon Potter, csodálkozó tekinteteket vonva magára: a Lángnyelv-whisky valahogy a hangját is zengőbbé tette. Hát, persze, hogy Potter volt az, aki ellent mondott, és bevédett valakit, aki köpött. - Mármint... ha tényleg hibázott valaki - folytatta. - Nem ítélhetjük el, mert biztos, hogy nem szándékosan tette. Nem ítélhetjük el - ismételte. - Bíznunk kell egymásban. Én bízom bennetek, tudom, hogy nincs senki ebben a szobában, akit rá lehetne venni, hogy eláruljon engem Voldemortnak.
Kivételesen el kellett ismernem, hogy van némi igaza a fiúnak. Szavait csend követte. Még mindig mindenki őt nézte; ettől láthatóan zavarba jött, és belekortyolt a whiskyjébe, csak hogy csináljon valamit.
- Jól beszélsz, Harry - szólt váratlanul Fred, mire rákaptam tekintetemet.
- Szavad zene füleinknek - bólogatott George, s közben lopva Fredre pillantott; annak megrándult a szája szöglete, én pedig leplezetlenül elmosolyodtam, de nevetésemet  vissza tudtam fojtani.
Remus egészen furcsa arckifejezéssel nézett Harryre: majdhogynem szánakozva.
- Bolondnak tartasz? - kérdezte ingerülten Harry, s ez ugyancsak megmosolyogtatott. Csak két évvel lehettem idősebb nála, de jobban nem is különbözhettünk volna. Én is megvédtem volna a szeretteimbe, a barátaimba vetett bizalmamat, de feleennyire sem kaptam volna fel a vizet, amiért valaki emiatt szánakozva tekint rám. Csak két évvel lehettem idősebb Harrynél, mégis önmagamhoz képest borzasztóan kisgyermeknek tűnt.
- Nem - felelte Remus. - Csak azt gondolom, hogy olyan vagy, mint James, aki leköpte volna magát, ha eszébe jut kételkedni a barátaiban.
Ismertem Harry Potter történetét, és a valódi verziót is, mert George és Fred a napokban elmesélt mindent, amit tudnom kell. Így tudtam, hogy Harry szüleinek halálát ugyan Voldemort okozta, de az egyik legjobb barátjuk árulása tette ezt lehetővé.
Remus elfordult Harrytől, így jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést, majd letette a poharát, és ránézett Billre.
- A dolog nem várhat. Szólhatok Kingsleynek is, ha...
- Nem - vágta rá Bill. - Mehetünk, készen állok.
- Hova mentek? - kérdezte kórusban Tonks és Fleur. Az már nem jelenthet semmi jót, ha olyanra készültek, amiről a csapat, főleg a kedveseik nem tudtak.
- Rémszem holttestéért - felelte Remus. - Meg kell keresnünk.
- Nem lehetne...? - Molly esdeklő tekintettel nézett Williamre, de elképzelni sem tudtam, hogyan akarta volna folytatni a mondatot.
- Később visszamenni? - vonta fel a szemöldökét Bill, aki ezek szerint tökéletesen képben volt anyja gondolataival. - Nem. Vagy azt akarjátok, hogy a halálfalók vigyék el?
Legszívesebben vitába szálltam volna, hogy mégis mit számít a test, hiszen lehet, meg sem találják, vagy már rég a halálfalóknál van. Ha el akarták búcsúztatni Alastort, a szívük joga volt, de véleményem szerint elég lett volna egy emléktárgy, nem lett volna szükség visszamenni a halálfalóktól hemzsegő utcára azért, hogy egy élettelen testet elcipeljenek az Odúig. De nem ismertem Alastort, és a látottak alapján nekik kifejezetten jó kapcsolatuk volt a férfival, szóval csöndben maradtam. Nem az én dolgom volt. Végül mindenki beleegyezett, és a két férfi távozott.
- El kell mennem - jelentette ki Harry váratlanul, mire mindenki rápillantott, s teljes döbbenet telepedett a szobára. A többiek valószínűleg aggodalmat éreztek, bennem azonban harag gyúlt. Tizenhárom ember az életét veszélyeztette, hogy idehozza Harryt, egy ember meg is halt, egy súlyosan megsebesült, de mindannyian komoly kockázatot vállaltak. Erre kijelenti, hogy akkor ő most elmegy. A határán voltam annak, hogy ráordítsak, hogy mégis mit képzel magáról, de Molly megelőzött, így megmentette Harryt egy alapos fejmosástól.
- Miket beszélsz, Harry? - hüledezett Molly. - Ne butáskodj!
- Nem maradhatok itt - folytatta a fiú, és megdörzsölte a homlokát. - Amíg itt vagyok, mindenki veszélyben van. Nem akarok...
- Ne beszélj butaságokat! - emelte fel a hangját Molly. - Minden, ami ma történt, csak azért történt, hogy te épségben eljuss ide. Hála istennek itt is vagy. Fleurt is sikerült rávennünk, hogy ne Franciaországban legyen az esküvő, hanem itt, mindent úgy intéztünk, hogy együtt maradhassunk, és vigyázhassunk rád! - magyarázta emelt hangon, idegesen az asszony.
- Ha Voldemort rájön, hogy itt vagyok... - kezdett bele a fiú ismét, mire belőlem is kirobbant, amit magamban akartam tartani. Nem akartam beleszólni, nem voltam ott az akciónál és Harryt sem ismertem, de rohadtul betelt a pohár.
- Hogy jönne rá? Te Szent Merlin! - pattantam fel George mellől. - Normális vagy te?! - üvöltöttem.
- Raven... - próbált ellenkezni Molly, de most nem hagytam magam elhallgattatni.
- Nem, Molly! - szóltam rá, majd egyenesen Potterre néztem. Nem volt magas fiú, de még így is lekörözött néhány centivel. - Tinédzserként tíz, ismétlem: TÍZ árva gyereket neveltem, hogy ne haljanak éhen és ne fagyjanak meg, és ne kerüljenek a halálfalók kezére, szóval nekem ne mondd, milyen félteni a szeretteidet - mondtam emelt hangon, egyenesen a szemeibe nézve. Láttam rajta, hogy megijedt kissé az idegentől érkező kioktatástól, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy egyszer, s mindenkorra eszébe vésse azt, amit mondok neki. - Ezek az emberek - intettem körbe. - Az életüket kockáztatták az épségedért, szóval ahelyett, hogy világgá akarsz szaladni Voldemort karjaiba, köszönd meg inkább!
- Nem mész sehova - mordult fel Hagrid, ezzel jelezve, hogy egyet ért velem. Nem ismertük egymást jól, de akkor is jól esett, hogy kiáll a mondandóm mellett.
- A mindenségit, Harry, majd a nyakunkat törtük, hogy idehozzunk téged! - könyökölt fel az idő közben ismét elfekvő George a kanapén. - Vérem és fülem hullattam az ügyért! - tette hozzá.
- Tudom, hogy... - kezdett volna bele Harry, de ismét félbeszakították.
- Rémszem se akarná...
- TUDOM!!! - ordította Harry.
- Nem tudod! - üvöltöttem rá, mire belé ragadt a szó. - Ha tudnád, nem akarnád semmibe venni az áldozatukat - mutattam ismét körbe, majd nyugodtabban folytattam. - Szóval szedd össze a kis óvodás seggedet, és nyugodjál le a picsába, mert kezdem kurvára türelmemet veszíteni veled szemben. Nem ismerjük egymást, valóban - kezdtem felvezetni a befejezést. - De, ha egyetlen egy valamit megfogadsz tőlem, az legyen az, hogy becsüld meg azokat, akik szeretnek és hallgass rájuk a saját önzőséged és önostorozásod helyett.
Ahogy befejeztem, hátat fordítottam neki, ezzel jelezve, hogy befejezettnek tekintem a beszélgetésünket - ami igazából egy egyszemélyes fejmosás volt - majd visszaindultam a kanapéhoz.
- Gyere, Raven - nyögött George, feljebb emelkedett, én leültem, majd ölembe fektette a fejét, én pedig megsimítottam a haját.
Ezután hosszúra nyúló, kínos csönd következett, de senki nem mert ellenkezni velem.