Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

1. Kontinenseken át

Sziasztok! Szeretettel üdvözlök mindenkit legújabb történetemben. Egy eddig soha nem látott, Fred Weasley fanfictionnel próbálkozom. Fun fact: még soha nem írtam olyan ficet, ami az Arany Trió generációjáról szól. Hát, érdekes lesz... Mindenesetre várni akartam ag első fejezet kirakásával, de elég szar estém van, szóval gondoltam, kiteszek, hiszen adni mindig öröm, és remélem, tetszeni fog Nektek ❤️
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

A fekete fáslit vastagon tekertem a lábfejem és a bokám köré, hogy megtartsa a lábamat, majd a másik fáslit is megigazítottam a térdem körül, szorosabbra állítottam, majd visszahúztam fekete nadrágomat. Szisszenve próbáltam forgatni a lábamat úgy, hogy fel tudjam húzni a nadrágomat, de végül sikerült, és be is gomboltam. Ezután visszasüppedtem az avarba, a lehullott levelek közé, s nagyot szusszantottam.
- A rohadt életbe - ziháltam. Nehezen vettem a levegőt, remegett a kezem, de össze kellett szednem magam. Tovább kellett mennem.
Újból nagy levegőt vettem, s a mögöttem lévő fa törzsén támaszkodva toltam fel magam álló helyzetbe. Hátizsákomat a vállamra vettem, megigazítottam, és botorkálva tovább indultam. Egy déli, norvég erdőben császkáltam, délnek haladtam, hogy leérjek a kikötőbe, ahol a megbeszéltek alapján egy hajó várt, hogy Angliába vigyen. Legalábbis nagyon ajánlottam, hogy ott legyen, mire odaérek. Fekete nadrágom felett sötétzöld, garbós pulóvert viseltem, kezemet levágott ujjú kesztyűbe bújtattam és fekete sapkát vettem. Nem láttam a tükörképemet napok óta, de biztos voltam benne, hogy az orrom és az arcom piros a hűvöstől, hajam régen látott már fésűt és a fürdés is majd' egy hete elmaradt. Fáradt, nyűgös és büdös voltam. Alig vártam, hogy megérkezzek Angliába. Sántítottam, fáradt voltam és paranoiás lettem, de nem állhattam meg, tovább kellett mennem, csak így érhettem biztonságba.
Sirevåg egy falu volt Hå községben, a norvégiai Rogaland megyében. Mindössze ötvenkilenc hektáros területen helyezkedett el és alig hatszázan lakták. A falu televolt tehenekkel, marhákkal és juhokkal, és az emberek mind a maguk dolgával foglalkoztak, egyet kivéve. Ez az egy volt az én emberem, Bjarne. Bjarne a család barátjának egy barátja volt, ezelőtt még soha nem találkoztam vele, de tudtam, hogy megbízható. Legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy ő nem olyan, aki eladná a szövetségesét a halálfalóknak. Bár a saját bőre mentéséért szerintem mindenki eladná a saját anyját is. A háborúban legalábbis így volt.
Ahogy meg volt beszélve, Bjarne a kikötőben várt egy kisebb hajóval. Kicsi, de masszív vitorlásnak tűnt. És ez a hajó volt, ami a biztonság felé repített - a szabadságról már álmodni sem mertem.
- Hei, Bjarne - léptem oda a vitorlásán ügyködő férfihoz. - Det er deg, ikke sant?*
- Hei, ja - bólintott, és elengedte az egyik kötelet, majd leugrott a hajóról. - Du er Raven, ikke sant?**
- Igen - feleltem. - Irene küldött hozzád, azt mondta, átviszel Angliába.
- Az ára? - vetette oda. Milyen barátságos. De, hát, mindenkinek megvolt a maga ára.
- Elhoztam - bólintottam, és előre húztam a hátizsákomat, kicipzároztam, és kivettem belőle a fizetséget. - A felét most adom, a másik felét partraszálláskor.
- Ez így fair - bólintott.
- Örülök, hogy egyetértünk - mosolyogtam rá, és átadtam neki a kis zsákot, ami igen nagy mennyiségű galleont rejtett magában. Oh, szegény Bjarne, ha tudná, milyen mocskos pénz tulajdonosa lett... Mégis mit képzelt, hogy árvaként felnőve össze tudok szedni ennyi pénzt tisztes munkával? Mindegy, már nála van a pénz, az ő gondja, nem az enyém.
Kinyitotta a zsákot, belekukkantott, megcsörgette a zsákot, mintha ezzel megszámolhatná az érméket, de végül nem szöszölt többet vele. Bólintott, visszakötötte a zsák száját, majd belegyömöszölte a bő zsebébe, és visszaugrott a hajóra.
- Komme*** - szólt rám, és nekem több sem kellett, felugrottam a hajóra, és követni kezdtem Bjarne utasításait, hogy átkelhessünk együtt Északi-tengeren Norvégia és az Egyesült Királyság között.