Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

8. Előkészületek

Drágáim! Meg is érkezett a nyolcadik fejezet, jöhet a szokásos átvezető szöveg, ami minden izgalom előtt szükséges. Hamarosan nagy perpatvar következik, majd a híres esküvő és az érzelmek is elmélyülnek ❤️
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

A következő napokban általánossá vált a minimális feszültség és az egyre több látogató az Odúban. A Rend tagjai rendszeresen vacsoráztak itt vagy csak beköszöntek, megnézték, hogyan van George, vagy éppen Harry. Ezzel szemben - számomra - Harry továbbra is roppant mód idegesítő volt, összegyógyult Ronalddal és Hermionéval, és Ronaldról ugyancsak nem voltam jó véleménnyel, ezért úgy gondoltam, megérdemlik egymást Harryvel, viszont Hermionét egy náluk sokkal intelligensebb és normálisabb lánynak tartottam - legalábbis annak tűnt még Harry érkezése előtt - így fel nem bírtam fogni, mit eszik annyira a két fiún. Nekem a reggeli sétáimat felváltotta George ápolása és újrakötözése, majd az ikrek és én hármasban láttunk neki a feladatoknak. Ide tartozott a kert rendben tartása - már csak azért is, mert George kedélyének jót tett a friss levegő - és Freddel segédkeztünk a konyhában Molly keze alatt, a sebesült pedig pihent addig. George a nap és az éjszaka nagy részét pihenéssel töltötte, még meg kellett szoknia a teste megváltozását, gyakran fájt a feje és a sebhelye is, de a délelőtti levegő határozottan jót tett neki. Molly ellenben láthatóan megharagudott rám, amiért leordítottam a kis védence arcát a helyéről. Úgy legyeskedett Harry körül, mintha a rég elveszett fiacskája lenne, és megértettem, hogy Molly magára vállalta az anyaszerepet, hiszen Harrynek soha nem adatott meg egy anya, így élvezte, hogy pátyolgathatta, de azért fájt, hogy ilyen elvakult volt vele szemben, az én káromra. Molly persze beszélt velem, de jóval kevesebbet, és már inkább úgy kezelt engem, mint egy családtag Weasleyt, nem úgy, mint a nagy Harry Pottert, aki pátyolgatásra szorul.
A következő napok étkészlet-pucolással, szalvéta-, szalag-, és virágválogatással, a kert törpétlenítésével és szendvicskészítéssel telt, így George leápolása és a levegőn töltött délelőtt után csatlakoznom kellett a többiekhez. Közeledett Bill és Fleur esküvőjének napja. Általában Hermionéval voltam beosztva, aminek örültem, mert a maximalista lány előszeretettel merült bele a munkába, így nem kérdezett a magánéletemről, és azt se bánta, hogy nem folytatunk felesleges, üres fecsegést. Kifejezetten tetszett ez a felállás.

Egyik estén annyira tele volt a konyha, hogy az asztalnál komoly nehézséggel járt a kés és a villa használata, így össze kellett húznunk magunkat. Olyan sokan voltunk, hogy erős késztetést éreztem arra, hogy inkább kimentsem magam és ne egyek ma.
- Rémszemről semmi hír? - fordult Harry Billhez. Ahogy meghallottam, hogy már megint a háborúról és az elesett aurorról van szó, megforgattam a szemem. Igazán eshetne már szó másról is, nem csak ezekről, kezdtem komoly depresszióba esni.
- Semmi - ingatta a fejét William.
Alastort nem temethettük el, mert Bill és Remus hiába keresték a holttestét, ahogy azt előre meg is jósoltam. Azt se tudták pontosan, hova zuhant, hiszen a tragédia a csata forgatagában, ráadásul sötétben történt.
- A Reggeli Próféta nem közölte a halálhírét, se azt, hogy előkerült volna a teste - folytatta Bill. - Ez persze nem jelent semmit, hisz mostanság sok mindent nem írnak meg.
- És az se probléma, hogy kiskorú létemre varázsoltam, amikor üldöztek a halálfalók? Nem akarnak beidézni meghallgatásra? - kérdezte Harry, bennem pedig folyamatosan ment fel a pumpa. Annyira idegesített a jelenléte, az ellenszegülése a felnőttekkel és az önostorozása, hogy amint kinyitotta a száját, elkezdtem egyre idegesebb lenni, függetlenül attól, hogy mit is mondott. Lehet, hogy csak megkérdezte Mollytól, hogy hova teheti az elkészült pitéket, de én már a plafonon voltam tőle. Tudtam, hogy le kell vetkőznöm ezt az irritációt, hiszen nem egészséges és nem is fair Harryvel szemben, akit alig ismerek, de egyszerűen nem ment.
- Vajon azért, mert tudják, hogy nem volt más választásom, vagy azért, mert kínos lenne nekik, ha világgá kürtölném, hogy Voldemort megtámadott? - folytatta Potter tettetett morfondírozással, és én majdnem ismét leüvöltöttem a fejét, de inkább a számba tömtem egy kis csirkét, hogy a rágással foglaljam el magam. Nem igaz, hogy már megint magáról beszél.
- Szerintem az utóbbi - felelte Arthur félig teli szájjal. - Scrimgeour nem akarja elismerni, hogy Voldemort hatalma vetekszik az övével, és az azkabani tömeges szökésről is inkább mélyen hallgat.
- Hát persze, miért is tudják meg az emberek az igazságot!?  - Harry mérgében olyan erősen markolta a kését, hogy elvörösödött a keze. Szívesen felvilágosítottam volna Harryt arról, mi mindenről nem írnak az újságok. Nem írtak az Angliából menekülő családokról, az árván marad vagy elrabolt, lemészárolt gyerekekről. Nem írtak arról, milyen sokan vesznek oda nap, mint nap, és nem írtak róla, hogy míg mi itt ülünk az asztalnál szeretetben, bőséges ételmennyiséggel, addig mi történik azokkal, akik egyedül maradtak a nagyvilágban. Oh, Harry, olyan sok mindenről nem írtak az újságok.
Kiülhetett arcomra idegességem, felpaprikázott hangulatom, mert a mellettem ülő Fred térde finoman az enyémhez ért. Felpillantottam rá, s tekintetünk találkozott. A Harry okozta idegességem egy szempillantás alatt semmivé lett, ahogy tekintetem összekapcsolódott Fred világosbarna szemeivel, és ő haloványan elmosolyodott. Úgy éreztem, ez az apró érintés és a gyors tekintet biztosított arról, hogy mellettem áll. És nekem ennyi elegendő volt: hogy tudjam, az én kősziklám továbbra is stabil és itt van kartávolságon belül. Nem volt ez több egy másodpercnél, senki nem vette észre, és ez így volt tökéletes.
- Nincs senki a minisztériumban, aki szembeszállhatna vele? - dühöngött Ronald.
- De van, Ron, csakhogy mindenki fél - felelte Arthur türelmesen. - Mindenki retteg, hogy ő lesz a következő, aki eltűnik, akinek a gyerekeit megtámadják. Szörnyű dolgokat suttognak az emberek - mutatott rá a lényegre Arthur, és reméltem, hogy Harry is hegyezi a fülét, és eszébe vési, amit hall. - Én például a magam részéről nem hiszem el, hogy az a mugliismeret-tanárnő önszántából jött el a Roxfortból. Hetek óta senki nem látta őt. Ehhez képest Scrimgeour naphosszat bezárkózva ül az irodájában. Őszintén remélem, hogy valamilyen terven dolgozik.
A beálló csöndben Molly eltüntette az asztalról az üres tányérokat, és szervírozta az almatortát.
- Ki kell tálálnunk, 'ogyán álszázzunk téged, 'Arry - szólalt meg Fleur váratlanul, miután mindenki vett a desszertből. Én nem kértem, már így is tele voltam a csirkével, így csak megvártam, amíg a többiek is végeznek és néztem, milyen jóízűen falatoznak. Harry értetlenkedve nézett az ezüstszőke menyasszonyra, ezért Fleur még hozzátette. - Áz esküvön. Á vendégek között perhsze nem lesznek 'alálfalók, de vánnák, ákiknek egy po'ár pezsgőtől is megoldódik á nyelve.
- Ebben van valami - bólogatott Molly, aki az asztalfőn ült, és az orra hegyére biggyesztett szemüvegen át azt a meghökkentően hosszú pergament böngészte, amire az esküvővel kapcsolatos tennivalókat írta fel. - Lássuk csak: kitakarítottad már a szobádat, Ron?
- Minek!? - Ron lecsapta a kanalát, és végtelen felháborodással nézett anyjára, mint egy hatéves gyermek, akitől elvették a játékát. - Minek kell a szobámat kitakarítani? Harrynek meg nekem jó így is, ahogy van!
- Ha nem tudnád, pár nap múlva esküvő lesz a házban, a bátyád esküvője... - kezdte volna Molly, de fia a szavába vágott. Ekkor jöttem rá, miért idegesít engem annyira Ronald és Harry. Átlagos kamaszok voltak ők, semmivel sem mások, mint a korosztályuk, egyszerűen én szoktam máshoz. Az Einarral betöltött vezetőszerepem megkövetelte, hogy idő előtt felnőtté váljak, és az általunk nevelt árváknak nem volt saját szobája, még ruhájuk is csak néhány darab volt, így hát nem is nyafogtak annyit, mint egy átlagos kamasz. Nem volt min összeveszniük, mert mindenkinek megvolt az ételadagja és az a néhány saját tulajdona, amit mindig magával hordott és fel sem merült senkiben, hogy elvegye a másét. Olyan kevés mindenük volt, hogy megbecsülték azt a keveset is.
- És az én szobámban akarnak összeházasodni? - dühöngött Ronald. - Nem! Mi a merlini búbánatos bal...
- Válogasd meg a szavaidat, ha anyáddal beszélsz! - emelte fel a hangját Arthur. Jogosan. - És csináld, amit mond!
Ronald vetett egy-egy sötét pillantást mindkét szülőjére, aztán újra a kezébe vette a kanalát, és dühös támadást intézett almatortája maradéka ellen.
- Segítek majd, az én holmijaim is szanaszét vannak - vigasztalta Harry.
- Nem, Harry drágám, jobb szeretném, ha te Arthurnak segítenél rendet tenni a tyúkólban. Téged pedig, Hermione, arra kérnélek, húzz ágyat Monsieur és Madame Delacournak. Holnap délelőtt tizenegykor érkeznek.

Delacourék pontosan érkeztek, és fogadásukra Molly mindannyiunkat kicsődített az udvarra. A hátsó ajtó előtti lépcsőn lévő rozsdás üst és a régi gumicsizmák eltűntek, viszont az ajtótól jobbra és balra is egy-egy új cserepes libbencs bokor pompázott. Bár állt a levegő, a két bokor levelei lustán billegtek, olyan benyomást keltve, mintha hullámok vonulnának végig rajtuk. A tyúkokat bezárták, az udvar fel volt söpörve, a kert gazoláson, sövényigazításon és mindenféle csinosításon esett át. Szinte megszámolhatatlan mennyiségű biztonsági bűbájt vetett be a Rend és a minisztérium az Odú védelmében; így senki nem léphetett a házba vagy a telekre mágikus helyváltoztatás útján. A zsupszkulccsal utazó Delacourékat is egy közeli dombtetőre irányították, oda ment ki eléjük Arthur. A vendégek közeledtének első jele az a meghökkentően magas hangú nevetés volt, amit, mint kiderült, Arthur produkált. Pillanatokkal később fel is bukkant a kapuban, kezében megannyi csomaggal, s oldalán egy gyönyörű, szőke hajú, hosszú fűzöld ruhát viselő asszonnyal, aki nem lehetett más, mint Fleur édesanyja.
- Maman! - rikkantott Fleur boldogan, és már szaladt is, hogy megölelje gyönyörű édesanyját. - Papa!
A kis, hegyes, fekete szakállat viselő Monsieur Delacourt nejével ellentétben nemigen lehetett előnyös külsejűként jellemezni: feleségénél egy fejjel alacsonyabb és kimondottan túlsúlyos volt, ugyanakkor kellemes természetű férfi benyomását keltette. Miután kibontakozott lánya öleléséből, a férfi magas sarkú csizmájában odadöcögött Mollyhoz, s két-két csókot nyomott az asszony két orcájára, pirulásra késztetve őt.
- Túl nagy terh'et vállalt, madame - szólt zengő basszushangon. - Fleurtől 'álljuk, 'ogy mennyit fárhadoznak.
- Ugyan, szóra sem érdemes - legyintett Molly szerényen, de láttam rajta, hogy jól esik neki a dicséret. - Nekünk ez öröm, nem fáradság.
Feltoluló indulatát levezetendő, Ronald belerúgott az egyik libbencs bokor mögül kikukucskáló kerti törpébe, én pedig lehajtottam a fejem, nehogy hangosan felnevessek az elmúlt napok fejetlenségének és folyamatos munkájának emlékén. Fred enyhén meglökött, hogy viselkedjek, de szemem sarkából láttam, hogy ő is hasonló hangulatban volt, mint én.
- Drhága ásszonyom! – Monsieur Delacour szélesen mosolygott, és kitartóan szorongatta két húsos mancsával Molly kezét. - Sáládjáink küszöbön álló egyesülése á legnagyobb megtiszteltetés számunkrá! Engedje meg, 'ogy bemutásám 'itvesemet, Apolline -t.
Madame Delacour odalibbent Mollyhoz, és lehajolva orcán csókolta.
- Enchantée - szólt olyan lágyan, mintha csak lágy fuvolahang szállna fel. - Á férhje rhendkívül mulátságos törthénetekkel szórhákoztátot minket!
Arthur eszelős vihogást hallatott, mire belőlem, George-ból és Fredből is prüszkölve tört fel a nevetés, ahogy elképzeltük, hogyan szórakoztatta Arthur ezeket az előkelő franciákat, de Molly egyetlen pillantására mind elnémultunk, Arthur pedig innentől kezdve olyan arcot vágott, mintha egy közeli barát halálos ágya mellett állna, bár sejtettem, hogy felszín alatt még mindig nagyon jól mulat, ahogy mi is.
- Kisebbik lányomát, Gabrielle-t márh ismerik - folytatta Monsieur Delacour.
A tizenegy évesnek kinéző Gabrielle, aki derékig érő káprázatos, ezüstszőke hajával mintha Fleur kicsinyített mása lett volna, sugárzó mosollyal és lelkes öleléssel köszöntötte Mollyt, aztán szempillarebegtetős, forró pillantást vetett Harryre. Ginny hangosan megköszörülte a torkát. Észrevettem, hogy Ginny és Harry kifejezetten sok időt töltött együtt a feladataik elvégzése során, de eddig a pillanatig nem tulajdonítottam neki jelentősebb figyelmet. Nocsak-nocsak.
- Kerüljenek beljebb! - szólt Molly, és megannyi „Tessék, tessék!", „Csak kegyed után!" és „Dehogy, dehogy!" közepette beterelte a francia családot a házba.
Delacourékról hamar kiderült, hogy segítőkész, hálás vendégek. Mindennek nagyon örültek, és lelkesen kivették a részüket az esküvői előkészületekből, aminek az elmúlt napok után mi kifejezetten örültünk. Monsieur Delacour az ültetési rendtől a koszorúslányok cipőjéig mindent charmant-nak ítélt; Madame Delacour, aki a háztartási bűbájok mestere volt, egy szempillantás alatt tisztává varázsolta a tűzhelyet; Gabrielle pedig árnyékként követte nővérét, amiben tudott, segített, és folyamatosan csacsogott franciául, de amikor nem Fleurrel volt, mellettem segédkezett. Kedves kislány volt - úgy gondoltam, az ikrek mellett talán Gabrielle-lel találtam meg legjobban a közös hangot.