Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

14. Hónapok

Basszus, szóljatok már rám, hogy elfelejtettem részt kitenni 😂
Sziasztok, megérkeztem az új fejezettel, mert hát ilyen is van és még élek 😂
Sikeresen teljesítettem a NaNoWriMo2021-et (azaz az idei Nemzetközi Regényíró Hónap 50.000 szavas kihívását), bár maga a regény még csak kb. 80%-ban készült el. Erről többet a galviragflower Instagram oldalon olvashattok ❤️ Emellett írok egy karácsonyi novellát Fagypont címmel, amit decemberben szerezhettek be majd tőlem 💙
És! Mindemellett itt wattpaden piszkozatban írok egy nagyon király Lucius Malfoy fanfictiont, amit halálosan imádok. És akkor arról nem is beszéltem, hogy még két wattpad sztori is szeretnék folytatni és drámaíró suliba is járok. Szóval, ha eltűnök, elfelejtek részt hozni, akkor ne haragudjatok kérlek, és szóljatok rám nyugodtan 😅
Na, de nem húzom a szót tovább, jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️❤️❤️

Behunyt szemmel ültem az ágyon törökülésben, hagytam, hogy Fred a hajammal játsszon. Nem tudtam, mit csinál, csak élveztem lágy érintését, fürge ujjainak járását tincseim között.
- Kész - szólt hirtelen Fred, én pedig hátradőltem mellkasának, s lába közé feküdtem. Átkarolt, s csókot nyomott arcomra.
- Mit csináltál? - vigyorogtam, és kezemet hajamhoz emeltem. - Te befontad a hajam? - nevettem fel. - Minden nap meglepsz.
- Talán nem tetszik? - hallottam hangján, hogy mosolyog.
- De, biztosan gyönyörű - feleltem, s elhelyezkedtem karjaiban.
Hetek, hónapok teltek el azóta, hogy eljöttünk az Odúból. Állandó lakói lettünk a watfordi lakásnak, melynek rendben tartásáért én voltam felelős. Fred és George segítettek Mollyéknak rendbe tenni az Odút az esküvői incidens után, majd minden napjukat az Abszol úton, a boltjukban töltötték. Addig én otthon voltam Watfordban, rendben tartottam a házat és főztem, bevásároltam, ha kellett a fontra váltott galleonokból. Így éltünk mi hárman, miközben folyt kint a háború és Anglia varázsvilágában egyre nagyobb hatalmat szerzett Voldemort. Mindezt persze azután, hogy a család számára is kiderült az, hogy mi van Fred és énköztem.

A télikertben voltunk, Fred szabadnapot vett ki, George egyedül vitte a boltot és mi végre napok után - a konyhában történt első csók óta - először voltunk kettesben. Egyszerű póló volt rajtam és bokáig érő szoknya, meztelen lábammal élveztem az Anglia egein oly ritkán látható, meleg napot. Fred a fapadon ült, lábam az ölében pihent, s ahogy cirógatta lábam, egyre feljebb tűrte a szoknyám centiről centire, miközben beszélgettünk. Beszélgettünk mindenről, mindenkiről és nevettünk hangosan. Semmi gondunk, semmi bajunk nem volt, és csak mi ketten léteztünk, végre együtt lehettünk.
- Gyere csak ide - szólt egyszer csak, s kezemnél fogva húzott fel, hogy még mindig lábamat simítva, előrehajolva csókoljon meg. Ajkaink eggyé váltak, nyelvünk összefonódott, s borzongás futott végig egész testemen, ahogy lábamon éreztem egyre feljebb kúszó érintését, és másik keze hajamba túró ujjait. Csókcsatánk szenvedélyesebbé vált, mint eddig bármelyik, s már felsőjétől próbáltam megszabadítani, mikor egy oda nem illő hang zavart meg bennünket.
- Szent Merlin ereje! - kiáltott fel az ajtóban éppen visszaforduló George, akinek otthon sem kellett volna lennie. - Azt a rohadt élet!
- George! - döbbentem meg, s Freddel úgy rebbentünk szét, mintha villám csapott volna közénk, s ő még fel is pattant, tett egy lépést ikertestvére felé.
- Ti mégis... - kezdte volna, de nem is tudta, hogyan fejezze be a mondatot, visszalépett a konyhába, mi összenéztünk Freddel, majd követtük őt. Mire utolértük, ő már emelte is le a polcról a borosüveget, és töltött magának egy pohárral, majd gyorsan le is húzta, és ismét töltött. Freddel gyors pillantást vetettünk egymásra, mintha némán beszélnénk meg mindent, olyan volt, s bár ez megmelengette a szívemet, mellette féltem is. Féltem attól, hogy mit szól George, és az egész család. Féltem? Rettegtem attól, hogy nem értik meg azt, amit mi ketten már oly tisztán láttunk.
- Hát, én nem is tudom, mit mondjak - vett nagy levegőt George, s megtámaszkodott a pulton. - Olyan látott a szemem, amit biztosan nem akart.
- George - léptem előre, de Fred visszafogott, hogy ne legyek olyan heves: ő sem tudta, ikertestvére mit gondol, s még óvatos volt.
- Végül is... Vér szerinti nem vagytok rokonok - fordult felénk hirtelen. Éppen Fred karjaiba kapaszkodtam, s ő magához vonva átkarolt. - Csak... Csak, hát...
- Georgie, tudom, hogy furcsa ez az egész - szólt Fred, s megsimította karom, míg az én kezem a mellkasán pihent. - Nekünk is az volt, de... - nézett szemembe. - Így alakult.
- Oké-oké - intett. - Én ezt értem. De akkor ti most együtt vagytok, vagy mi van?
- Hát... - néztünk egymásra. - Nagyon úgy áll - mosolygott Fred.
- Próbálj megértő lenni, George, kérlek - szóltam.
- Én próbálok - emelte fel a kezét, mintha így nyomatékosíthatná szavait. - Tényleg próbálok... Csak adjatok egy kis időt.