Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

4. Einar

Sziasztok! Megérkeztem az új fejezettel, remélem, tetszeni fog nektek, ahogy az előzőek is. Itt már kicsit bekacsintgatunk a Harry Potter 7. részének elejébe is.
Szóval jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

Mikor reggel felébredtem, egy percig fogalmam sem volt, hol vagyok, de lassan visszatértek az emlékeim. Emlékeztem Einar halálára, a közel kéthetes vándorlásomra, Weasleyékre, Hermionéra, és arra, hogy mostantól itt vagyok otthon. Kitakaróztam, felkeltem a matracról és nagyot nyújtóztam. Elgémberedett tagjaim hangosan ropogtak. Az ablakhoz léptem, és kinéztem a tóra és a nádasra. Minden nyugodt volt, csendes, békés és verőfényes napsütés uralkodott, mintha nem dúlna háború, mintha semmi gond nem lenne. Egy pillanatra el is felejtettem.
Mikor megfordultam, azt kellett észrevennem, hogy az ágy szélén - melyből kiszedtem a matracot - ott hevertek a tiszta ruháim, így most nagy örömmel vettem vissza a saját holmim. Felhúztam fekete farmeromat és a topot, és beleléptem a papucsba, amit odakészítettek nekem.
Miután felöltöztem, halkan nyitottam ki az ajtót, hátha más még alszik, hiszen nem tudtam, hány óra van, de legnagyobb meglepetésemre lent már hangos beszélgetés jelezte, hogy más is van itthon a Weasleyken kívül. Halkan lépkedtem lefelé a lépcsőn, s egészen a földszintig jutottam észrevétlenül. Ott aztán a falhoz lapultam a nappali mellett és hallgatóztam. Odabent legalább kétszer annyian voltak, mint ahányan a házat lakták.
- Tizenhárman megyünk - mondta egy érdes, mély hangú férfi. - Én, Tonks, Lupin, Kingsley, Hagrid és Mundungus Fletcher - dörmögte. Furcsábbnál furcsább nevek, ráadásul idegenek. Ha ők mind itt voltak most a nappaliban, nagyjából senkiben sem bízhattam. - Kell még hét ember, önkéntjelentkező.
- Mi a terv? - hallottam meg egy ismerős hangot. William.
- Odamegyünk, százfűlé főzettel varázsolunk hat Harry Pottert az igazi mellé. Aztán különféle eszközökkel elrepülünk onnan. Mivel Potteren rajta még a nyomjel, ezért nem tudunk varázsolni, repülni kell. Seprű, thesztrál, Hagrid motorja - magyarázta a mély hangú férfi. - Kettesével utazunk, minden ál-Pottert kísér valaki, egyidőben hétszer játsszuk el, hogy elszállítjuk őt, és lesznek védett házak, ahova el kell érni. Persze ott lesznek a halálfalók is, megpróbálják majd elkapni Pottert, és mivel nem fogják tudni, melyik az igazi Potter, így mindannyian veszélyben leszünk.
- Mi van az A tervvel? - szólt közbe Molly néni.
- Pius Thicknesse átállt, megtiltotta a ház rákapcsolását a Hop-hálózatra, és a zsupszkulcs elhelyezését is, és nem lehet hoppanálni és dehoppanálni sem. A tilalmat azzal indokolta, hogy meg kell védeni Pottert Tudjukkitől. Az egész arra megy ki, hogy ne tudjuk biztonságosan elhagyni a házat - magyarázta. - Szóval csinálunk összesen hét Pottert, hét menekülő útvonalat, és eljuttatjuk Pottert az egyik védett házba, onnan pedig ide, az Odúba. Tudjukki nem ismeri az akció időpontját. Félrevezetés céljából elhintettük a minisztériumban, hogy harmincadikáig ott marad. Csakhogy ne becsüljük le Tudjukkit, nem hagyja magát pusztán egy hamis dátummal megtéveszteni. Egészen biztosan egy-két halálfaló mindig figyeli a környéket, ezért lesz tökéletes a terv - darálta, de aztán megtorpant. - Nem tudom, ki ez a kislány, de ha tud segíteni, miért a folyosóról hallgatózik?
Megállt bennem az ütő, szívem kihagyott egy ütemet. Hogy vehetett észre? Hiszen a lélegzetemet sem hallhatta, meg sem moccantam és nem láthatott a fal miatt. Végül beláttam, hogy nem lehet szó másról, csak rólam, így sóhajtottam, és az ajtófélfának dőlve a nappali küszöbére álltam, hogy lássanak mind. Tizennégyen voltak bent a nappaliban, csoda volt, hogy ennyien egyáltalán elfértek ott. A mély hangú férfi egy hatalmas botra támaszkodott, a sarokban állt, és jól láttam, hogy egyik szeme úgy forog, mint a ringlispíl. Műszeme volt, és jól ismertem ezeket a varázs szemeket: ezzel látott át a falon és vett észre engem.
- Ki vagy, lány? - dörmögte.
- Mi közöd hozzá, félszemű? - feleltem reflexszerűen. Ha ilyen stílusban kérdez, hát így fogok válaszolni.
- Raven a bátyám lánya - szólt Molly, mire a középkorú, félszemű férfi műszeme Mollyra szegeződött, de az éppel egyre csak engem vizslatott.
- Ez esetben beszállhat a buliba - állt fel egy sötét bőrű férfi. Lila talárt viselt és aranyszínű ékszereket, elég abszurd látvány volt.
- Hét ember kell még, ebből hat Potter lesz - mondta a félszemű. - Szóval vagy a lánnyal, vagy a lány nélkül, de kell hét ember. Ki jön?
- Én megyek - szólt azonnal Ginny. Hosszú vörös haja egészen derekáig ért, alacsony testalkatához képest széles válla volt és komoly tekintettel nézett a többiekre.
- Szó sem lehet róla, Ginevra! - szólt rá azonnal Molly. - Már csak az kéne!
- Nyugodjatok meg, Ginny te pedig maradj a fenekeden szépen. Majd mi - biccentett George az ikertestvérére, a félszeműre nézve.
- Mi is megyünk Ronnal - bólintott Hermione, miután gyors pillantást váltottak. Őszintén, fogalmam sem volt, mi folyik itt. Persze, hallottam már Harry Potterről és tudtam, hogy Tudjukki a Sötét Nagyurat takarta, de fogalmam sem volt, miért kell Harry Pottert megszöktetni valahonnan és ehhez miért kell ennyi ember.
- Számíthattok rám, Alastor - biccentett Arthur, és így számomra is kiderült, hogy Alastornak hívják a félszemű botos fickót, aki olyan csúnyán nézett.
- Rám is - mondta gyorsan Bill.
- Én is megyek - fejezte be a sort az ezüstszőke hajú lány, aki Bill mellett ült, és akiről erős francia akcentusa miatt szent meggyőződésem volt, hogy ő Fleur, a menyasszony.
- Szó sem lehet róla - szállt vitába azonnal Bill, és menyasszonya felé fordult. - Nem hagyom, hogy veszélybe sodord magad!
- Minket bezzeg nem féltesz, na szép - horkantott George, s bár arca komoly volt, mégis láttam a maszk mögött megbújó, viccelődő fiút, aki most jól mulatott.
- Ne most - förmedt öccsére William.
Amíg a vita zajlott, én csendben ott álltam az ajtóban, és egyre csak azon gondolkoztam, hogy rövidke életem során egy nagyon fontos dolgot megtanultam: a nagylelkűség az életedbe is kerülhet. Eszem ágában sem volt felajánlkozni egy olyan mentőakcióban való részvételért, ami egy számomra teljesen idegen emberért zajlik, és amiben elveszthetem nagy nehézségek árán megmenekített életemet. Utáljanak emiatt, ha úgy tetszik, de legalább életben maradtam.
- Jól van! - emelte fel a hangját William, és megadva magát hátradőlt a kanapén. Duzzogva nézett maga elé, amiért Fleur bedobta az "egy család vagyunk" kártyát, és ezzel nem ellenkezhetett. Értettem az ő oldalát is, persze, hogy meg akarta védeni azt, akit annyira szeretett, de Fleur oldalát is értettem. Ha Einar engem akart volna így védeni, én sem maradtam volna meg a fenekemet otthon. Ahogy eszembe jutott Einar, élesen szívtam be a levegőt, és egy pillanatra behunytam a szemem. El kell felejtenem őt, vagy ha nem is elfelejteni, de el kell temetnem őt, nem lehet a mindennapjaim, a gondolataim folytonos része. Ha engedem Einar emlékét eluralkodni elmémen, abba bele fogok őrülni, ezt egyértelműen láttam.
Úgy döntöttem, nincs szükség rám a nappaliban, így lassan kihátráltam onnan, és felsiettem a harmadik emeleti szobámba. Hátizsákom cipzárját szinte feltéptem, és addig kotorásztam, míg meg nem leltem az egyetlen dolgot, ami megmaradt Einartól. Egy papírdarab volt, amit az elmúlt két hétben rongyosra gyűrögettem, milliószor olvastam, és eláztatták a könnyeim. Egy percig csak néztem ezt a kis papírdarabot, majd összehajtottam, zsebre dugtam, és elindaltam lefelé.

Kint meleg volt, szokatlan forróság uralta a júliusi Angliát, és amikor kiléptem a házból, levettem a kölcsön-papucsot. Élveztem, ahogy a fű csiklandozza a lábamat, lábujjaimat a földbe fúrtam, s fellélegeztem. Olyan jó érzés volt ilyen közel érezni magamhoz a természetet. Kezemet a zsebre tettem, amiben a papír lapult, majd útnak indultam. Nem tudtam, hova megyek, csak annyi volt tiszta, miért megyek, és úgy gondoltam, tudni fogom majd, mikor kell megállnom.
Egy dombon álltam meg, s kifújtam magam, és ahogy lepillantottam a völgybe, számtalan legelő bárányt, kis házakat és végeláthatatlan zöldet pillantottam meg. Einar imádta volna. Nagyot sóhajtottam, letérdeltem, és ásni kezdtem. Éppen csak egy akkora lyukat ástam, hogy kitépjem a füvet a földből, és még csak véletlenül se okozzak balesetet. Még egyszer, utoljára kihajtogattam a papírt, és bár kívülről tudtam a tartalmát, figyelmesen újraolvastam minden szavát. Alig láttam könnyeimtől, de végül lenyeltem azokat, és befejeztem az olvasást, majd visszahajtogattam és letettem a földre.
- Ha det - köszöntem el tőle, majd csettintettem, és akkor a papír széle lángra lobbant. Lassan égett, és mikor már nem tudtam tartani, a kikapart földrészre tettem, és vigyáztam, hogy még csak véletlenül se kapjon lángra a fű. Míg égett a kis papír, én végig Einarra gondoltam. Még egyszer, utoljára.
- Jól vagy? -  hallottam meg magam mögül az ismerős hangot, és azonnal oda is kaptam a  fejem.
- Igen, csak... Elbúcsúztam valakitől - pillantottam vissza a kis tűzre, majd arra lettem figyelmes, hogy Fred lehuppant mellém, s törökülésbe ült.
- Valakitől, aki ott volt abban a támadásban, amiről meséltél múltkor? - kérdezte óvatosan.
- Igen - feleltem némi habozás után. - Einarnak hívták. Einar Hillestad volt a neve, kilenc éve ismertem meg, és együtt nőttünk fel.
- Szeretted? - bukott ki belőle a kérdés váratlanul. Szám megremegett, szívem összeszorult.
- Igen - mondtam ki. - Öt évig voltunk együtt - vallottam be, és legnagyobb meglepetésemre mesélni kezdtem. - A csoportunk elárvult varázsló- és boszorkány gyerekekből állt, Einarral mi voltunk a legidősebbek, mi gondoskodtunk róluk. A legkisebb öt éves volt, Ruth, a legidősebb pedig tizenhét, David. Összesen tízen voltak, és Einarral mi ketten gondoskodtunk mindannyiukról. Aztán egy nap halálfalók rontottak ránk. Elragadták a gyerekeket, amelyik ellenállt, azt megölték. Próbáltunk harcolni, de bármennyire is fájt a szívünk, be kellett látnunk, hogy az egyetlen lehetőség a túlélésre, ha elbújunk. De ránk találtak. Einart letérdeltették a halottak közé, engem pedig megfenyegettek, hogy öljem meg őt, vagy egyesével elkezdik megölni az életben maradt kicsiket - mondtam, és éreztem, hogy Fred mellettem teljes feszültségben hallgatott, megszólalni sem mert. - Ordított, hogy öljem meg. Kiabáltam, hogy nem teszem meg, és mikor tovább ordított, akkor már csak annyit mondtam, hogy képtelen vagyok rá - hallgattam el. - Aztán megöltem. Megöltem Einart. A halálfalók többsége dehoppanált az életben maradt gyerekekkel, de kettő ott maradt. Szórakoztak a helyzeten, és azt mondták, adnak öt perc előnyt, aztán levadásznak. Úgyhogy felmarkoltam a táskámat, és futottam. És elmenekültem.
Nem mertem Fredre nézni, egyre csak a hamuvá lett papírdarabot szuggeráltam, hátha az semmissé teszi a múltat, és visszavonja a szavakat, amiket kiejtettem a számon. Szégyelltem és gyűlöltem magamat azért, amit tettem.
Fred hosszasan hallgatott, nem szólt semmit, de nem is mozdult. Nem hagyott magamra, nem ordította le a fejem, hogy mégis milyen ember vagyok. Végül hirtelen hangos szusszantás szakadt fel belőle, és csak ennyit mondott:
- Megölelhetlek?
Felé kaptam a fejemet, teljesen megdöbbentem. Mindenre számítottam, csak erre nem. Ismét könnybe lábadt a szemem, borzongás futott végig testemen a meghatottság miatt, és csak némán bólintottam.
Alig mozdultunk, Fred végigsimított a hátamon, másik karjával előlről karolt át, s így fogott közre: szorosan ölelt magához. Némán ültünk ott a dombtetőn ketten, Fred Weasley és én, és egyre nyugodtabb lettem a fiú érintése nyomán.