Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

19. - EPILÓGUS

Sziasztok! Remélem, tetszett nektek ez a történet, és ez az utolsó, rövid szösszenet jó lezárást ad majd nektek is.
Találkozunk a Lelkem virága című sorozat második részében, ami Charlie Weasley és Dawn Chrissy Mendes kapcsolatáról fog szólni. Címe: Sárkányszív.
De előtte még egyszer, itt is jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

A történelem megismételte önmagát, bár mindannyian bíztunk benne, hogy ezúttal máshogy lesz, és volt is némi változás. Az Odú udvarán hatalmas, fehér sátor állt a forró nyár közepén, a vendégek özönlöttek, ott volt az egész Weasley família és minden másod-, harmad-, ki tudja hanyad unokatestvér és távoli rokon, a Rend életben maradt tagjai, és olyan alakok is, akiket soha nem láttam azelőtt. A régi szobám ablakából pillantottam le a sokaságra, szívem a torkomban dobogott, és mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam.
- Jól vagy? - hallottam meg egy hangot a hátam mögül, ezért odafordultam.
- Igen, Dawn, csak... Ideges vagyok, de a jó értelemben - mosolyogtam rá. Tejfölszőke, szögegyenes haja a válláig ért, ajkain fényes, vérvörös rúzs díszelgett, és hófehér bőrének tökéletes kontrasztot adott zöld, pánt nélküli ruhája, mely tüllből állt és a térdéig ért, lábán fekete, magassarkú szandál volt. Gyönyörűen nézett ki.
- Nincs miért, nekem elhiheted - somolygott, s odalépett hozzám. - Ha igazán szeretnéd ezt, akkor nincs miért idegesnek lenned.
- Igazán szeretném - bólintottam.
- Akkor minden rendben - simította meg a karomat.
Dawnt volt lehetőségem megismerni az utóbbi két hónapban, mert a háború után Charlie csak azért ment haza Romániába, hogy idehozza Angliába Dawnt, és az elmúlt hónapokat itt töltötték az Odúban. Ginny és Hermione mellett örültem, hogy végre van körülöttem más korombeli, így sok időt töltöttünk együtt.
Dawn távozott, hogy beszéljen a vendégekkel, így magamra maradtam a szobában. Az egész alakos tükör elé álltam, s végigsimítottam a ruhámon. Világosbarna hajamat díszes kontyba kötöttem fel, virágot tűztem a tövébe, és arcomon halovány smink díszelgett. Eddig egyetlen egy alkalommal volt rajtam smink, mégpedig Fleur és Bill esküvőjén, mikor Fred kisminkelt. Hófehér ruhámnak vékony pántja volt, a térdemig ért az anyag, derekán vastag, bordó öv feszített, lábamon fehér, magassarkú cipő.
Tényleg készen álltam? Magam sem tudtam biztosan, de az megkérdőjelezhetetlen volt, hogy szeretem Fredet, ezért tudtam, hogy a mai napon nem sülhet el semmi rosszul. Azt kívántam, bár mellettem lehetnének régi barátaim és ismerőseim. Azokra gondoltam, akik már nem éltek: anyámra, apámra, Einarra és azokra, akiket felneveltünk együtt, mégis a halálfalók karmai között pusztultak. Azt kívántam, bár itt lehetnének, hogy együtt éljük át azt a boldogságot, amit ők soha nem tapasztalhattak. De nem voltak itt, és én egyedül álltam a tükör előtt a menyasszonyi ruhámban, és a régi életem már oly messze járt, mintha csak álom lett volna. Most már volt családom, párom, itt volt Ruth is, és semmi nem árnyékolhatta be az életemet. Vége volt a szenvedésnek, ami majdnem két évtizeden át elkísért, így végre megnyugodhattam. És boldog lehettem.
Visszaléptem az ablakhoz, és újra lenéztem a kertre, ahol a sátor állt. Fred lent állt és éppen az én ablakomra nézett fel. Tekintetünk találkozott, elmosolyodtunk, és abban a pillanatban tudtam, hogy nem számít a jövő vagy a múlt, csak a jelen a fontos és mi ketten.
- Minden kész van - hallottam meg Dawn hangját magam mögül, de nem fordultam el Fredtől, aki fekete dísztalárban várt odalent. - Te készen állsz?
- Igen - feleltem, s óvatosan intettem Frednek, majd elfordultam és Dawnra néztem. Már nem izgultam, úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben van.
- Akkor mehetünk - mosolygott, és félreállt az ajtóból.
És mentünk, méghozzá egy új, boldog élet felé.