Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

13. Hogy mindent tisztázzunk

Sziasztok! Nagyon benne vagyok a National Novel Writing Month-ban (több infóért és a készülő regény részleteiért kövesd a galviragflower Instagram fiókot), ezért jóval lassabban tudom részt hozni, eleve kevesebb időm és energiám van foglalkozni a Wattpaddel, amit sajnálok. Türelmeteket kérem, tartsatok ki mellettem, a sztori mellett! ❤️
Ebben a kivetelesen rövidebb részben az érzelmi hullámvasút lelassul és választ kapunk minden kérdésre ❤️🔥
Jó olvasást kívánok és nagyon várom a kommenteket szeretettel ❤️

A történtek után meglehetősen különösnek tartottam, hogy ilyen mélyen és sokat tudtam aludni az esküvő éjjelén. Mikor reggel felébredtem, automatikusan húztam szét a függönyt a szobámban, és kitámaszkodtam a párkányra, úgy szemléltem a napfényes, macskaköves utcát. Ami éjszaka borongósnak és ridegnek tűnt, az most bohókás, és vidám napsütéses volt, nyoma sem volt a tegnap este történt dolgoknak, csak emlékeimben élt.
Még pár perc erejéig visszahanyatlottam a párnák közé, nagyot szusszantottam, majd kikeltem az ágyból, és felöltöztem. A fekete nadrágomat és a zöld, garbós felsőmet vettem fel, hajamat kifésültem és copfba fogtam.
Csend honolt a házban, teljesen kihaltnak tűnt az egész, így most óvatosan jártam körbe. A fiúk szobájának ajtaja nyitva volt, ágyaikat bevetették, de ruháik szétszórtsága arról tanúskodott, hogy itt jártak. Arcot-, és fogatmostam a fürdőben, majd lementem a konyhába. A hűtő és a polcok teljesen üresek voltak, minden makulátlan volt, mintha senki nem járt volna itt. Bíztam Fredékbe, tudtam, hogy visszajönnek, így kiültem a konyha mögötti télikertben lévő, fából eszkábált, kanapéra emlékeztető ülőgarnitúrára, és elheverve rajta az eget kémleltem. Tiszta világoskék uralkodott az égbolton, néhol egy-egy bárányfelhő úszott, és minden nyugodt és csendes volt. Tegnap még frissen élt bennem az esküvő végét jelentő halálfalótámadás izgalma, és a fáradtság azonnal behúzott az álomvilágba, most azonban éber volt és kipihent, így volt energiám gondolkozni. És azonnal a vallomás és a csók jutott eszembe.

- Hálás vagyok azért, hogy itt vagy velem. Te vagy az én kősziklám. Nem tudom, mit csinálnék nélküled...
- Raven...
- Én nem gondolok rád úgy, mintha az unokatestvérem lennél.

Fejemben visszhangoztak saját szavaim, és ott a télikertben fekve égett az arcomról a bőr, amiért én ezt tényleg kimondtam.
- Merlinre, Raven - súgtam magamnak.
Aztán eszembe jutott a csók. Ami valójában egy pár másodpercig tartó puszi volt, amit a számra adott. De akkor is... Ahogy visszaemlékeztem rá, a gyomrom görcsbe rándult, és orromba felkúszott a fiú illata, pedig a közelemben sem volt. Behunytam a szemem, és elszörnyedve tudatosult bennem, hogy a Fred iránt érzett mély bizalmam valami egészen másba fordult át. Tetszett, kedveltem őt, és ettől elfogott a bűntudat, mert még bennem élt Einar emléke. Úgy éreztem, elárulom Einart. Már nem élt és biztos voltam benne, hiszen ismertem őt annyira, hogy tudjam, azt akarná, hogy boldog legyek. Azt akarta volna, hogy tovább lépjek, és mégis... Mardosott a bűntudat. Rosszul éreztem magam, mert vágytam arra a csókra, és hogy Fred mellettem legyen.
Abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy a tegnapi mit is jelentett a Freddel való kapcsolatomra nézve. Azért puszilt meg, mert pánikrohamom volt, és észhez akart téríteni? Vagy azért, mert tényleg érez irántam valamit? És mit gondolt arról, ami a parketten történt? Egyáltalán, hogyan volt pofám ezt tenni?

Nem sokat agyalhattam, mert a következő pillanatban nyílt a bejárati ajtó, és bár nem láthattam rá az előszobára, a felhangzó kiáltás után már biztos voltam benne, hogy Fred érkezett meg.
- Raven - kiabált. Minden bizonnyal benézhetett a szobámba, és láthatta, hogy az ágy be van vetve és én nem vagyok ott.
- A télikertben - kiabáltam vissza, s pont akkor sikerült ülő pozícióba tornásznom magam, amikor belépett a konyhába, és ezáltal meglátott engem. Kételkedő, zavaros, bűntudatos gondolataim egy pillanat alatt semmivé foszlottak, amint megláttam, és nem tudtam visszafogni mosolyomat. Fred két kezében nehéznek tűnő zacskók voltak, amiket a konyhában lévő kicsi, kétfős asztalra tett le, majd a télikert ajtajához lépett, és az ajtófélfának támaszkodott.
- Szia - mosolygott rám kedvesen, és az  én szívem elolvadt.
- Szia - viszonoztam a gesztust, s felálltam a padról. - Merre voltál? És hol van George?
- Pár napig biztosan itt maradunk - vont vállat sóhajtva. - Szóval bevásároltam kicsit. Tudom, hogy keveset eszel, de azért neked is kell néha - húzta el a száját viccesen, mire lesütöttem a szemem. - George pedig hazanézett, hogy mi a helyzet, aztán pedig a boltba, hogy felmérje, ki tudunk-e nyitni.
- Tényleg, azt akartam is kérdezni már, hogy milyen boltotok van - húztam össze szemöldökeimet.
- Ha segítesz kipakolni - intett a konyhában lévő szatyrok felé. - Akkor közben elmesélem.
- Persze, segítek - nevettem fel, és indultam is utána.
Mesélt a Weasley Varázsvicc Vállalatról, amit az Abszol úton létesítettek ketten, és amit Molly nem igazán szívlelt. Elmesélte, hogy egész nagy bevételük volt eddig belőle, és hogy csak saját termékeket árulnak. Mesélt az Antigravitációs kalapról, a Bokszoló teleszkópról, a Kaméleon hajkeféről, és még rengeteg más, furcsa nevű, vicces termékről, amiket ketten fejlesztettek ki az évek alatt, és amik garantálják a nevetést és a csínytevés sikerességét. A célközönség egyértelműen a diákok voltak, és el is tudtam képzelni, ahogy egy ilyen furcsa dolgokkal telezsúfolt boltban tolonganak a Roxfort diákjai, hogy vegyenek valamit. Fred arról is beszélt, hogy akartak egy boltot a Roxfort mellett Roxmortsban is, de a jelenlegi helyzet miatt esélytelen a bejutás oda, és hemzseg a hely a halálfalóktól.
Miközben ő mesélt és én nevettem, addig kipakoltuk a két szatyrokat, mindent betettünk a hűtőbe, vagy fel a polcok egyikére, és mikor már készen voltunk, Fred megállt előttem.
- Ezt pedig - szólt várakozással teli hanggal, majd hirtelen megforgatta kezét és elővarázsolt egy szál lila krizantémot. - Neked hoztam.
- De szép - mosolyodtam el, és óvatosan átvettem tőle, majd beleszagoltam a szirmok közé. Isteni illata volt. - És ha már itt tartunk... - vettem nagy levegőt, majd a virágról felpillantottam Fredre. - Ami a tegnap estét illeti...
- Na igen... - vett nagy levegőt ő is, majd zavarában megvakarta tarkóját és tett egy lépést hátra. Remek kezdés. - Ne haragudj, ha átléptem egy határt. Nagy pánikrohamod volt, és nem tudtam, hogyan zökkenthetnélek ki. Mennünk kellett - mondta, s ahogy beszélt, én egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. Szóval ez az egész csak annyiról szólt, hogy nem volt jobb ötlete az észhez térítésemhez. Jó volt tudni... - De ne érts félre, fontos vagy nekem, és... Amit tánc közben mondtál - lépett közelebb, és végre rám nézett. - Én is így gondolom - nézett mélyen a szemembe. - Nagyon remélem, hogy jól értettem, és te is arra gondoltál, amire én, mert... Nem vagyunk vér szerint rokonok, és... És kedvellek.
Nem bírtam hallgatni a habogását. Nyoma sem volt a mindig poénkodó, a viccnek élő bizalmasomnak, aki támaszom volt az Odúban. Helyette itt volt egy szégyellős kisfiú, aki tapogatózott, hogy biztonságos talajon jár-e. Olyan volt, mintha attól félne, valami súlyos félreértés van közöttünk, és ez engem is elbizonytalanított. Ugyanarra gondolunk? Ugyanaz van a fejünkben? És a szívünkben? Vagy esetleg csak azt hiszem, hogy tudom, mire gondol?
Teljesen belezavarodtam a gondolatmenetbe, és fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni, így azt tettem, mi azonnal és egyértelmű választ adhat minden kérdésre. Odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam, s miközben átkaroltam a nyakát, ugyanúgy megcsókoltam, ahol tegnap ő engem. De ez most nem volt elhamarkodott és gyors, nem sietettem, hagytam időt, és mindenre választ kaptam, mikor nem lépett el tőlem, nem lökött el, hanem megéreztem kezeit a derekamon. Ajkai elnyíltak, s az enyéim követték őt: tökéletes szinkronban mozogtunk, nyelvünk összeért és lágy keringőt jártak. Ujjaim haját érintették, a derekamnál fogva húzott közelebb magához, s egyik keze felkúszott a hátamon két lapockám közé.
Azokban a percekben nem létezett a háború, a halálfalók, a múlt, a jelen és a jövő sem, csak mi ketten voltunk. Azokban a percekben minden tökéletes és nyugodt volt.