Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

17. Ha ezt túléljük...

Sziasztok! Meg is érkeztem a következő fejezettel. Hamarosan véget ér a történet, de ne bánkódjatok, lesz folytatás! Hogy kiről és miről? A galviragflower Instagram oldalon szavazhattok a folytatásról ❤️
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

A legnagyobb káoszba érkeztem meg a Roxforthoz. A Roxfortba, ahol soha nem voltam, de ahova járnom kellett volna. Abba az iskolába, amiről olyan sok jót hallottam, és ami most arra emlékeztetett, milyen életet kellett volna élnem a folyamatos üldöztetés és bujkálás helyett. És abba az iskolába, ami most szürke, hideg és visszataszító volt. Nyoma sem volt annak a pompának és melegségnek, amiről hallottam és elképzeltem. A hoppanálásgátló bűbájt kiiktatták, semmiféle védelem nem volt a birtok körül, szürkeség uralkodott, és hangzavar. Csupán a mutatott fényképeken, a jó emlékezőképességemen és a szerencsén múlott, hogy jó helyre érkeztem, és nem történt gond. A hangzavar nem párbajozókhoz, hanem jajongó sírókhoz tartozott. Holttestek emelkedtek fel a jéghideg betonról vagy a fűből és belebegtek a nagy, kétszárnyú kapun. Olyan volt, mint egy néma gyászmenet, amit az élők zaja tört meg. Szívem hevesen vert, azt hittem, ott helyben összerogyok a félelemtől, amit az ébresztett bennem, hogy villámcsapásként ért a kérdés: hol van Fred? Szemem sebesen járt fel, s alá, és akkor sem zökkentem ki a keresésből, mikor egy idegen válla az enyémnek ütődve majdnem felbuktam. Könnyező szemmel rohangáltam a testek között, hogy megbizonyosodjak róla, hogy Fred nincs közöttük. Olyan rettegést éreztem, amilyet még soha korábban.
- Raven! - hallottam meg a kiáltást, és azonnal a hang irányába fordultam.
Fred holtsápadt arccal, kócos, vörös lobonccal rohant keresztül a Roxfort udvarán, és élettelen testeket ugrott át, hogy eljusson hozzám, majd szoros ölelésbe zárjon.
- Mit keresel itt? Hazaüzentem, hogy maradj otthon! - fogta közre arcomat két nagy tenyerével.
- Nem maradhattam otthon azzal a tudattal, hogy te itt vagy - bukott ki belőlem, és újra megcsókoltam. - Megvédem magam - döntöttem homlokomat Fredének. - De, ha csak egy percig is azt hiszem, meghaltál, abba belehalok.

- Állj! - harsant egy újabb hang, ami fel volt erősítve, így többszörös erővel csapott le ránk. Ekkor vettük csak észre a Roxforttal szemben sorakozó halálfaló sereget, élükön Voldemorttal. Még soha nem láttam őt, csak a csapatait. Sápadt, vékony bőrű, kopasz férfi volt, akinek orra helyén két nyílás volt, mint a kígyóknak és szemei vérvörösen csillogtak a győzelemtől. Visszahúzódtunk a kastély falaihoz, mintha azok védelmet nyújthatnának, egyre többen dugták ki a fejüket az épületből. Dermesztő hideg ereszkedett ránk, s felhangzott az erdőszél fái között cirkáló dementorok hörgése.
- Harry Potter meghalt. Menekülés közben érte a vég, szökni próbált, amíg ti az életeteket kockáztattátok érte. Itt hozzuk a holttestét, hogy láthassátok, milyen sorsra jutott a hősötök. A csatát megnyertük. Seregetek fele odaveszett. Halálfalóim túlerőben vannak, és a kis túlélőnek vége. Elég volt a háborúskodásból. Aki a továbbiakban is ellenszegül, legyen férfi, nő vagy gyermek, a maga és a családja életével fizet. Jöjjetek ki a kastélyból, hajtsatok térdet előttem, és én megkegyelmezek nektek. Megkímélem szüleitek, gyermekeitek, testvéreitek életét, s megengedem, hogy együtt munkálkodjatok velem az új világ felépítésén.
A birtok és a kastély néma csendbe burkolózott.
- Tovább!
Voldemort elindult, s egy szőrös, hatalmas férfi követte őt, lábuknál óriáskígyó tekergett.
- Harry - zokogta az óriás. - Jaj, Harry... Harry...
- Állj! - szólt Voldemort újra. Ekkor már az egész sereget láttuk, ahogy Harryt is.
- NEEEM...!
A szívszaggató halálsikolyszerű hang egy idősebb, de már első pillantásra is erőteljes boszorkányhoz tartozott. Erre egy kócos, fekete hajú, női halálfaló gúnyos, győzelemittas kacaja volt a válasz, aki hallhatóan oda volt az idős boszorkány kétségbeesésétől. Fred keze után kaptam ijedten, tüdőmből kiszaladt az összes levegő, azt hittem megfulladok. Harry Potter meghalt.
A kastély védői kivonultak a bejárati lépcsőre, hogy szembenézzenek legyőzőikkel és a szörnyűséggel, amiről a Sötét Nagyúr hírt adott. Voldemort a félóriás mellett, de egy lépéssel előrébb állt, és az óriáskígyó fejét cirógatta fehér mutatóujjával.
- Neeem...!
- Neeem...!
- Harry! HARRY!
Ron, Hermione és Ginny hangját még az előző boszorkányénál is szívszorítóbb volt. Nem kerültem közel Harryhez, mondhatni semleges volt számomra, de akkor is megrázott a halálhíre.
A három fájdalmas kiáltás, mintha jelt adott volna a túlélőknek: mind kiáltozni kezdtek, szidalmakat zúdítottak a halálfalókra, mígnem...
- CSENDET! - harsogta Voldemort. Durranás és vakító villanás következett, s a varázs elnémította a roxfortbelieket. - Vége! Tedd le, Hagrid, ide a lábam elé, ahová való!
Harry élettelen testét a Hagridnak nevezett félóriás a fűbe fektette, engem pedig átkarolt Fred, mintha így támogatnánk egymást.
- Látjátok? - folytatta Voldemort, miközben fel és alá sétált Harry teste mellett. - Harry Potter meghalt! Térjetek végre észhez, holdkórosok! Potter egy senki volt, egy közönséges kölyök, aki csak addig élt, amíg volt, aki feláldozza magát érte!
- Ezért választottad ellenfeledül, mert ilyen jelentéktelen gyerek volt? - bukott ki belőlem hangosan, de valaki túlharsogott.
- Legyőzött téged! - kiáltotta Ron. A bűbáj megtört, a Roxfort védői újrakezdték elkeseredett, dacos kiáltozásukat, aztán egy újabb, még hangosabb durranás megint elhallgattatta őket.
- Menekülés közben érte a halál! - Voldemort gonosz élvezettel harsogta ezt, amit egyikünk sem akart elhinni. - Megpróbált kiszökni a birtokról, mentette az irháját...
Voldemort hirtelen elnémult. Egy fiú dobbanó léptekkel tört ki a roxforti védők sorából, és kiáltás hagyta el a száját, majd újabb durranás hallatszott, amit villanás kísért és fájdalmas nyögés követett. A fiú rárontott Voldemortra, de az könnyedén lefegyverezte és a fiú a földre bukott, mi pedig ijedten rezzentünk össze, s szorosabban bújtam Fredhez. Voldemort félredobta támadója pálcáját, és felnevetett.
- Ez meg kicsoda? - sziszegte halk kígyóhangjára váltva. - Ki ez az önkéntes, aki be akarja mutatni, mi lesz azoknak a sorsa, akik a vesztett csata után is harcolni akarnak?
A kócos, fekete hajú, női halálfaló felkacagott gyönyörűségében.
- Ez Neville Longbottom, nagyúr! A kölyök, aki annyit bosszantotta Carrow-ékat! Az ő szülei voltak az aurorok, biztosan emlékszel rájuk.
- Ó igen, emlékszem.
Voldemort végigmérte a Neville nevű fiút, aki időközben feltápászkodott, s most ott állt pálcáját vesztve, védtelenül a túlélők és a halálfalók közti senki földjén.
- Te aranyvérű vagy, nemde, bátor fiú?
Neville ökölbe szorított kézzel, dacosan nézett Voldemortra.
- És ha igen?
- Elszánt vagy, tettre kész, és nemes a véred. Kiváló halálfaló lesz belőled. Épp ilyenekre van szükségünk, mint te, Neville Longbottom.
- Akkor leszek én halálfaló, amikor befagy a pokol - felelte Neville. - Éljen Dumbledore Serege!
Fogalmam sem volt róla, mi az a Dumbledore Serege, de a dacos kiáltására üdvrivalgással feleltek a Roxfort védői, akiket a jelek szerint nem tudott tartósan elnémítani Voldemort bűbája, és én valamiért velük kiáltottam. Kiáltásomban benne volt minden fájdalom, ami az elmúlt években ért. Az üldöztetés, a magány, szeretteim elvesztésének és a megszenvedett sors üvöltése szakadt fel torkomból.
- Ahogy gondolod – zümmögte Voldemort, de lágy hangja a legkegyetlenebb átoknál is veszélyesebbnek éreződött. - Ha így döntöttél, Longbottom, akkor maradunk az eredeti tervnél... A te fejed bánja - tette hozzá csendesen.
Voldemort intett a pálcájával. Másodpercek múltán kiröppent valami a kastély egyik üvegét vesztett ablakán, s mint holmi torz madár, leszállt Voldemort kezére. A varázsló két ujja közé csippentette a penészes holmi hegyes végét, rázott egyet rajta, majd felmutatta: a Teszlek Süveg lógott a kezében, rongyosan, üresen, erről a kis eszközről még én is hallottam.
- A Roxfort Varázslóképzőben nem lesz több beosztási ceremónia. A házakat megszüntetjük. Nemes ősöm, Mardekár Malazár címere és zászlaja megteszi mindenkinek. Egyetértesz, Neville Longbottom?
Neville-t szobormerevvé dermesztette Voldemort rászegeződő pálcája.A varázsló most a fiú fejére röptette a Teszlek Süveget, s az mélyen Neville arcába csúszott, eltakarva a homlokát és a szemét. A roxfortiak soraiban mozgolódás támadt, s a halálfalók egy emberként felemelték pálcájukat, hogy sakkban tartsák a kastély védőit.
- Neville most be fogja mutatni nekünk, milyen sors vár arra, aki elég ostoba ahhoz, hogy továbbra is szembeszegüljön velem - mondta Voldemort, s pálcája egy apró mozdulatával lángra lobbantotta a Teszlek Süveget.
Borzadó sikolyok hasítottak a hajnali levegőbe, automatikusan ragadtam meg Fredet, mintha csak mögé akarnék bújni, hogy ne lássam a fiú szenvedését. Neville bűbájtól bénítva, mozdulatlanul állt, miközben a fején lángolt a süveg.
Ebben a pillanatban egyszerre számos dolog történt.

A messzeségben mennydörgésszerű lárma zúgott fel, azt sejtetve, hogy a látótávolságon kívüli falon át többszáz fős tömeg hatolt be a birtokra, s indult meg rohamtempóban, harsány csatakiáltásokat hallatva a kastély felé. Ezzel egy időben a kastély oldala mögül előbillegett egy igazi óriás, ami jobban megijesztett, mint a lángoló süveg a fiú fején.
- HÁGI! - ordította az óriás, mire válaszul Voldemort óriásai elbömbölték magukat, s mint két felbőszült elefántbika, földrengető léptekkel nekirontottak az új harcosnak, aki a tömeg reakciójából ítélve a mi oldalunkon állt. Nyomban ezután patadobogás és íjak pendülése hangzott fel, s máris nyilak zápora hullott a halálfalókra, akik meglepett kiáltozás közepette alakzatot bontottak. És ebben a pillanatban megtörtent a csoda: Harry megmozdult, és előcibálta talárja alól egy láthatatlanná tévő köpenyt, fektében magára húzta, majd talpra szökkent, épp amikor Neville is megmozdult.
Egy lendületből, egyetlen hosszú pillanat alatt történt a dolog: Neville megtörte a sóbálvány-átkot, a lángoló süveg leesett a fejéről, ő lehajolva belenyúlt, és kihúzott belőle egy rubintos markolatú kardot. Az ezüst penge suhogását senki nem hallhatta - azt elnyomta a közeledő tömeg harsogása, a birkózó óriások bömbölése és a vágtató kentaurok patadobogása -, mégis mintha minden szem odafordult volna. Neville egyetlen csapással levágta a kígyó fejét - az forogva felröppent a magasba, s megfürdött a bejárati csarnokból áradó fényben. Voldemort szája haragos ordításra nyílt - de a hangját nem hallotta senki -, és a fejetlen kígyótest a lába elé puffant
Bár sokan nem vették észre, én pontosan láttam Harry megmozdulását és eltűnését, így most számomra egyértelmű volt, hogy Harry a láthatatlanná tévő köpeny alól pajzsbűbájt vetett Neville és Voldemort közé, mielőtt az utóbbi felemelhette volna pálcáját. Ekkor minden csatakiáltást, bömbölést és dübörgést elnyomva felharsant Hagrid ordítása.
- HARRY! HOL VAN HARRY?
Teljes volt a káosz. A vágtatva támadó kentaurok szétkergették a halálfalókat, mindenki menekült a viaskodó óriások taposó lábai elől, s közben fenyegető viharként közeledett a ki tudja, hol verbuválódott felmentő sereg, de a roxforti védők örömittas ujjongását senki nem tudta elnyomni: ők is rájöttek, mi történt Harryvel.
Átkok röppentek fel, és Freddie-től elhúzódva én is elővettem pálcámat, hogy bevessem csekély, de erőről tanúskodó tudásomat. Tisztában voltam vele, hogy kevés átkot tudtam, de amit mások nem is sejthettek: az idegen, tudatlan kislány bizony nem volt ártatlan. Az a kevés, amit tudtam, olyan erős volt, nem csak magamat, de másokat is megvédhettem vele.
Ahogy a harc újra kibontakozni látszott, Fred hirtelen maga felé fordított és erőteljesen, szenvedélyesen megcsókolt.
- Mennem kell - zihálta. - Megígéred, hogy vigyázol magadra?
- Csak, ha te is - lihegtem.
- Bízom benned! - szólt hangosabban, hátrált, majd elfordulva futni kezdett, de még visszafordulva, piros pozsgás arccal, mérhetetlen lelkesedéssel és adrenalinlökettel a szívében elkiáltotta magát úgy, hogy nem csak én, de a körülöttünk lévők is jól hallhatták. - Ha ezt túléljük, elveszlek feleségül!