Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

18. A látomás

Sziasztok! Meg is érkeztem az utolsó fejezettel, de ne aggódjatok, lesz még egy epilógus is (valószínűleg vasárnap)! 😍 Remélem, tetszeni fog nektek a rész, már csak azért is, mert benne van némi gálvirágosság (ahogy ti hívjátok a stílusomat itt és instagramon is 😂), de a ti kívánságotok is teljesült 😊
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

A védők és a halálfalók úgy szaladtak ezerfelé, mint a hangyák, mikor az ember a bolyra lép, míg az udvaron heves csatát vívtak az óriások, a kentaurok és áldozatokat kerestek a dementorok. A különös lényektől sokkal jobban tartottam, mint a párbajozóktól, így én is berohantam a kastély romos falai közé. Forgolódtam, nem tudtam, mi lenne a dolgom, mit kellene tennem, de mikor egy piros fénycsóva felém száguldott, egy könnyed mozdulattal automatikusan hárítottam azt, és feleltem rá. Ezekre az erős támadóbűbájokra nem volt varázslat, egyszerűen csak éreztem őket. Ez volt Einar ajándéka nekem - most is úgy éreztem, mintha ott lenne mellettem, fogná a vállam és irányítaná a kezem, így biztos voltam abban, amit csináltam. Kezemben éreztem az átkok erejét, elöntött a magabiztosság, és mikor belőlem a pálcába áramlott az energia, majd varázslatként kirobbant az ellenfélre, úgy éreztem, legyőzhetetlen és sebezhetetlen vagyok. Persze ez nem volt igaz és ezt észben kellett tartanom, de akkor is ilyen érzés volt. Olyanok voltak ezek a varázslatok, mint az érzések, amiket nem tud megfogalmazni az ember, csak érzi őket.
A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola még így romosan is elképesztően nézett ki, lenyűgöztek a mozgó festmények - amik most menekültek, de ez részletkérdés - és a magas beltér, a megkergült lépcsők. Fejemet kapkodva néztem körbe, hogy Fredet keressem tekintetemmel. Az, amit kint mondott, mielőtt eltűnt volna, sokként hatott rám. Azon gondolkoztam, vajon tényleg azt mondta-e, amit hallottam, de ahogy egyre többször lejátszottam elmémben a jelenetet, rá kellett jöjjek, hogy tényleg ezeket a szavakat ejtette ki a száján. Azt mondta, ha ezt túléljük, feleségül fog venni. Hogy tessék?
Látnom kellett Fredet, meg kellett keresnem, így most a párbajozókat kerülgetve őt kerestem. A híres-neves Nagyteremben rengeteg férfi, nő és gyerek volt, és a terem közepén ott állt maga Voldemort és Harry Potter, hangjuk bezengte a helyiséget, és hangosan beszéltek valami pálcáról, hogy ki a valódi tulajdonosa. Nem sokat időztem itt, éppen csak körbenéztem, hogy Fred itt van-e, mert bár a háború érintett, Fred jóléte és a közös életünk számomra fontosabb volt, mint Voldemort nagyúr. Miután nem találtam a teremben Fredet, egyre idegesebben rohantam végig a folyosókon, s követtem minden apró hangot, ami csatára utalhatott.
Az egyik folyosóra befordulva megpillantottam egy magas férfit. Nagy orrú és nagy fülű, barna hajú, fekete kabátos alak volt, aki súlyos átkokat zúdított valakire, aki a forduló mögött állt, így pont nem láttam. Az ellenfél vörös átka hátra repítette a halálfalót, aki a falnak csapódott - és a következő pillanatban megjelent a sarkon Fred. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy észrevegyen, de nem akartam, hogy miattam elterelődjön a figyelme.
- Augustus Rookwood! - üvöltötte Fred, mint egy őrült. Még onnan messziről is láttam, hogy arcán és nyakán megállíthatatlanul patakzott a vörös vér, ruháját kosz, por és vér mocskolta be, s kezében szikrákat szórt a varázspálca.
Ketten voltak csak, ez az ő harcuk volt, de mikor a halálfaló felállt, rossz előérzetem támadt, és lábam automatikusan megindult feléjük mindenféle utasítás nélkül. Szinte lassított felvételben láttam, ahogy a két férfi egyszerre emelte fel a pálcáját, két különböző átkot kiáltottak, de csak az Avada Kedavrát hallottam. Azt az átkot, ami életem során beleégett elmémbe, túl sokszor hallottam, túl élénken élt bennem. A zöld fény felvillant, egy élettelen test a földre zuhant, a feje hangosan koppant a padlón, éles kacaj járta be a folyosót, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam.
Önkívületi állapotba kerültem, ajkaimat artikulátlan ordítás hagyta el, ahogy Fred élettelen testét néztem, és ugyanazt a furcsa, távoli lökéshullámot éreztem, amit majd' egy évvel ezelőtt az Odúban is, mikor vissza akartam szerezni Harrytől apám óráját. Elmém kikapcsolt, a varázslat elszabadult, és éreztem, hogy erőteljes lökéshullám árad ki belőlem, a következő pillanatban pedig már minden lángolt. De nem érdekelt, csak bámultam Fredet, üvöltöttem és a testemet kitöltötte a fájdalom. Kirobbantak az ablakok, egy fal ledőlt, és a halálfaló égett bőrének és hajának szaga kúszott fel az orromba.

Hirtelen eltűnt minden, a folyosó ép volt, a végén pedig ott állt Fred és az Augustus Rookwoodnak nevezett alak. Épp most kecmergett fel, Fred pedig a nevét ordította. Nem értettem, mi történt, arcomon könnyek folytak végig, de a fájdalmas érzések olyan távoliak voltak, mintha csak álmok lettek volna. Rookwood felállt, mindketten felemelték a pálcájukat, akárcsak előbb - de ez most, néhány másodperccel a megtörténte után már csak rossz álomnak tűnt. Tettem egy lépést feléjük, felsejlett bennem az, amit az előbb láttam, így most változtattam: kezem remegése abbamaradt, megszilárdult a pálcát szorongatva, felemeltem a varázseszközt, aminek még soha nem örültem ennyire és soha nem használtam még ilyen rosszra.
- Avada Kedavra!
A zöld fény az én pálcámból robbant ki, mielőtt a két férfi kinyithatta volna a száját, az átok késként szelte a levegőt, és mikor célt ért, a halálfaló teste hátra repült, majd keményen a kőnek csapódott, és élettelenül csuklott össze.
Fred őszinte döbbenettel nézte végig a férfi halálát, majd felém pillantott, mintha nem fogná fel, mi történt. Nem érdekelt, elítél-e azért, amit tettem, mert túlságosan rettegtem attól, hogy amit az előbb láttam, egy jóslat volt. Leengedtem a pálcámat, újra elindultam felé, és futva omlottam karjaiba. Újra éreztem azt a fájdalmas rettegést, amit az előbb, de most azért, mert az ölelése emlékeztetett arra, mit veszíthettem volna. Nem hittem volna, hogy sikerül megidéznem a legsúlyosabb főbenjáró átkot, de túl sok gyűlölet volt bennem Voldemort csapatai iránt, ezért volt miből táplálkoznia.
- Raven, mit műveltél? - kérdezte halkan, még mindig engem szorítva. Éreztem édes illatát. Ekkor éreztem csak meg, hogy mennyire remegek.
- Én... Én... - hebegtem, s arcomat a vállába temettem. - Azt hiszem, jóslatot láttam, amiben meghaltál...
- Micsoda? - tolt el magától, hogy arcomba nézhessen.
- Nem tudom, mi történt, de... Láttam, hogy meghaltál - magyaráztam vékony, remegő hangon. - És... Muszáj volt tennem valamit! - álltam lábujjhegyre, s megcsókoltam. Ajkaimon éreztem az arcán folyó vérének fémes ízét, de most ez érdekelt legkevésbé. - Tűnjünk el innen - szaladt ki a számon.
- Nem mehetünk el, itt van a családunk - nézett mélyen a szemembe.
- Tudom, de... - grimaszoltam, hogy mit mondjak, azt viszont nem tudtam. - Aggódom. A látomás... Fred, én láttam, hogy meghalsz - szorítottam meg a kezét. - Nem akarok itt lenni és nem szeretném azt sem, hogy te itt legyél.
- Raven - vett nagy levegőt, hogy kisebb beszédbe kezdjen, de a szavába vágtam mielőtt elkezdhette volna.
- Láttam lent Voldemortot és Harryt a Nagyteremben - szóltam. - Szemtől szemben.
- Akkor mindjárt vége... - sóhajtott Fred.
- Vége...? - ráncoltam a szemöldökömet.
- Az ő leszámolásuk vethet csak véget ennek az egésznek - magyarázta. - És utána elmehetünk innen végre. Ígérem - nézett mélyen a szemembe. - És most menjünk le, nézzük meg, mit művelnek ezek odalent.
- Rendben - feleltem némi hallgatás után.
Felém nyújtotta a kezét, én megfogtam azt, és együtt indultunk futva a Nagyterem felé. Folyosókat hagytunk magunk mögött, és majdnem lebucskáztunk egy szeszélyes lépcsőn, de végül lejutottunk, ahova akartunk.
A Nagyterem küszöbén álltunk meg, s ekkor hatalmas, ágyúlövésnél is hangosabb robbanás rázta meg a helyiséget és minden jelenlévőt; Voldemort és Harry között arany lángok jelölték meg a helyet, ahol a két varázs összeütközött. Voldemort zöld fénycsóvája találkozott Harry bűbájával, mindenki látta, hogy a sötét mágus pálcáját a magasba repül, sötét csíkként suhant a hajnali fényben, forogva szállt a bűvös mennyezet alatt. Harry kinyújtotta szabad kezét, egy könnyed mozdulattal elkapta a pálcát, s közben Voldemort már dőlt hátrafelé, széttárt karokkal, felakadó kígyószemekkel. Voldemort prózai végérvényességgel terült el a kőpadlón; teste fonnyadt volt és törékeny, fehér keze üres, kígyóarca kifejezéstelen maszk. Voldemort halott volt, megölte a saját visszapattanó átka, és Harry két pálcával a kezében nézte ellensége porhüvelyét.
Egy reszkető másodpercig csend volt, az irdatlan pillanat megakasztotta az időt. Azután kitört a mindent elsöprő, mámoros öröm; üdvrivalgás, sikoltozás, üvöltözés és kurjongatás orkánja töltötte be az egész birtokot. Fred egy hirtelen mozdulattal pörgetett be maga felé és olyan hevesen és szenvedélyesen csókolt meg, mint még talán soha eddig.
Egyszer csak ott voltunk a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola falai között, ahova együtt kellett volna járnunk, csókolóztunk, mint a szerelmes tinédzserek, és többé nem volt kitől félni. Nem számítottak már a halálfalók, Voldemort halott volt, és a mi lelkünkről egy hatalmas kőszikla gördült le.
Szabadok voltunk.