Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

10. Az esküvő

Sziasztok! Újabb fejezetet hoztam nektek némi kommentben reménykedve és persze abban, hogy tetszik nektek ❤️
Kezdődnek a komoly izgalmak, és hamarosan külön is válik a történetem és az eredeti könyv végre.
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

Bezárkóztam a szobámba, és senkit nem engedtem be. Legszívesebben világgá mentem volna, elszöktem volna a többiek elől, de mindig eszembe jutott, hogy nincs hova mennem. Szégyelltem magam és dühös voltam magamra, amiért hagytam, hogy elboruljon az agyam. Egyik pillanatban még az órát bámultam, a következőben pedig már Fred állt előttem és kiabált, hogy hagyjam abba. Hogy a kettő között mi történt, arról fogalmam sem volt, de semmi jóban nem reménykedtem az alapján, hogy a többiek milyen félelemmel vegyes grimasszal tekintettek rám. Szemükben láttam az értetlenséget, a félelmet és a lenézést. Így hát, bezárkóztam, és hagytam, hogy az élet nélkülem folytatódjon az Odúban. Biztos voltam benne, hogy akad más is, aki ki tudja cserélni George kötését, és most, hogy itt voltak a Delacourok is, már egy feladat sem maradt elvégzetlenül csak azért, mert én kivontam magam a forgalomból. Az ablakomból figyeltem, ahogy felállítják a fehér, lakodalmas sátrat, aminek a tetején aranyszínű zászlócska lobogott, elkezdték kicsinosítani a kertet, feldíszítettek minden asztalt, széket, és hamarosan készen álltak a vendégek fogadására. Elérkezett az esküvő napja.
Pizsamámban ültem az ablakpárkányon és igyekeztem megvitatni gyomrommal, hogy ne korogjon, mert kezdett idegesíteni. Még ahhoz sem volt bőr a képemen, hogy lemenjen enni. Inkább az éhezést választottam, mint azt, hogy szembenézzek a többiekkel. Eleinte Molly, Fred, George, sőt még Hermione is próbált szót érteni velem ajtón keresztül, de nem engedtem be őket, és egy idő után feladták mind. Így hát, csak figyeltem az esküvői előkészületeket és a vendégek szállingózását az ablakomból.
Egyszer csak idegen, vörös hajú férfi állt meg a sátor előtt, és szándékosan felnézett ez én ablakomba, ahol ültem. Frissen vágott, vörös haja kissé hosszú, de rendezett volt, fehér inget viselt, aminek alját fekete nadrágjába tűrte, s míg egyik kezét zsebre dugta, addig a másikkal lazán integetett. Teljesen lefagytam, megdöbbentem, de végül felemeltem a kezem és visszaintettem neki. Charles Weasley, a második legidősebb gyerek. Mikor utoljára láttam, nyolc vagy kilenc éves lehetett, sokat változott azóta, és ha nem tudom, hogy Charlie az esküvő előtti estén érkezik, talán eszembe sem jutott volna, hogy a nekem integető alak ő lehet. A sátorra pillantott, tett egy lépést, majd megtorpant és visszafordult felém. Halovány, bizalmat sugárzó mosoly játszott ajkain, ismét felemelte a kezét, és mutatóujját hívogatóan mozgatta, hogy menjek le. Ahogy belegondoltam, hogy nekem lent emberek között kellene lennem a tegnap reggel produkált hisztim után, görcsbe rándult a gyomrom, gyorsan megráztam a fejem Charlie-nak, majd leugrottam a párkányról, és behúztam a függönyömet, hogy még csak ne is lássam, mi történik odakint.

Fogalmam sem volt róla, mennyi idő telt el, de éreztem, hogy a zöld függönyön betűző, meleg nap sugarai felmelegítették a szobát, így egy idő után levettem a meleg tréningnadrágot és bugyiban meg combközépig érő pizsama felsőben nyújtóztam el az ágyon. Sajnáltam, hogy nem leszek ott az esküvőn, de nem bírnám ki a lesajnáló tekinteteket.
A percek  óráknak tűntek, s behunyt szemmel feküdtem az ágyon, míg meg nem zavart valami a nyugalmamban. Dörömbölés hangzott, de most nem az ajtóm, hanem az ablakom felől, így öltözetemről teljesen megfeledkezve léptem az ablakhoz, széthúztam a függönyömet, és majd' szívinfarktust kaptam, mikor megláttam az ablakba és falba kapaszkodó Fred Weasleyt kint lógni.
- Mi a francot művelsz? - szaladt ki számon döbbenetemben, és reflexszerűen nyitottam ki az ablakot, hogy behúzzam őt. Le se mertem nézni, mert szinte éreztem, hogy Molly lentről kémleli az eseményeket, és csak azért nem kiabál, hogy ne hívja fel a vendégek figyelmét arra, hogy egy Weasley lóg az Odú oldalán. Gyorsan becsuktam az ablakot Fred mögött, és idegesen fordultam felé. - Mit csinálsz?
- Kopogtam az ajtón délelőtt és tegnap is - intett ártatlanul az említett irányba.
- Nem hiába nem nyitottam ki - bólogattam.
- Hát, gondoltam, akkor megpróbálom a másik irányból - vont vállat teljesen ártatlan arckifejezéssel, és ledobta táskáját az ágyamra.
- Hogy mi van? - értetlenkedtem, és sóhajtva léptem közelebb hozzá. - Freddie, mit keresel itt?
- Jöttem érted - mondta, és lehuppant a táskája mellé. - Eljössz velem az esküvőre.
- Nem, nem megyek - ingattam a fejem automatikusan.
- De igen - felelte, és elkezdte kipakolni a táskáját. Előkerült belőle egy sötétszürke nadrág, hozzá illő öltöny, egy mintás, sárgás árnyalatú ing, egy élénk narancssárga mellény, és a hozzátartozó nyakkendő, valamint egy pár lakkcipő. Ezután húzta csak elő belőle a fésűt, egy sminkkészletet, ami egyértelműen nem az övé volt, egy köteg hajgumit, valamint egy szál burgundi rózsát. Varázslattal tágíthatta ki a táska belsejét, mert képtelenség volt, hogy ennyi minden beleférjen.
- Fred... - ingattam a fejem, de engedtem a csábításnak és elvettem tőle a virágot. Ujjaink összeértek, ami nyomán borzongás futott végig egész testemen.
- Muszáj lejönnöd - vágott a szavamba. - Egyrészt hiányolnak a többiek is, másrészt pedig valakivel nekem is táncolnom kell.
- Ott van... - kezdtem volna, de Fred ismét a szavamba vágott.
- Igen, tudom, ott van George, de az elég fura lenne - grimaszolt, én pedig hangosan felnevettem. A tegnap reggeli incidens óta először.
- Én azt akartam mondani, hogy ott van még egy csomó vendég, akivel táncolhatsz - nevettem.
- És, ha én veled szeretnék táncolni? - kérdezte, és megfogta a kezem, majd megpörgetett. Elvesztettem az egyensúlyomat, így mellkasának estem, de már nyoma sem volt a rosszkedvemnek.
- Lent mindenki idiótának fog nézni - egyenesedtem fel.
- Akkor majd együtt leszünk idióták - erősködött, és újra megfogta a kezem, majd megszorította ujjaimat és a szemembe nézett. - Gyere le velem. Kérlek.
- Jól van - feleltem suttogva hosszas hallgatás után. Teljesen elgyöngültem Fred világosbarna szemeitől.
- Helyes! - örült meg, s elvigyorodott. - Mondd, hogy varázsoltál valami ruhát magadnak - grimaszolt tettetett félelemmel.
- Igen, tegnap azzal ütöttem el az időt, bár nem gondoltam, hogy fel fogom venni - vontam vállat szégyellősen.
- Akkor tessék felöltözni - engedte el a kezem és hátrább sétált. - Eskü, nem lesek - fordult el, és a sarkot kezdte bámulni.
Haboztam, hogy tényleg felvegyem-e a ruhát, főleg úgy, hogy ő is itt van a szobában, de végül a ruhásszekrényemhez léptem, kinyitottam a kétszárnyú ajtót, és kiemeltem belőle a fogast, amin a ruha lógott, végül az ágyra fektettem.
- Akkor ne less - figyelmeztettem, hogy öltözni kezdek.
- Merlinre, még csak most? - tettetett türelmetlenséget, és teátrális sóhaj hagyta el a száját, mire felkuncogtam.
- Ne legyél türelmetlen, Weasley - szóltam rá.
Áthúztam fejemen a pólót, és bár Fred tényleg nem lesett, mégis elpirultam a gondolatra, hogy egy szál bugyiban állok a szobában, ahol Fred is ott van. Egy gyors, szégyellős mozdulattal vettem fel a ruhát, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy nincs cipőm. Volt egy bakancsom és egy papucsom, egyik sem volt megfelelő lábbeli egy esküvőre, pláne nem ehhez a ruhához.
- Fred? - szóltam óvatosan.
- Igen? - kérdezte, de illedelmes volt, és nem fordult meg továbbra sem.
- Nincs cipőm - feleltem halkan.
- Van rajtad ruha? - kérdezett vissza.
- Van - bólintottam, de mielőtt Fred visszafordult volna, hallottam, hogy még motyog valamit, de azt nem értettem, micsodát.
- Azt a... - akadt el a lélegzete, ahogy meglátott, és én fülig pirultam.
Egy többrétegű ruha volt rajtam, aminek az alapja egy lenge, fehér ruha volt, amire átlátszó, szivárványszínű tüllt húztam, s derekamra sötét övet kötöttem.  Mély dekoltázsú ruha volt, egészen köldökömig húzódott a kivágás, és hajam egészen fenekem alá ért, kócos voltam.
- Gyönyörű vagy - lehelte, s szeme  fel-le járt rajtam. Zavarban voltam.
- Azért... - fordultam el zavartan. Nem a bók miatt pirultam el, hanem azért, mert Fredtől hallottam ezt a bókot.
- Hé-hé-hé - nyúlt utánam, és megragadta a karomat, hogy visszafordítson. - Jól nézel ki, oké?
 - Nincs cipőm - mondtam ismét, és felpillantottam rá. Nem engedte el a könyökömet, de arrébb hajolt, és lenézett a lábamra.
- Hát, figyelj... - grimaszolt viccesen, és még semmit nem mondott, de én már mosolyogtam. - Kint meleg van... A szoknyád földig ér...
- Azt mondod, vegyek részt a bátyád esküvőjén mezítláb? - vigyorogtam.
- Miért ne? Itthon vagyunk elvégre - vont vállat, majd elengedte a karom, és mielőtt elfordulhattam volna, lerántotta magáról a pólót. Ahogy megpördültem, szoknyám magasra fellibbent, majd körbefonta lábaimat.
- Nem vagyok szégyellős - mondta, mikor látta, hogy elfordultam. Nem kellett látnom őt, hogy tudjam, vigyorog, ráadásul kaján vigyor ül az arcán.
- Nekem jó így - bólintottam, s összepréseltem ajkaimat.

Fred felöltözött - ő húzott cipőt - majd kinyittatta velem a varázslattal lezárt ajtót, és egymásba karolva indultunk lefelé azután, hogy letörte a burgundi rózsa szárát és a hajamba tűzte. Soha nem gondoltam volna Fredről, hogy képes ilyesmire, de az ágyon ülve kisminkelt - szemhéjamon a rózsával megegyező színű festék díszelgett haloványan, némi ezüsttel díszítve -, én pedig vékony fonattal díszítettem a hajamat, így koszorúnak tűnt a fonat, míg a többi tincs egyenesen lógott le hátamon.
Lesétáltunk a földszintre, vetettünk egymásra még egy pillantást, elmosolyodtam, és együtt léptünk ki a verőfényes napsütésbe.
- Raven! - rohant le George, mintha várt volna rám. - Tudtam, hogy sikerülni fog - lapogatta meg ikertestvére vállát. Tehát ez egy szervezett kicsalogatási hadművelet volt.
Néhány vendég már megérkezett: mindenki öltönyt, elegáns ruhát viselt, gyönyörűek voltak a nők és előkelőek a férfiak, kicsit furcsán is éreztem magam. A boszorkányok süvegét egzotikus virágok és megbűvölt, verdeső madárkák díszítették, nem egy varázsló pedig csillogó drágakövekkel ékes nyakkendőben feszített.
- Ha én egyszer megnősülök - szólt Fred, s bár egyik kezével még mindig engem karolt, másik kezével nyakkendőjét mozgatta, mintha levegőznie kellene. - Biztos nem fogok ekkora felhajtást csinálni. Mindenki olyan ruhában jöhet majd, amilyenben akar, anyát pedig az esküvő idejére sóbálvánnyá változtatom.
- Ma délelőtt még egész normális volt - jegyezte meg George. - Egy kicsit pityergett ugyan, hogy miért nincs itt Percy, pedig kinek hiányzik az a tetű? - kérdezte, de mielőtt bárki reagálhatott volna, odaértünk a sátorhoz, bekukkantottunk, és George ismét megszólalt. - Szuper, látom, eljött pár véla-unokatestvér Fleur oldaláról - vigyorodott el. - Szegények nem ismerik az angol szokásokat, muszáj lesz felkarolnom őket...
- Előre sajnálom szegényeket - grimaszoltam mosolyogva, és Fred is vigyorgott.
- Jössz, öcsi? - paskolta meg Fred karját George lelkesen.
- Én már elígérkeztem - húzta el a száját, és ismét megpörgetett, mint fent a szobában.
- Te tudod - biccentette balra a fejét George, majd szökellt egyet, és már a vélák után is eredt. A vélák mind ezüsthajú szépségek voltak, akik vonzották a férfiak tekintetét, Fred mégis mellettem maradt.
- Köszönöm, Freddie - mosolyogtam a fiúra.
- Ugyan, szívesen maradtam - vont vállat.

Egy ideig sodródtunk a vendégek között, néhánnyal össze is köszöntünk, végül vadásztunk magunknak egy-egy pohár pezsgőt, és a sátor szélébe húzódva, a tömeget kémlelve halk beszélgetésbe kezdtünk. Ez csak akkor szakadt meg, amikor megpillantottam Harryt a sátor másik felében. Bűntudatom volt a tegnapi viselkedésem miatt, és bár eddig ez nem fogalmazódott meg bennem, most már biztosan tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem.
- Freddie - fordultam a fiú felé, és még egyet kortyoltam az italomba. - Odamegyünk? - biccentettem. Fred egy pillanatig gondolkozott, összerakta a képet, végül bólintott, ismét átkarolt, és odaterelgetett. Elmondhatatlanul jól esett a támogatása, de közben azt is tudtam, hogy erőteljes, heves szívdobogásomat nem a bocsánatkérésem miatti izgalmam okozta, hanem Fred érintése. Zavarban voltam ezektől az érzésektől.
- Ne foglalkozz vele, mindenkit szekál - legyintett Ronald. Éppen benne voltak egy beszélgetésben.
- Csak nem Murielról folyik a szó? - tippelt Fred, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe. Ő legalább be tudott. - Ahogy az előbb idefele jöttünk, hallottam, hogy képes volt benyögni George-nak, hogy felemás a füle. Undok vén szipirtyó. Csak azt sajnálom, hogy Bilius bácsi már nem lehet itt - ő aztán feldobott minden esküvőt.
- Nem ő volt az, aki látott egy Zordót, és egy nappal később meghalt? - vetette közbe a kérdést Hermione.
- Hát igen, a vége felé már nem volt egészen százas - ismerte el Fred vigyorogva. - De mielőtt megzápult az agya, haláli fazon volt - mesélte tovább lelkesen. - Mindig azzal kezdte, hogy benyomott egy üveg Lángnyelv-whiskyt, aztán a táncparkett közepére pattant, felhúzta a talárját, és virágcsokrokat huzigált ki a...
- Igazi sármőr lehetett - húzta el a száját Hermione, Harry viszont a hasát fogta a nevetéstől, és én is vigyorogtam. Az, hogy Harry nem vált teljesen fagyossá a megjelenésemkor, az már egy jó kezdet volt.
- Valamiért sose nősült meg - jegyezte meg Ron.
- Nahát, vajon miért? - pislogott rá Hermione, hangjából csöpögött az irónia.
Hirtelen egy magas, erős akcentusú srác lépett a társaság mellé, így Ron és az örömében felsikkantó Hermione figyelme elterelődött, én pedig - szívfájdalommal - kibontakoztam Fred karjából, és Harryhez léptem.
- Válthatnánk pár szót? - pillantottam rá, gyenge félmosolyt villantottam, és reméltem, hogy meg fog bocsájtani.