Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

16. A háború küszöbén

Kedveseim! Ilyen késői órán meghoztam a tizenhatodik fejezetet, fogadjátok szeretettel és sok-sok kommenttel ❤️
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket ❤️

Beszélgettünk mi négyen felnőttek és a három jóbarát is ott volt, meséltek kalandjaikról, sőt mással is találkoztam: a pálcakészítő Ollivander is a Kagyló Lak átmeneti lakója volt, s egy hosszabb beszélgetés és néhány vizsgálat után megígérte, hogy amint lehetősége és ereje adódik, készít nekem egy varázspálcát. Megdöbbenten fogadtam felajánlását, de nem utasítottam vissza, nagyon örültem neki. Csak estefelé indultunk haza, immár hárman. Fred beletörődött, hogy Ruth az életem egy nagyon fontos része, nem szólt semmit, csak beleegyezett és igyekezett alkalmazkodni. Bűntudatom volt, amiért így elvettem tőle a döntés lehetőségét és ennyire ragaszkodtam Ruth-hoz anélkül, hogy ezt megvitattam volna vele, de egyszerűen nem tűnt igazi életnek az, amiben Ruth életben volt és nem volt velem.
Áthoppanáltunk Watfordba, ahol már világosság uralkodott a lakásban, és míg Fred elmagyarázta az új helyzetet George-nak, én körbevezettem Ruth-ot.
- Ez lesz az új otthonod - mondtam neki, s leültünk a lépcsőre.
- Hol van Einar? - pillantott fel rám Ruth a váratlan kérdéssel, és én egy pillanatig elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Elakadt a lélegzetem, teljesen váratlanul ért a kérdés. Hónapok óta nem gondoltam Einarra. Olykor megfordult az álmaimban, de egy idő után ezek is félbeszakadtak. Most mégis itt lüktetett előttem a kérdés, Einar neve, és minden, amit magával hozott a múltból.
- Einar... Ő... - kerestem a szavakat, de nem tudtam, mik lennének a legmegfelelőbbek egy hatéves gyermek számára. - Ő már nincs velünk, szívem - simítottam meg a haját.
- Mint a többiek? - kérdezte óvatosan.
- Igen - feleltem óvatosan. - Mostantól mi leszünk a családod, érted?
Ruth csak bólintott, nem felelt, s ekkor Fred jelent meg a lépcső alján.
- Raven, beszélhetnénk? - kérdezte és fejével a konyha felé intett.
- Persze - mondtam, s felálltam, de még Ruth-hoz fordultam. - Mindjárt jövök. Vigyázz, le ne ess - szóltam rá, majd lerobogtam a lépcsőn és Freddel együtt visszatértem a konyhába, ahol George támaszkodott a pultnak. - Mi az?
- Beszélgettünk George-dzsal, és arra gondoltunk - vett nagy levegőt Fred. - Hogy Ruth megkaphatná a lenti szobát, mi pedig... - vont vállat tettetett ártatlansággal, de a viccelődés mögött láttam, hogy tényleg zavarban van. - Talán alhatnánk együtt.
Eddig is sok éjszakát töltöttünk együtt, volt olyan, hogy fent aludtam nála az emeleten, vagy éppen ő nálam, de sok olyan éjszaka is volt, amit saját ágyainkban töltöttünk. Együtt éltünk, olyanok voltunk, mint egy család, de nem laktunk egy szobában. Viszont a Fred által említett "együtt alvás" azt is jelentette, hogy minden holmimmal együtt felköltözöm hozzá. Közel nyolc hónapja alkottunk egy párt és egy fedél alatt éltünk, ez most mégis óriási lépésnek érződött számomra. Hirtelen nem tudtam, mit válaszolhatnék, bár azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy nem nagyon van más választásom.
- Jól van - bólintottam. - És köszönöm, hogy megértőek vagytok, srácok. Sokat jelent.
- Egy család vagyunk, vagy nem? - húzta el a száját viccesen George, s kitárta karjait, hogy megöleljen, én pedig örömmel viszonoztam a gesztust.
- Kösz, Georgie - húzódtam el tőle.
- Behívod a kiscsajt is egy kicsit? Megismerném jobban is - mosolygott George, én pedig bólintottam, és kimentem Ruth-ért, aki még mindig türelmesen a lépcsőn üldögélt, ahogy kértem.
- Ruth, bejössz egy kicsit a konyhába? - kérdeztem. Ruth felállt, lerobogott a lépcsőn, és mellém szegődve megfogta a kezem. - Bemutatom a többieket - simítottam meg a kócos fürtjeit, és beléptem vele a konyhába. - Ruth, bemutatom neked Fredet és George-ot.
- És melyikük melyik? - kérdezte suttogva a kislány, mire elnevettem magam, és egyesével is bemutattam a két srácot, akik leguggoltak elé.
Így alakult meg a mi kis családféle társaságunk.

A nap további részét pakolással töltöttük, felköltöztettünk engem az emeleti szobába, ahol Fred cuccai voltak. Illetve most már az enyém is. Ruth megfürdött, adtam neki egy pólót, hogy abban aludjon, majd lefektettem őt. Mint régen, most is addig meséltem neki, ameddig el nem aludt. Csókot leheltem a homlokára, kilopóztam a szobájából és felmentem az emeletre. George már korán lefeküdt, így nem találkoztam vele este, de Fred még ébren volt. Az ajtófélfának támaszkodva álltam meg a küszöbön, és egy pillanatig csak néztem, ahogy Fred elterül a franciaágyon, és olvas. Mosolyognom kellett, mikor megláttam a Fred orrán csücsülő szemüveget, olyan volt, mint egy nagypapa. Ősz végén újította be a szemüveget, mikor egyre rövidebbek lettek a nappalok, és a mugli áram már nem volt elegendő ahhoz, hogy Fred szeme sokáig bírja. A varázslók nem szoktak az áramhoz.
- Ilyenkor újra beléd szeretek - grimaszoltam viccesen, és amikor a hangomra Fred felpillantott rám a könyvéből, elnevettem magam. Fred szégyellősen kapta le az orráról a szemüveget, és feltornászta magát az ágyon, hogy a támlának dőljön.
- Na, gyere ide - dobta el a könyvet, mint egy felesleges valamit, és kitárta karjait, én pedig becsuktam az ajtót magam mögött, és szinte ráugrottam a puha matracra, hogy aztán átöleljen. - Ruth elaludt?
- Igen - szusszantottam, és arcomat Fred vállába temetve mélyen beszívtam az illatát. Imádtam. Édeskés, de férfias illata illata volt. - El sem tudod képzelni, mennyire hálás vagyok.
- Megmutathatod - duruzsolta a fülembe, és az állam alá nyúlt.
- Rossz vagy - nevettem bele a csókjába. - De tényleg hálás vagyok - húzódtam el.
- Tudom - nézett mélyen a szemembe, hangja alig volt több suttogásnál, és átkarolt. Hallgatott, de én éreztem rajta, hogy eszébe jutott valami, ami teljesen megváltoztatta a hangulatát. Elkomorodott. - Félek, Raven - mondta ki, én viszont nem tudtam, mit felelhetnék erre, ezért világosbarna szemeit nézve vártam, hogy folytassa. Nagyot nyelt. - Szerintem itt egy nagyon durva összecsapás lesz. És félek, hogy baja esik azoknak, akiket szeretünk - simította meg a karomat.
- Vigyázunk egymásra - biztosítottam. - És harcolunk, ha az kell.
- Nem akarom, hogy háborúzz, Raven - nézett ismét a szemembe.
- Azóta háborúzok, hogy a halálfalók megölték apámat - súgtam kelletlenül. Tudtam pontosan, mire gondol. Tudtam, hogy mivel soha nem tanítottak varázsolni és hónapokon keresztül mágia nélkül éltem, mugliként, ezért nem akarja, hogy harcoljak, mert alulmaradnék. És igaza volt. Szinte semmit nem tudtam a mágiáról, csak azokat a varázslatokat ismertem, ami a mindennapi életben maradáshoz kellett. Ki tudtam tisztítani egy sebet, ismertem a gyógyító bűbájokat, és tudtam ételt és ruhát lopni. Ezzel vajmi kevésre megyek egy halálfalóval szemben. De nem akartam magára hagyni Fredet, mert ha arra gondoltam, hogy nem vagyok ott, mikor Fred szembeszáll a hatalomra törőkkel, abba belepusztultam. Tudnom kellett, hogy jól van.
- Tudod, hogy értem, Raven - pirított rám.
- Tudom - vágtam rá azonnal, mielőtt folytathatta volna. - De nem hagylak magadra egy ilyen helyzetben sem.
- Nem akarom, hogy ott legyél - mondta ki egyenesen. - Az lesz a vesztem, ha még téged is féltenem kell.

Ez volt az a mondat, ami véget vetett a beszélgetésünknek, én lent aludtam Ruth-nál, és többé nem hoztuk szóba a háborút. Tudtam, hogy csak vigyázni akar rám, de akarva-akaratlanul is megbántott azzal, hogy szembesített a valósággal. Mert igaza volt, gyenge voltam és tudatlan, de úgy éreztem, ha ezt nem ismerem el, akkor nem is lesz igaz.
A tavasz - ezt leszámítva - egész jól telt. Remusnak és Tonksnak megszületett a metamorfmágus kisfia, Teddy, akinek valamiért Harry Potter lett a keresztapja. Tudtam, hogy Remus és Harry között van egy kapocs, de nem hittem volna, hogy ilyen mély, azt pedig nem is értettem, hol van ebben a logika. A keresztszülő feladata - legjobb tudomásom szerint - az volt, hogyha valami történik a szülőkkel, akkor ő nevelje fel a gyermeket. És akkor itt volt Remus és Tonks, akik bár jóban voltak Harryvel, de éppen Harry Potter volt a legfőbb résztvevője a háborúnak. Ha Remus és Tonks életüket veszti, mi a garancia arra, hogy Harry életben marad? Éppen az ő feladata lenne megölni Voldemortot - miért bízott benne mindenkit, hogy egy tizenhét éves fiú képes legyőzni egy olyan sötét mágust, aki képes volt darabokra hasítani a lelkét az örök élet érdekében, és aki magában, Albus Dumbledore-ban talált méltó ellenfélre? És Remusék erre a gyerekre bízták a kisfiúk nevelését, ha ők odavesznének.
Mikor Teddy megszületett, Tonks szüleinél gyűltünk össze - vittük Ruth-ot is - és úgy töltöttünk el egy egész délutánt, hogy tilos volt a háborúról beszélni. Végre felszabadultan jól tudtuk érezni magunkat, nem aggódtunk, nem idegeskedtünk, hanem csak beszélgettünk, nevettünk, és felhőtlenül boldogok voltunk. Ez volt az a nap, amikor kicsit mind elfelejtettük, milyen borzalmas az élet mostanában.

Aztán elérkezett az a nap. Az, amelyik a véget jelentette - vagy valaminek a kezdetét? A fiúk dolgozni mentek, mint mindig, én pedig otthon voltunk Ruth-tal, és éppen abban mesterkedtünk, hogy rájöjjünk, mi a legfinomabb étel a világon és azt készítsük el Frednek és George-nak, mire hazaérnek. Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna, éppen neki akartunk állni a főzésnek, amikor egy szarka alakot öltött patrónus röppent be a télikertbe, s onnan a konyhába.
- A Rendet a Roxfortba hívták - szólt a patrónus Fred jellegzetes hangján. - Ruth-tal maradjatok otthon, zárkózzatok be. Megyek, amint tudok.
Szívem kihagyott egy ütemet, majd heves, egyenetlen dobogásba kezdett. Pontosan tudtam, mit jelent ez: a Roxfort már a halálfaló és Voldemort kezében volt, és ha odamegy az egész rend, az csak azt jelenthette, hogy Harry is ott van. És ha ott van Harry és Voldemort, akkor sorra fog kerülni a végső összecsapást, a háború a csúcspontjához ér és...  Valaki meghal.
- Raven - nézett fel rám Ruth, s csak ekkor tértem észhez és jöttem rá, hogy teljesen lefagytam az üzenet hallatán. Ruth egy kis hokedlin állt a pult mellett, a madárka semmivé lett, én pedig földbe gyökerezett lábbal álltam a konyha közepén. Mikor Ruth megszólalt, visszatértem a jelenbe, rettegés futott végig minden tagomon, és megült a gyomromban. Féltettem Fredet.
- Szedj össze néhány holmit - szóltam a kislányra.
- Megyünk valahova? - döntötte félre a fejét. - De Fred azt mondta, maradjunk itt.
- Nem érdekel, mit mondott Fred - szuszogtam. - Összepakolunk és átmész Tonksékhoz.
- És te? - meresztett rám nagy szemeket.
- Nekem meg kell keresnem Fredet.