Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

11. Az összetartozás legendáj

Sziasztok! Meg is érkezett a következő fejezet, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Nagyon örülnék a kommenteknek ❤️
Jó olvasást kívánok és várom a véleményeket szeretettel ❤️

Harry százfűléfőzetet ivott, így most úgy nézett ki, mint egy vörös, göndör hajú taknyos, és még kevésbé tudtam komolyan venni, mint korábban. De egye fene, túl kellett esnem ezen, teljesen mindegy, Harry hogyan nézett ki.
- Szóval - vettem nagy levegőt. - Bocsánatot akartam kérni a tegnap történtek után - böktem ki. - Amint megláttam, megszállottja lettem az órának, és mivel a pálca híján nem igazán tudtam gyakorolni a mágiámat, így eluralkodott rajtam, teljesen elvesztettem a kontrollt magam felett. Ne haragudj.
- Megértem - bólintott. Nem tudtam kiigazodni az arckifejezésén. - A többiek elmondták, mi történt, szóval komolyan megértem.
- Mit mondtak pontosan? - kérdeztem vissza gyanakodva.
- Hogy... - hezitált, majd lejjebb  halkította a hangját, úgy folytatta. - Azt mondták, hogy Mrs. Weasley bátyja, Fabian volt a nevelőapád, és családi örökségként tekintett az órára. Elmondták, hogy Fabian meghalt, a felesége elmenekült veled, de aztán támadás ért benneteket, és csak te élted túl. Raven... Nagyon  sajnálom, őszinte részvétem.
- Nem, Harry... Ezt ne - ingattam a fejem elutasítóan. - Én... Én csak bocsánatot szerettem volna kérni a tegnap történtekért, és reméltem, hogy elfogadod.
- Persze - bólintott a vörös hajú Harry.
- Kösz - biccentettem, hátráltam egy lépést, majd elfordultam, és eljöttem Harrytől. Ennyi éppen elegendő is volt, megkaptam, amiért jöttem, és már mentem is tovább. Nem kedveltem Harryt, ez ezután sem változott, csak a bocsánata kellett és kész.
- Minden rendben? - kérdezte Fred, amint mellé léptem. Éppen Charlie-val és egy alacsony, angyalarcú, szőke lánnyal beszélgetett, mindhárman pezsgőztek.
- Igen - bólintottam mosolyogva. - Sziasztok - fordultam Charlie felé.
- Szia, Raven - mosolyodott el a férfi, és úgy tűnt, mosolya őszinte.
- A többiek pletykáltak, vagy emlékszel rám? - vigyorodtam el. Mindig öröm volt, mikor egy Weasley tárt karokkal fogadott.
- Igazából mindkettő - húzta el a száját viccesen. - És te még nem is találkoztál a párommal, Dawnnal - fordult a lány felé, akit ölelt. Dawn angyali mosolyt villantott rám, ami legnagyobb meglepetésemre egy kicsit sem volt mű, majd kezet nyújtott.
- Szia - szólt, mikor elfogadtam a jobbot. - A teljes nevem Dawn Chrissy Mendes, de hívj csak Dawnnak, nagyon örülök.
- Raven Prewett, szintúgy - bólintottam. - Mióta... Vagytok együtt? - intettem kettejükre.
- Két éve - mosolyodott el Charlie.
- Gratulálok - bólogattam, de mielőtt válaszolhatott volna valaki, az eddig halkan szóló zene elhallgatott, és mind éreztük: eljött az idő, kezdetét veszi a szertartás.

Az átmelegedett levegőjű sátorban fokozódó várakozás jellemezte a hangulatot; a násznép egyhangú zsongását néha egy-egy rövid, izgatott kacaj törte meg. Miután mind elfoglaltuk a helyünket, az eddig nem, vagy csak keveset látott Molly és Arthur is előkerült; mosolyogva, rokonoknak integetve siettek végig a széksorok között. Molly vadonatúj, ametisztszínű talárt és hozzá illő süveget viselt, szinte ragyogott. Az első sor belső végén most felállt Bill és Charlie - rajtuk is dísztalár volt, s a gomblyukukban rózsa fehérlett, amit nemrég tűzhettek fel, mert beszélgetésünk alatt Charlie-n még nem volt ott a virág. Fred éles füttyel köszöntötte őket, mire felnevettem, a véla-lányok pedig hangos viháncolással jutalmazták.
- Valakiknek bejössz - vigyorogtam a lányok felé, de szavaimat Frednek címeztem.
- Erre inkább nem mondok semmit - dörzsölte meg az állát Fred, de nem fejtette ki, és reagálni sem volt időm, mert a násznép elcsendesedett, mert felzengett a zene, mely mintha a fellógatott, arany léggömbökből szólt volna.
- Óóóó! - Hermione mint a rugó, úgy fordult ültében a bejárat felé.
Az összegyűlt boszorkányok és varázslók az ámulat sóhajával fogadták az apja oldalán belépő Fleurt. A menyasszony szinte lebegve siklott a bíborszőnyegen, amit lefektettek a földre a sátorban; Monsieur Delacour döcögött és szélesen mosolygott. Fleur nagyon egyszerű szabású fehér ruhát viselt, és úgy tűnt, mintha tompa, ezüstös sugárzás áradna a testéből. Ez a fény, mely máskor elszürkítette a körülötte állókat, ma épp ellenkezőleg, megszépített mindenkit, akire ráhullott. Az arany ruhás Ginny és Gabrielle még bájosabbak voltak, mint máskor, s miután Fleur odaért mellé, Bill is úgy festett, mintha sose találkozott volna Fenrir Greybackkel.
- Hölgyeim és uraim - csendült egy éneklős hang. Bill és Fleur előtt egy bozontos hajú, pöttöm varázsló állt. - Azért gyűltünk ma össze, hogy megünnepeljük két hű szív frigyét...
- Hát igen, tudtam én, hogy kell ide a diadémom - jegyezte meg jó hangosan suttogva egy néni, akit az undok Muriel néniként azonosítottam be. - De fenntartom, hogy Ginevra ruhája túl mélyen dekoltált.
Ginny vigyorogva hátranézett, rákacsintott Harryre, aztán gyorsan megint előre fordult, mire az én szemöldököm magasra szaladt, és kis híján ki  is robbant belőlem egy nevetés, de még idejében magamba fojtottam.
- Akarod-e, William Arthur, feleségedül a jelenlévő Fleur Isabelle-t?
Az első sorban ülő Molly és Madame Delacour csendesen belezokogtak egy-egy darab csipkébe. A háttérben felharsanó rekedt trombitaszó félreérthetetlenül jelezte, hogy Hagrid is használatba vette asztalterítőnyi zsebkendőjét. Hermione megfordult, és rámosolygott Harryre; az ő szeme is csordultig volt könnyel. - Akkor e perctől férj és feleség vagytok.
A bozontos kis varázsló Bill és Fleur fölé tartotta pálcáját, s hamarosan ezüst csillagok százai keringtek az ifjú pár ölelésben egyesülő alakja körül. Aztán Fred és George, valamint a példájukat követő násznép lelkes tapsa közepette kipukkadtak az arany léggömbök, és paradicsommadarak meg apró aranycsengettyűk libbentek ki belőlük, hogy dallal és csilingeléssel gazdagítsák az ovációt.
- Hölgyeim és uraim - harsogta a bozontos varázsló. - Kérem, álljanak fel!
Mindenki úgy tett - Muriel néni kelletlen morgás kíséretében. A ceremóniamester intett a pálcájával, mire az aranyszékek kecsesen a levegőbe emelkedtek, és eltűntek a sátor vászonfalai; a vendégek immár egy hatalmas, aranyrudakra támaszkodó baldachin alatt álltak, s élvezhették a napfényben fürdő gyümölcsöskertre és a környező tájra nyíló pompás kilátást. A fedett tér közepét most folyékony arany öntötte el: a jelenség kerek tóvá hízott, hogy aztán ragyogóan fényes táncparketté dermedjen. A lebegő székek fehér terítős kis asztalok köré rendeződtek a levegőben, majd azokkal együtt, kecsesen leereszkedtek a földre. Bevonultak az aranykabátos zenészek, és elfoglalták a helyüket egy pódiumon. Minden oldalról pincérek tűntek fel. Többen közülük ezüst tálcán sütőtöklevet, vajsört, pezsgőt és Lángnyelv-whiskyt hoztak, mások gyümölcstortából és szendvicsekből rakott ingatag tornyokat cipeltek. Minden bőséges, szinte végeláthatatlannak tűnt, és bár alig ismertem ezeket az embereket, mégis mindenkit boldognak láttam, és ami még megdöbbentőbb: én is annak éreztem magam.
A zenészek rázendítettek. Elsőként az ifjú pár lépett a táncparkettre, a násznép tapsától kísérve. Egy perc múlva Arthur táncba vitte Madame Delacourt, őket pedig Molly és Fleur apja követte. Szép párcsere volt, tökéletesen szimbolizálta a családok egyesülését. Még néhány pár követte a példájukat, és én ámulva figyeltem a lágy keringőre táncolókat, s köztük Fleurt, aki olyan mérhetetlen szerelemmel nézett Williamre, mintha nem látott volna gyönyörűbb és csodálatosabb embert. Mintha a másik felét találta volna meg. Biztos voltam benne, hogy ez így is volt.