Papírlelkek | Fred Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

5. Az ígéret

Sziasztok! Meg is érkeztem az ötödik fejezettel, köszönöm szépen a türelmeteket. Remélem, ez a rész is tetszeni fog nektek. Egyre csak írtam és írtam, gondoltam, ez egy hosszú fejezet lesz, de mire a végére értem, két fejezet hosszúságú részt kaptam, ezért úgy döntöttem, kettőbe szedem. Szóval itt van ez a rész, és már készen vár a publikálás napjára a következő fejezet is. Ez csak egyet jelent: a következő részre nem kell majd ilyen sokat várnotok. 🥰
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel.❤️

Teltek a napok, és én egyre jobban megszoktam, hogy ott lakok az Odúban. Minden olyan normális, hétköznapi lett. Reggel tíz óra körül ébredtem mindig, hozzászoktam, hogy későn kelek. Aztán felöltöztem, bevetettem a matracot, amit még mindig a földön tároltam, majd kiválasztottam a ruhámat és felöltöztem. A második estén, amit Weasleyéknél töltöttem, kértem Mollytól néhány anyagot, amit már nem használt, és azokból varázsoltam új ruhákat magamnak. A varró és alkotó bűbájok egyike volt azoknak a varázslatoknak, amik könnyűek voltak, és Einar megtanította nekem pálca nélkül. Így lett az eddigi mellé két nadrágom, egy szoknyám és öt felsőm. Végre egy hasznos varázslat. Az öltözés után általában sétáltam egyet a környéken mezítláb, majd segítettem Mollynak a ház körüli munkákkal. Egészen délutánig nem ettem egy falatot sem. Sok mindent meg tudtam szokni, mint például a sok embert, a házimunkát, a régi szerettek hiányát, a nyugalmat. De a megszokottnál több étkezés nem ment. Napi egyszer ettem, akkor sem sokat, és ez így tökéletes volt a testemnek, a szervezetem köszönte szépen, jól volt. A késődélutánt és az estét általában Freddel töltöttem, és ez volt az egyetlen furcsaság a napjaimban, amire eleinte nem számítottam. Miután elmeséltem neki, hogyan menekültem meg a halálfalók elől és mi lett Einar sorsa, azóta volt egy furcsa bizalmi kapcsolat közöttünk. Úgy éreztem, Fred az egyetlen, aki megért, de persze ennek csak az volt az oka, hogy ő volt az egész világon az egyetlen, aki tudott a titkomról. A bűnömről. Tudott róla, mégis mellettem volt, mégis beszélgetett velem, és nem hagyott magamra. A többi Weasleyvel is jól kijöttem, ahogy Hermione és Fleur is kedvesnek tűntek, de egyikkel sem volt olyan kapcsolatom, mint Freddel. Persze csak a titok miatt. Este aztán tíz körül feküdtem le, miután az ablakban ülve néztem a csillagokat. Szerettem a csillagokat, szabadságérzetet nyújtottak, és az jutott eszembe róla, hogy olyan kicsi és jelentéktelen vagyok, hogy az én nyomoromnál sokkal borzalmasabb is létezik a világon. Ez tartott életben; a tudat, hogy másnak rosszabb, mert ez erőt adott nekem: ha ők kibírták az a sokkal nagyobb bajt, akkor én is kibírom azt, amit én élek át. A csillagok segítettek, bármibe keveredtem.

Akkor kezdett megváltozni bennem valami, amikor a Harry Pottert kimenekítő akció napja egyre közelebb került.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdeztem, s aggódva tekintettem Fredre.
A szobámban ültünk ketten az ablakpárkányon, és beszélgettünk. Semmiről, és közben mindenről. Csendben, békében. Legalábbis ez volt a felszín. A valóság az volt, hogy rettegtem attól, hogy mi vár rájuk holnap.
- Igen - felelte. - Meg ez nem akarás kérdése. Ezt kell tennünk Harry biztonsága érdekében, hiszen csak ő győzheti le Tudjukkit.
- Hogyne - forgattam meg a szemeimet, hangomból sütött, hogy nem értek egyet vele, és ezáltal az egész varázslótársadalommal sem.
- Ő Harry Potter - vonta fel a szemöldökét Fred, s olyan hangja volt, mintha a világ legegyértelműbb dolgáról lenne szó. Talán így is volt, csak nekem nem szóltak róla.
- Persze, én pedig Raven Prewett, és akkor mi van? - vontam vállat. - Ismerem a történetét, hogyan vált kiválasztottá, de nem hiszem el, hogy az általatok kreált Főnix Rendje, amiben apám is benne volt, ha összefognak, nem tudnak legyőzni egyetlen mágust.
- Az a végzet, hogy Harry megölje Tudjukkit, és akkor végre béke lesz a varázsvilágban - magyarázta.
- Hiszel a végzetben? - grimaszoltam. A velem történt tragédia miatt egyszerűen képtelen voltam hinni a végzetben. Az lett volna a végzetem, hogy megöljem életem szerelmét és egy egész országon át gyalogoljak azért, hogy aztán hajóval keljek át egy szigetre, ahol háború dúlt? Ez lett volna az én végzetem?
- Megjósolták, hogy ez lesz - felelte Fred. - Miért kérdőjelezném meg? Nem hiszel a jósoknak?
- Vannak igaz jóslatok és valódi jósok, de hamarabb hiszek a logikának, mint egy jóslatnak - magyaráztam vállamat vonogatva. - És most a logika azt mutatja, hogy a Főnix Rendje képes lenne felvenni a harcot a halálfalók seregével, nem kellene egy alig tizenhét éves kölyökre bízni az egészet.
- Nincs rábízva az egész, ott állunk mögötte, de neki kell megtennie. Így szól a jóslat - magyarázta.
- Biztos - sóhajtottam. El akartam engedni a témát, nem akartam vitázni, mert tudtam, hogy csak vitát szülne a végzet versus valóság kérdése. - Csak... Aggódom érted. Mármint értetek, mindannyiótokért. Veszélyes lesz ez a holnapi - mondtam. Váratlan, számomra is meglepő nyelvbotlás volt ez. Nem tudtam, hogy Fred is észrevette-e a botlást és ha igen, mit szól hozzá, de hogy ne is agyaljak ezen, ezért újra kinéztem az ablakon, és most a fogyó Holdat kezdtem tanulmányozni, mintha hozzáértő lennék. Inkább ez, mint Fred arca a megszólalásom után...
-  Tudom, de akkor is meg kell tennünk, és... - vett nagy levegőt, és meglökte lábával az enyémet, mire rápillantottam. A párkányon ültünk egymással szemben, lábaink összeértek. - Észre se veszed és már mind itthon leszünk.
Ahogy beszélt, bár a szívemben még mindig ott volt az aggodalom, mégis elmosolyodtam. Ilyen volt a bizalom és a nyugalom? Már el is felejtettem ezeket az érzéseket, de mivel lassan egy hónap telt el a támadás óta, ezért úgy éreztem, ideje nyitni mások és a világ felé.
- Ígérd meg, hogy épségben visszajöttök - néztem a szemeibe. Élénken élt bennem a halálfalók támadásának emléke, és a tudat, hogy ők gyakorlatilag önként és dalolva fognak besétálni a halálfalók közé, kikészített. Épp csak most lett új családom, nem akartam elveszíteni őket is.
Bár én itthon maradtam Ginnyvel és Mollyval, de azért tökéletesen tisztában voltam a tervvel. A résztvevők nem mások voltak, mint a Weasley ikrek, Bill és Fleur, Arthur és Ron a Weasleyk oldaláról, valamint Alastor Rémszem Mordon, egy auror, akiről sokan azt gondolják, őrült és nem óhajt nyugdíjba menni; Kingsley Shacklebolt, a sötét bőrű mágus, akinek a mugli miniszterelnököt kellett volna védenie, de helyette jelentkezett a Harry Potter mentőakcióba; Remus Lupin, a mi oldalunkon álló vérfarkas és bájos neje, a nála jóval fiatalabb metamorfmágus, Nymphadora Tonks; Hermione Granger, akit a napokban jobban meg tudtam ismerni, és kiderült róla, hogy egy igen csak eszes boszorkányról van szó; valamint Rubeus Hagrid, a motorkerékpáros félóriás, aki láthatóan rajongva szerette Harry Pottert. Mint a mágusvilág legtöbb varázslója és boszorkánya. Ezek szerint csak nekem volt semleges a soha nem látott fiú. Ha minden a terv szerint alakul, akkor holnap motoron, seprűn, thesztrálon lovagolva röppen fel hét Harry Potter és hét kísérő a Privet Drive 4-es szám alól, és különböző védett házakhoz fognak sietni, onnan pedig zsupszkulccsal érkeznek majd az Odúba. Mindezt halálfalókkal körbevéve, akik biztosan nem könnyítik meg a dolgukat. Sok résztvevőt követelő, kockázatos akció volt, hát nem csoda, hogy aggódtam.
- Megígérem - nézett mélyen a szemembe Fred, és térdét az enyémnek döntötte, mire ismét elmosolyodtam. - Ez az!
- Micsoda? - grimaszoltam értetlenül, de még mindig mosolyogtam, mert ha Fred mosolygott, nekem is mosolyognom kellett.
- Jó látni, mikor mosolyogsz - vont vállat. Mintha egy kis szégyenlősség ült volna ki az arcára, és éreztem, hogy én is elpirulok.
- Szeretem, amikor megmosolyogtatnak - feleltem, s utánozva a mozdulatát megvontam a vállam.

Az estét végigbeszélgettük Freddel és bár jókedvvel feküdtem le, de borzasztóan nyomosztó, rossz hangulatban ébredtem. Ébredésemre rányomta a bélyegét a mai nap akciója. Perceken keresztül bámultam a plafont, és engedtem, hogy a negativitás átjárjon. Elképzeltem a legrosszabb forgatókönyvet, azt, hogy megsérül valaki, esetleg meg is hal, és engedtem, hogy egy könnycsepp végigfolyjon az arcomon.
Aztán nagy levegőt vettem, és egy hangos sóhaj kíséretében kifújtam magamból minden rossz gondolatot és érzést, felültem a matracomon, és megráztam a fejem. Nekikezdhettem a napnak és kész voltam erősnek és kitartónak lenni. Lelki erőmet azzal is bizonyítottam, hogy a matracomat feltettem az ágykeretre: elhatároztam, hogy mostantól ágyban alszom. Elvégre nem aludhattam örökké a földön. Bevetettem az ágyat, majd felöltöztem. Buggyos, ezerszínű nadrágot vettem fel és  fekete, rövid ujjú pólót, melynek alját beletűrtem a nadrág derékrészébe, majd belebújtam a papucsomba. Hosszú napokkal ezelőtt fontam be a hajam, így most, miután hosszasan néztem magam a tükörben, úgy döntöttem, kibontom a fonatokat. Aranybarna hajam sűrű hullámokban omlott hátamra, s bele kellett túrnom, hogy felrázzam a hajhagymáimat, és ne fájjanak az elgémberedettség miatt. Felráztam a hajam, lesimítottam a ruhámat, majd elindultam lefelé. Korai voltam, alig voltak még lent, és miután odavetettünk egymásnak egy jóreggeltet, elindultam a délelőtti sétámra.

A nap csendben telt, mindenki ideges volt, alig beszéltünk egymással, mindannyian a saját gondolatainkba merültünk, és bár nem láttam bele, mások gondolataiba, egészen biztos voltam benne, hogy minden jelenlévőnek az esti akció jár a fejében.
Késő délután érkeztek meg a többiek, a Rend azon tagjai, akik részt vettek az esti akcióban. Ahhoz képest, hogy az első alkalommal, mikor hallottam a tervről, pont nem érdekelt és felesleges áldozatnak tartottam, mára már inkább félve, izgatottan gondoltam a tervre és ott akartam lenni, mintha rajtam múlna a terv sikeressége. De az én helyem otthon volt Mollyval és Ginnyvel.
- Indulás - dörrent Mordon hangja, mikor már lement a nap, és ahogy megszólalt, mindenki úgy pattant fel és indult az ajtó felé, mintha a férfi szava szent és sérthetetlen lenne.
Arthur Mollyhoz fordult, csókot váltottak, majd az összes távozó Weasley az asszony köré gyűlt, aki szigorú hangon utasította őket, hogy vigyázzanak magukra. Elmondása alapján "ha egy hajuk szála is görbül, kinyírja őket". Mosolyognom kellett ezen, mert tökéletesen átéreztem azt, ami Molly szívében volt. Féltettem őket.
Mikor már indultak volna el, megragadtam a mellettem elhaladó Fred kezét.
- Ígértél valamit - néztem mélyen a szemébe, amikor megállt és felém fordult.
Nem válaszolt, hogy megenyhülten pillantott rám, majd közelebb húzott magához és szoros ölelésbe zárt.
- Ne aggódj - súgta a fülembe.
Elhúzódtam tőle, és felvont szemöldökkel néztem rá, hogy arckifejezésemből is értse: komolyan gondoltam. Némán bólintott, megszorította a kezem, majd elengedte, és távozott a többiekkel, akiknek ugyancsak sok szerencsét kívántam. És most következett a félelem és az izgalom időszaka.