léleklenyomatok.

koldus

ismét beköszöntött a sodródás.
hirtelen, mint forróság után az ősz.
vagy inkább, mint gazdagság után a nyomorgás,
hisz, kedves ősz, mégha hűvös szelet is lősz arcomra,
akkor is te maradsz a kedvenc évszakom.

elhullajtod virágaid,
s számomra te képezed az elmúlást,
de ugyanakkor a változást is, megújulást.
lehetőséget nyújtottál,
nem te vagy ez az időszak.

mégha mindketten hűvösek is vagytok,
s ez közös bennetek,
mégsem te hozod szívemre a fagyot,
s nem hozol ilyen helyzetbe. kellemetlen,

hisz ez az érzés nem nyújtott mást,
mint a levegőtől való fulldoklást,
teljesen elvesztek minden eddigit,
mi enyém volt, s azt is, mi enyém lehetne,
s ha ez az egy órás képkocka fel is vidít,
miközben bámulom, magamat elfeledve,
tudom, hogy nem élhetem mások életét,

s pont ezért is inkább nyomorgás ez az időszak,
mintsem gazdagság, vagy te, kedves ősz,
hisz amit ettől kapok, csupán fosztogatás.
megfoszt mindentől, mi enyém,
érzelmeimtől, gondolataimtól, életemtől,
s csak ez van itt nekem, mit magamhoz ragadhatok, ez a toll és levél.

ekkor azt érzem, hogy itt bent nyomor van.
vagy nem. tulajonképpen nem érzek semmit,

mégha büszkeségem nem is engedné, s mégha szégyenlem is, koldussá válok, érzelemkoldussá.
koldulnom kell, hogy tudjak gondolkodni, érezni, élni, újra,
s ekkor az élethiány oldalamat csak fúrja.

hát ezt teszi a sodródás.

nem ad mást, csak csöndeket, melyek mozgásra késztetik a tollat,
s beszédre bírja a levelet, mely magához hívja párját, hogy hagyjon rajta sötét, piszkos foltokat.

noha másoknak ez te vagy, kedves ősz,
nekem sokkal inkább, ki eszembejut róla, szívtelen testvéred az,
a valamennyivel előtted született nyár.