léleklenyomatok.

hétköznapok

utáltam a zentai közutakat,
a némettanárom,
a hangod, amikor megbántottalak,
a kenyeret megfizethetetlen áron,
magamat, amikor társasággal voltam,
s akkor is, amikor megszólaltam.

nem szerettem a stresszt, a teát,
a madártejet, a gránátalmát,
ki nem állhattam a fasírtot,
na meg az érdekes embereket,
az okos embereket,
a művelt embereket,
de a buta embereket méginkább.

a nyár túl meleg volt,
a tél túl hideg.
akkor csak a karjaidban nem fáztam,
csak a karjaid nem voltak sehol.
megérdemeltem, mikor megáztam,
s azt is, mikor otthagytál az esőben.

utáltam az iskolát,
az otthont,
a munkát,
a semmittevést,
a semmit evést,
az alvást,
az ébrenlétet,
az emlékezést,
a tudást,
a tudatlanságot.

de két dolgot szerettem;
a tiszán visszhangzó világvégét,
és a pásztázó viharkék szemedet.