𝖙𝖊𝖑𝖏𝖊𝖘 𝖘𝖟𝖎́𝖛𝖊𝖒𝖇𝖔̃𝖑~𝚂𝚣𝚘𝚋𝚘𝚜𝚣𝚕𝚊𝚒 𝙳𝚘𝚖𝚒𝚗𝚒𝚔☑

(11)

•a vacsora•

Zóra

Reggel hulla fáradtan vánszorogtam el a fürdőmbe mint a héten eddig minden nap. Az egyetem és mellé a gyakorlatok egyre fárasztóbbak lettek együtt és ha ez nem lenne elég a levelezős tanfolyamra is tanulnom kellett. Nem is keveset. A barátaimat az utóbbi időkben egy kicsit elhanyagoltam amire nagyon nem vagyok büszke. A hétvégén újra lesz meccsük a fiaimnak ezért most még többet kell a centerbe legyek. A zenéimet bekapcsolva próbáltam elfelejteni a gondolataimat ami annyira bejött, hogy öt perces késéssel értem be az első órámra. Szerencsére a mai nap nem volt nagyon húzós. Aha szép lenne... A mai nap folyamán az összes létező zh-t megírtam és kismillió "hogyan döntene?" kérdésre válaszoltam. Délután ötkor hála égnek már a kávémmal vánszorogtam ki az egyetem kapuin ahova holnap szerencsémre nem kell mennem. Amint kiértem egy ismerős alakot vettem észre a parkolóban. Amikor Domink meglátott pimasz mosolyra húzta a száját és közeledett felém. Gyorsabb tempóra váltva kezdtem el sétálni felé, hogy minél előbb a karjaiban lehessek. Én sem tudom miért de ezt akartam. Vagy csak talán besokalltam a rám nehezedő tehertől és így jött ki rajtam. Nem tudom de az biztos, hogy melegséggel töltött el amikor végre az ölelésében lehettem. Egy pillanatra kizártam mindent a fejemből és nem gondoltam semmire ami nagyon jól esett. A pillanatomat Domink rekedtes hangja szakította félbe.

-Gyere. Autózunk egyet!-mondta a fiú amire elmosolyodtam és kérés nélkül követtem őt a fekete Audi-ig

Mikor odaértünk kinyitotta az ajtót majd a járművet megkerülve ült be a kormány mögé. Elfoglalva a helyét indította be a motort és indultunk el. Út közben csak azon gondolkodtam, hogy mivel érdemeltem én ezt ki. Meg sem kérdezte mit szeretnék tudta, hogy mire van szükségem. A gondolataimból az autó megállása űzött ki jelezve, hogy ideje újra szocializálódnom. Az ablakon kinézve Lipcse leghangulatosabb éttermét láttam meg. Amíg feleszméltem a mellettem ülő fiú már az ajtómat nyitotta és segített ki azon. Mikor már a földön voltam felnéztem Szoboszlaira aki mosolyogva fürkészte az arcomat. A kezem idő közben a kezében maradt a másik kezével pedig a derekamat tartotta.

-Nagyon szép vagy!-bókolt de amikor észrevettem, hogy állunk egy lépést elléptem mellőlle és becsuktam az ajtómat

-Köszönöm!-mosolyogtam rá és mint aki hazajár megindult előttem az étterem ajtójáig

A kilincset lenyomva elngedett maga elé és középtájt egy tetszőleges asztalt elfoglalva kezdtünk el beszélgetni mindneféle értelmetlen dologról. Idő közben leadtuk a rendelésünket. Én egy csirkés-sajtos tésztát míg a fiú sültkrumplit valamint rántotthúst kért. Amikor megjöttek a kért ételek a beszélgetésünk megszakadt és a figyelmünket az ételünknek szenteltük. Ami a velem szemben ülőnél volt csak így mivel én akármennyire is éhes voltam nem tudtam enni.

-Baj van?-kérdezte aggódóan ami megmosolyogtatott

-Nem.. Vagyis.. Nem nincsen semmi!-gondolkodtam el hangosan és adtam meg a válaszomat

-Nem szoktál te ilyen lenni!-nézett rajtam végig

-Mégis honnét a jó égből tudod te, hogy milyen szoktam lenni, ha egyáltalán nem ismersz?!-kezdtem el a szentbeszédem amit egyből be is fejeztem mert rájöttem, hogy nem a velem szemben ülőn kellene kitöltenem a haragomat
-Ne haragudj nem akartam!-kértem bocsánatot és temettem a kezeimbe a fejemet
-Kicsit sok volt nekem ez a hónap/hét meg minden és elfáradtam. Nagyon elfáradtam és én lettem a világ legrosszabb barátja húga lánya kismacskája akármilye. A lényeg az, hogy nekem ez sok es nem megy. És most itt panaszkodok neked mint egy öt éves aki nem kapott cukorkát a Spar-ba ahelyett, hogy megoldanám a problémáimat.

-Zóra. Nézz rám légyszíves! Kicsike!-szólítgatott és kezdte el simogatni az asztalon lévő kezem amivel elérte azt, hogy ránézzek
-Nem vagy rossz semmiben. Sőt mi vagyunk a rosszak, hogy nem vettük észre azt ami benned zajlik és van. Mindenkinél normális, hogy egy idő után besokall és a világ másik felére kívánja magát ahol nincsenek feladtjai...

-Nálam nem! Az összes létező gokart és torna meg foci versenyt megnyertem és nem fáradtam bele. Nehogy azt mondd nekem, hogy tizenkilenc évesen adom fel, mindjárt húsz!-gondolodtam el és vágtam Dominik szavába

-De Zóra eddig bírtad! Sajnálom, hogy nem tudod bevallani magadnak. Sokáig én sem tudtam, mert nehogy egy jött-ment mondja meg nekem, hogy én mit érzek meg mi van bennem. És most ugyanígy vagyunk mint voltam pár évvel ezelőtt. Hidd el nem szégyen feladni!-bizonygatta az igazát

-De az nagyon is szégyen! És ha most megbocsájtasz elmennék a mosdóba!-közöltem a fiúval dühösen és indultam el az úticélom felé

Ahogyan beértem az örökös menedékembe kerestem egy szabad fülkét és kiadtam minden ételt magamból. Mikor már nagyjából rendbe szettem magamat a tükör előtt elindultam az asztalunkhoz ahol a vacsora partnerem állt és a telefonját nyokodta. A táskámat magamhoz véve indultam ki a középpályással az étteremből. Az autóhoz érve nyitotta ki megint nekem az ajtót és megvárva amíg beülök csukta be azt mögöttem. A járműben ülve némítottam le a telefonomat és raktam el. Az ablakhoz könyökölve néztem a város esti fényeit és észre sem véve aludtam el.

~Szavak száma: 822
~Dátum: '21. 10. 31. vasárnap

Letti💞