Soldiers

5. rész

Csodálatos napot kívánok nektek!❤️

Meg is hoztam az ötödik részt! Nagyon remélem, hogy a tetszéseteket teljes mértékben elnyeri, és minden betűjét élvezni fogjátok!

Minden visszajelzést szívesen fogadok!

Örömteli időtöltést és nagyon-nagyon jó olvasást kívánok!

Hatalmas ölelés mindenkinek!❤️

- Nem vihetnénk magunkkal? -nézett kaján vigyorral testvérére Loki, miközben kezével felém mutatott.

- Asgard nem nekem való, de majd egyszer meglátogatom odaát. -léptem mellé és veregettem vállon. Mielőtt elindulhattam volna az ellenkező irányba, elkapta a kezemet, majd magához rántott. Mélyet szippantott az illatomból, a szemembe nézett, ördögien rosszfiús mosolyt villantott, és visszaaraszolt Thor mellé. Pár másodperc múlva már jele sem volt annak, hogy valaha is a Földön jártak volna.

- Verd ki a fejedből, nem neked való. -kiabált hátra Stark, miközben Natashaval és a többiekkel az oldalán indult vissza a torony felé.

- Ugye csak blöfföltél az előbb? -nézett rám reménykedően Rogers.

- Mármint mire gondolsz? -fordultam vele szembe.

- Arra, hogy meglátogatod.

- Ó, nem! Meg fogom látogatni. Kíváncsi vagyok a világukra. Sőt, még az is lehet, hogy ott többre tartanak majd mint a saját hazámban. -mosolyogtam grimaszolva, mire a Kapitány elkapta az arcomat, és komoly mimikával bámult a szemeimbe.

- Hátrébb az agarakkal Rogers, ennyire azért nem vagyunk jóban! Az, hogy Loki ostromlása alatt megvédtük egymást, nem jelent semmit. Nyomatékosítani máshogy is lehet a véleményed. De ha belegondolok, nem is igazán érdekel. -hagytam faképnél az embert, aki éppen le akart beszélni életem "közelgő" legnagyobb ökörségéről. Egyszer élünk, mindent látni akarok.

Stark prototípus építménye kissé meg volt roskadva, hiányoztak részek innen-onnan, de még lakhatónak nyilvánítható. Miközben a lifttel tartottam felfelé a konyha szintjére, útközben Natasha is beszállt mellém. Láttam, hogy folyamatosan szemmel tart, de először nem tudtam mire vélni, így csak figyeltem. Ha támad, én is neki esek, de abban nem lesz köszönet.

- Sajnálom. -bökte ki végül hosszas hallgatás után, mikor becsukódott mögöttünk a liftajtó. Válaszként csak rápillantottam, és folytattam utam az eredeti cél felé.

- Sokáig loholsz még a sarkamban? -vetettem oda a kérdést.

- Eláshatnánk a csatabárdot?

- Stark beszélte tele a fejed? -nevettem fel jókedvűen miközben a hűtőben kutattam valami ehető után.

- Nem... -forgatta meg szemeit. - Figyelj, Brooklyn. Sokáig én voltam az egyetlen nő ebben a csapatban, kivívtam magamnak a tiszteletet az élet minden területén. Aztán jött Wanda, akire inkább mint egy kishúg tekintettem, de te potenciális veszélyforrásként toppantál ide be.

- Potenciális veszélyforrásként? -emeltem fel szemöldökömet megismételve szavait.

- Tony kedvence vagy, fogalmam sincsen mi van köztetek, de... -kezdett magyarázni, viszont muszáj volt félbeszakítanom.

- Oké, akkor most jól figyelj. Először is, soha ne kérdezősködj Starkról és rólam. Nem jársz jól hidd el. Másodszor pedig, nem azért jöttem ide, hogy "kitúrjalak" -mutattam macskakaparást ujjaimmal- a helyedről. Amint letelt a munkaidőm szedem a cuccom és többet nem is fogsz látni. A kifejezett csapatmunka soha nem volt az erősségem -füllentettem- és nem most fogom elkezdeni elhiheted. Ha nem provokálsz még egész jól ki is jöhetünk a maradék öt napban.

- Akkor ez egy igen? -nézett íriszeimbe reménykedve, mint egy kisgyerek, aki a legújabb képregényt mutatja szüleinek, mélyen remélve, hogy megkaphatja.

- Megkérted a kezem, vagy mi van? -helyeztem vissza a barackleves kartont a hűtőszekrénybe.

- Mindegy, igennek veszem. -túrt bele hajába, majd sarkon fordult és végre elment a dolgára. Egyetlen nyugodt percem nem volt még ebben az átkozott két napban. Szeretném zavartalanul elfogyasztani legalább ezt a szendvicset amit az előbb tákoltam össze magamnak. Még gyorsan ketté vágtam középen, ezzel két háromszöget képezve, majd a használt kést a csapba helyeztem. Mire visszafordultam, a szendvicsem egyik fele Tony szájából kandikált kifelé.

- Kinyírlak Stark. -sziszegtem a fogaim között, mire a tettes egy kellemetlen vigyort megeresztve kezdett hátrálni.

- Szendvics parti van? -jelent meg Rogers is, aki már nyúlt volna a vacsorám másik feléért.

- Ha hozzáérsz a kajámhoz, eltöröm a kezed és saját magadon végezhetsz prosztata vizsgálatot. -szórtam villámokat szemeimmel a Kapitány felé, aki azzal a lendülettel hátrébb lépett két lépést.

- Ő miért kapott? -mutatott az utolsó falatot a szájába helyező milliárdosra.

- Ő a halál torkán táncol jelenleg. Közel a vég Stark. -jelentettem ki, miközben magamhoz vettem a tányéromat, és a gyümölcslevemet, majd a szobám felé vettem az irányt, amiben még csak kipakolni sem volt időm.

Már a szobámhoz vezető úton elpusztítottam a maradék ételemet, így mikor beléptem a helyiségbe az egyik alacsonyabb szekrényre helyeztem az üres tányért, mellé a teli poharat, és ledobtam magam az ágyra. Lehunytam a szemem és nagy levegőt vettem, amit pár másodperccel később hosszan fújtam ki. Mégis hogyan jutottam el idáig? -futott át a gondolat az agyamon. Az utóbbi pár évben már nem tervezek, nem követem nyomon a jövőről szóló mende-mondákat, csak hagyom, hogy sodorjon az élet ha már gyáva voltam meghalni amikor lett volna rá lehetőségem. Igazából minden egyes nap itt hagyhatnám ezt a kócerájt, de valahogy nem vagyok rá képes, pedig már nincsen senkim.
Feltápászkodtam az ágyról, ahonnan a szoba közepére sétáltam, és jól szétnéztem. Nincs kedvem kipakolni a táskákból, így csak egy pizsamának való XXL-es pólót és egy francia bugyit szedtem elő, amit az ágyamra dobtam, majd a fürdőszobába manővereztem magamat, hogy letusoljam a mai nap mocskát a testemről.
Bő fél óra elteltével vizes hajjal, törölközőbe csavart testtel sétáltam vissza a pizsamámért, amikor megpillantottam egy árnyékot a szemben lévő falon. Azonnal megálltam és gyors terv kidolgozásán zakatolt az agyam, de mint kiderült feleslegesen.

- Gyere nyugodtan, Vízió vagyok.

- Mi lenne ha használnád az ajtót és mondjuk kopognál, hogy bejöhetsz-e egyáltalán? -csattantam fel.

- Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól vagy. -állt előttem mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal.

- Akkor mostmár elmehetsz. -mutattam az ajtó felé, de rám ügyet sem vetve haladt át a falon.

Miután mindent elrendeztem magam körül, befeküdtem az ágyba, és igyekeztem elaludni, ami szépen megfogalmazva sikertelennek bizonyult. Egy idő után már minden pozíció kényelmetlen volt, ezért úgy döntöttem levegőzök egyet. Erről a szintről egy hatalmas terasz nyílt, ahonnan szinte az egész várost látni lehetett. Páratlan kilátás, nem vitás.

- Te sosem alszol? -lépett mellém a Kapitány.

- Ezt én is kérdezhetném. -löktem meg vállal, de meg sem mozdult.

- Gyönyörű. -meredt a tájba teljesen kizárva a periférikus látását. Csakis az előtte elterülő városra koncentrált.

- Valóban az. -húztam egy széket magamhoz.

- Mi a történeted? -kérdezte a semmiből válla felett rám pillantva.