Soldiers

17. rész

Csodálatos napot kívánok nektek!❤️

Meg is hoztam a tizenhetedik részt! Nagyon remélem, hogy a tetszéseteket teljes mértékben elnyeri, és minden betűjét élvezni fogjátok!

Minden visszajelzést szívesen fogadok!

Örömteli időtöltést és nagyon-nagyon jó olvasást kívánok!

Hatalmas ölelés mindenkinek!❤️

- Aha, szóval ez lenne az. Meglepő, de sosem láttam még. Anyád nagyon jól elrejthette mindenki elől, de legfőképp előlem. -forgatta a naplót.

- Tényleg nem láttad még soha?

- Esküszöm! Rengetegszer jártam a házban, a szobákban, de egyszer sem akadt meg a szemem semmi ilyesmin. Sok időt töltöttem anyáddal, de erről még csak beszélni sem beszélt. -bizonyította igazát.

- Mielőtt kinyitnánk... van valami amit még nem mondtál el nekem? -könyököltem fel a pultra, ami laborjának középpontjaként volt értelmezhető.

- Ketcuppal eszem a rántottát. -szorította össze szemhéját, mint aki arra vár, hogy egy hatalmas pofont kapjon, de tudtam, hogy csak titkol valamit. Azóta tudom, mióta megjelent a lakásom ajtajában, hogy "segítséget" kérjen. Jó barát módjára siklottam el az észrevételem fölött. Nem akartam tönkretenni ezt a nem mindennapi nyugalmat kettőnk között.

- Egy igazi barom vagy. -temettem arcomat jobb tenyeremben halk kacagás kíséretében.

- Készen állsz? -lépett át a pult másik oldalára, pontosan mellém. Elém tolta a naplót és bíztatóan a tárgy felé biccentett egyet.

- Azt hiszem. -simítottam végig ujjaimmal a műbőr anyagát, majd egy lassú és korántsem magabiztos mozdulattal felnyitottam a kemény fedelet.

"April naplója", ez a két szó állt az első oldalon anya gyönyörű kézírásával. Egy újabbat lapozva már egy egész oldalnyi szöveg tárult szemünk elé, amin ez állt:
"Kedves Naplóm,
Ugyan ezt magamnak kellene írnom, lelkem segítésére, mégis középső gyermekemnek, Brooklynnak címezem; Alison csodálatos nővérének, és Noah bámulatos idősebb húgának.
Kicsim, ha most ezt olvasod, bizonyára már a felhők fölött szállok magasan, miközben azt figyelem milyen gyönyörű és rendkívüli nő vált belőled. Mindenekelőtt szeretnék bocsánatot kérni a nénikéd létezésének eltitkolása miatt. Szívből remélem, hogy ezek után sokkal több időt fogtok együtt tölteni. Csupán 5 éves vagy, és én már is egy olyan projektbe fogtam, ami (remélhetőleg) csak hosszú évtizedek múlva következik majd be. Fogalmam sincsen mégis hogyan kezdjem a történetedet. Mindent el akarok mondani, de idő kell hozzá, nem is kevés. Sok olyan dologra fog fény derülni az ezt követő oldalakon, amire legvadabb álmaidban sem gondoltál volna. Soha. Nagyon sajnálom, hogy földi létem során képtelen voltam neked ezekről mesélni. Gyáva voltam, még most is az lennék.
Kérlek ne haragudj rám kicsim, nagyon szeretlek.
Vigyázz magadra,
Anya."

- Akarod... akarod folytatni? -pillantottam Tonyra, aki végig a megviselt papírlapot bámulta.

- Csak ha te is. -emelete rám tekintetét.

- Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom. Semmiben sem vagyok biztos. -léptem hátrébb a pulttól egy lépést. - Az egész életem egy hatalmas kavalkád amire most választ kaphatnék, de nem tudom készen állok-e rá.

- April tudatni akarta veled mindenképpen, azt viszont csak rajtad áll, hogy mikor akarod megérteni miért történnek bizonyos dolgok körülötted.

- Ha a helyemben lennél, mit csinálnál? -néztem rá kicsit aggódó tekintettel.

- Brooke, erre a kérdésre nem válaszolhatok. -sóhajtott nagyot.

- Miért nem?

- Mert akkor azt fogod tenni, amit mondok. -látott át rajtam azonnal.

Pár percnyi rágódás után úgy döntöttem nem hagyom abba amit már elkezdtem, és folytatom az olvasást. A következő oldal már nem volt annyira viseletes mint az előző, de ezeket az apró hibákat betudhatjuk az idő múlásának. Most viszont muszáj lesz odafigyelnem minden erőmmel arra, ami előttem van. Az életemről van szó. Bármennyire silányul is tengődtem eddig, most meg kell emberelnem magam, ha minőségi változást akarok elérni, mégpedig azt akarok!

"Drága Brooklyn,
Minden üvöltő és megálljt parancsoló gondolatom ellenére úgy döntöttem, hogy belevágok ebbe a hatalmas projektbe, ami az életed alakulásának folyamatos nyomon követése 12 éves korodig. Te vagy a középső gyermekem, mégis úgy érzem te vagy a legkisebb, de ugyanakkor a legnagyobb harcos is. Egy nagyon erős és odaadó, szerető lány vagy már most (5 évesen), ami hihetetlen büszkeséggel tölt el bennünket apáddal. Alison még csak 1 éves, Noah pedig már 8, de te mégis egyenlőséget tudsz köztük teremteni. Tudom, hogy még nagyon kicsi vagy és előtted az élet amit fel kell fedezned, de azt is tudom, hogy sokra vagy hivatott. Ezalatt az 5 esztendő alatt tengernyi dolog történt veled, aminek a negyedét a mai napig csak találgatni tudjuk. Nem volt könnyű életed egészen addig, amíg a kezeimben nem tartottalak téged. Hosszú utat kellett megtenned ahhoz, hogy végre biztonságot és stabilitást érezhess magad körül (ami egy gyermek alapvető szükséglete). De még ennél is hosszabb út áll előtted, ami maga az élet, a TE életed! Igyekszünk minden pillanatot a kedvedre formálni, és szeretnénk megóvni minden rád leselkedő veszélytől. Átlagos létet szeretnénk neked biztosítani, amit utolsó leheletünkig meg is fogunk tenni. Egy hihetetlenül fontos láncszeme vagy a családunknak, nem is tudom mi lenne velünk, ha nem lépsz be a mindennapjainkba.
Szeretlek,
Anya"

- Tony, miért van rossz előérzetem? -fordultam a milliárdos felé, aki szinte ugyanazzal az aggódó tekintettel nézett vissza rám.

- Mert az élet eddig soha sem kímélt meg téged a szarságoktól. -felelt végül röviden, de annál is inkább lényegre törőbben.

- Biztos jó ötlet ha ezt tovább olvasom? -kérdőjeleztem meg magam újra.

- Figyelj Brooke, ezt neked kell érezned. Én nem válaszolhatom meg helyetted azokat a kérdéseket, amelyeket saját magadnak kell feltenned. -tette kezét vállamra. - Csak annyit tehetek, hogy itt maradok veled ha igényt tartasz rá, és támogatlak amíg csak lehet.

- Maradj kérlek! -csúsztak ki a számon azok a szavak, amiket a néhány hónappal ezelőtti énem biztosan nem mondott volna nem, hogy Tonynak, senkinek sem.

- Ezt a pillanatot most jól elraktározom a memóriámba. -jelentette ki büszkén, ezzel is kicsit megtörve megszeppentségemet.

- Még egy kérdés, mielőtt folytatjuk. -egy apró bólintással jelezte, hogy jöhet, miközben komolyra váltott mimikája. - Tudsz arról amit a következő oldalakon fog kifejteni?

Lélegzete egy pillanat erejéig elakadt, állkapcsa megfeszült, szemét pedig gyorsan elkapta. Kisugárzása pontosan olyan volt, mint amikor ugyanezt a kérdést tettem fel, csak más szövegkörnyezetben. Most viszont nem tudott kibújni a válaszadás alól. Egy ideig hallgatott, majd megszólalt:
- Úgy gondolom, hogy igen.