Soldiers

29. rész

Csodálatos napot kívánok nektek!❤️

Meg is hoztam a huszonkilencedik részt! Nagyon remélem, hogy a tetszéseteket teljes mértékben elnyeri, és minden betűjét élvezni fogjátok!

Minden visszajelzést szívesen fogadok!

Örömteli időtöltést és nagyon-nagyon jó olvasást kívánok!

Néhány vérfagyasztó másodpercet követően minden erőmet összeszedve tettem egy lépést még mindig feltartott kézzel a bátyám irányába.

- Brooklyn vagyok, a húgod. -kapálóztam reményvesztetten a szavak között, amik a fejemben száguldoztak. Egyetlen biztos pont sem volt a tarsolyomba, amibe kapaszkodhattam volna, kénytelen voltam az eszemre hallgatni és improvizálni.

- Nincsen húgom.

- Noah kérlek, Alison biztosan megijedne tőled és ezt nem akarhatod. -léptem még egy lépést közelebb. Hiba volt.

Pupillái az eddiginél is kisebbre szűkültek, orrlyukai kitágultak, állkapcsa megfeszült. Olyan erővel rontott nekem, hogy a bejárati ajtó is kiszakadt a helyéről, ami velünk együtt landolt a lépcsőház járólapján. Noah azonnal fölém kerekedett és csak néhány centiméteren, valamint a jó reflexemen múlt, hogy ne csináljon palacsintát az arcomból. Muszáj volt tennem valamit, különben megölt volna, így lerúgtam magamról és utána iramodtam. Egy fél emeletet gurult, majd talpra állt és elindult lefelé. Nem hagyhatom, hogy kijusson az utcára, hiszen akkor nem csak másokban, de magában is kárt tehet.

- Bemegyünk! -utasított mindenkit a fülesen keresztül Ramirez.

- Hector ne! -kiáltottam szinte azonnal, de teljesen feleslegesen. Abban a pillanatban, ahogy elhagyták a szavak a számat, legalább öt ember rontott be a lépcsőházba.

Noah mindenkit aki szembe jött vele elintézett, volt akit meg is ölt, viszont sikerült elé kerülnöm a parkolóban.

- Állj meg Noah, elég lesz! -álltam közé és a tőle három méterre lévő Ramirez közé. - Ez nem te vagy.

- Menj az utamból. -mordult fel vicsorogva.

- Nézz a szemembe, kérlek! Gyerünk, ide a szemembe. -hadonásztam jobb kezemmel, miközben a ballal hátam mögött jeleztem Ramireznek, hogy senki ne közelítsen. - Itt van bent a gyerekkorunk. Emlékszel ahogy nevettünk mikor először ültünk libikókára? És amikor felmásztam arra a fára amire nem szabadott volna és majdnem le is estem róla, de te megmentettél? Emlékszel Noah?

Könnyek gyűltek a szemeimbe, amiket igyekeztem visszapislogni kisebb-nagyobb sikerrel. Eddig azt hittem, hogy az élet annál nagyobb megpróbáltatás elé sosem állíthat, minthogy elveszi a családomat. Most viszont, hogy a 15 éve halottnak hitt bátyámat győzködöm könnyes szemekkel arról, hogy Ő még mindig a bátyám és nem egy szuperkatona akinek mesterségesen ültettek az agyába küldetéseket, megtört. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha is egy olyan helyzetbe fogok keveredni, amit csak némi szerencsével lehetek képes megoldani. Minden porcikám feszülten figyelt a legapróbb neszre is, nem éreztem fájdalmat, nem éreztem semmit sem.

- Te vagy a küldetésem! -szűrte fogai között Noah számomra jól hallhatóan, miközben farkasszemet nézett Ramirezzel.

A lélegzetem elállt, a lábaim földbe gyökereztek, az állam pedig leesett. Szükségem volt néhány másodpercre, míg eljutott a tudatomig, amit a bátyám mondott. Hector Ramirez, a manhattani maffia feje a küldetése. Noah ugyan másfél méterre volt tőlem, hamar átgázolt rajtam és tartott az említett személy felé, hogy leszámoljon vele, amikor elsült egy pisztoly, Noah pedig a földre hullott.

- Nem, nem, nem, nem! -rohantam oda hozzá. A hátára fordítottam és levegőért kapkodva konstatáltam, hogy végzetes tüdőlövést kapott.

- A k...külde...küldetésem... -próbált szavakat kipréselni magából, miközben egyre több vér szökött fel szájüregébe.

- Ne beszélj. -térdeltem mellé.

- Ribanc! -ragadta meg a torkomat jobb kezével és szorította meg olyan erővel, hogy alig kaptam levegőt. Hitetlenkedve hagytam, hogy megpróbálja kiszorítani belőlem a szuszt, de ereje sokkal gyorsabban elhagyta, keze pedig a földre hullt. - Minden... minden a te hi...hibád. -suttogta utolsó leheletével, majd feje oldalra esett, Ő pedig már többet nem vett levegőt.

Remegtem az idegességtől, a könnyeim pedig patakokban folytak le az arcomon. Fogaimat csikorgatva, kezemet ökölbe szorítva álltam fel a holttest mellől és fordultam abba az irányba ahonnan a lövés érkezett néhány perce. Látásom beszűkült, csak arra az egy emberre tudtam koncentrálni, aki a kezében tartotta a gyilkos fegyvert az utasításaim ellenére is. Lépteimet megnyújtva kezdtem vágtatni az illető irányába, aki állta hóhér tekintetemet. Hector ugyan megpróbált megállítani, de teljesen sikertelenül. Amikor odaértem a célponthoz, megragadtam a torkát és a magasba emelve az alacsony férfit, vágtam a földhöz elemi erővel. Tüdejéből azonnal kiszaladt a levegő ahogy a betonhoz csapódott a háta, és kétségbeesetten kapkodott a kezéből kiesett pisztolya után. Esélye sem volt túlélni a haragomat. Mellkasára ültem, kezeit térdem alá szorítottam és ököllel kezdtem az arcát sorozni. Minél több ütés érte, annál véresebbé és eltorzultabbá vált. Nem álltam meg, csak ütöttem és ütöttem, mígnem már nem volt mit ütni.

- MEGMONDTAM, HOGY NINCS FEGYVER! -ordítottam magamból kikelve, még mindig a férfi testén ülve. - Köszönjétek meg az égieknek, vagy amiben hisztek, hogy nem ti fekszetek alattam!

A fülemet halk nevetés nesze csapta meg, aminek tulajdonosa egy tetovált, Ramirez kaliberű férfi volt.

- Valami vicceset mondtam? -sétáltam oda hozzá.

- Nem. -erőltetett magára komoly ábrázatot.

- Térdre. -álltam meg körülbelül 20 centire tőle. - Azt mondtam térdre!

- Sajnálom, többet nem fordul elő. -szólalt meg még mindig állva.

Tetőtől talpig végigmértem, majd a háta mögé lépve térdhajlaton rúgva kényszerítettem az előbbi utasításra. Azonnal a földre rogyott. Villámgyors mozdulattal törtem ki a nyakát, teste pedig a tompa puffanással zuhant a betonra.

- Soha. Ne. Baszakodjatok. Velem. -taglaltam a mondatot, miközben végignéztem Hector emberein.