Soldiers

20. rész

Csodálatos napot kívánok nektek!❤️

Meg is hoztam a huszadik részt! Nagyon remélem, hogy a tetszéseteket teljes mértékben elnyeri, és minden betűjét élvezni fogjátok!

Minden visszajelzést szívesen fogadok!

Örömteli időtöltést és nagyon-nagyon jó olvasást kívánok!

Hatalmas ölelés mindenkinek!❤️

- Szeretném megkérni Sharon Carter-t, hogy fáradjon fel és szóljon néhány szót.

Gyönyörű szertartást kapott Peggy, amit teljes mértékben meg is érdemelt. Mikor Steve elmesélte a történetüket, kis híján elvonultam sírni. A ceremóniát a leghátsó sarokból néztem végig, nem akartam ismeretlenül leülni olyan emberek közé, akik világ életükben jó viszonyt ápoltak vele. Tudtam, hogy ez nem lenne velük és Peggyvel szemben sem fer.

- Szia. -lépett mellém Nat, mikor már alig volt néhány ember a templomban.

- Ha én meghalok, nem akarok ilyet. Semmit sem akarok.

- Túl nagy a felhajtás? -kérdezte.

- Ez az egész túl sok. Kívülről szemlélve gyönyörű és tiszteletteljes búcsúztatás, de nem akarok semmi ilyesmiben részesülni. Ássatok el valahol, vagy szórjátok szét a hamvaimat. Ha emlékezni akartok, enélkül is megtehetitek. -kezdetem babrálni az ujjaimmal.

- Nem korai még erről beszélni?

- Sohasem tudhatod. -néztem rá rövid beszélgetésünk alatt először.

- Menjünk oda Steve-hez. -simította meg a felkarom együttérzően, miközben a Kapitány felé biccentett.

A következő pillanatban a maga elé bámuló szőke férfihez igyekeztünk, aki egy másodperc erejéig ránk nézett, majd a koporsó felé fordította fejét.

- Amikor kiolvasztottak, úgy tűnt mindenkit elvesztettem. Aztán megtudtam, hogy él. Szerencsém, hogy itt volt nekem. -kezdett bele abba, ami mind a lelkében gyűlt.

- Te is ott voltál neki. -igyekezett Őt megnyugtatni Nat.

- Kik írták alá? -váltott hirtelen témát, ami nem volt meglepő fordulat a Kapitánytól.

- Tony, Rhodey és Vízió. Clint azt mondja visszavonult, Wandánál pedig még nem lehet tudni. Én viszont most indulok Bécsbe aláírni az egyezményt. Van még hely a gépen.

- Sajnálom Nat. Nem írhatom alá. -rázta meg a fejét Steve sajnálkozóan.

- Tudom. Ahogy Brooklyn sem fogja megtenni. -bólintott, majd rám emelte tekintetét. - Vigyázz rá, amíg távol vagyok.

- Igyekezni fogok. -ült halvány mosoly az arcomra.

Natasha nem sokkal később már a templom ajtajából intett egy utolsót és kilépett az épületből. A Kapitánnyal még egy darabig egymás mellett álltunk és a koporsót tanulmányoztuk szótlanul. Ez a csend ami kettőnk közé telepedett, kellemes volt. Nem az a tipikus kínos hallgatás, amikor mind a ketten zavarban vagytok és szólni akartok, de fogalmatok sincsen, hogy mit. Ez inkább megnyugtató volt, de mégis éreztem minden fájdalmát.