Soldiers

28. rész

Csodálatos napot kívánok nektek!❤️

Meg is hoztam a huszonnyolcadik részt! Nagyon remélem, hogy a tetszéseteket teljes mértékben elnyeri, és minden betűjét élvezni fogjátok!

Minden visszajelzést szívesen fogadok!

Örömteli időtöltést és nagyon-nagyon jó olvasást kívánok!

Pacho címéhez érve Hectorral szinte egyszerre pattantunk ki a koromfekete Jeepből. Maximot nem hoztuk magunkkal a biztonságának megőrzése érdekében, erősítés azonban bőven volt. A házba ugyan csak ketten mentünk, Ramirez emberei védték a hátunkat kívülről. Mielőtt beléptünk volna az objektumba, diszkréten körülszimatoltunk, hiszen nem akartunk lyukra futni. Pacho minden jel szerint a házban tartózkodott, ráadásul egyedül, ami a mi szempontunkból egy igencsak nagy bónusz pontnak számított.
Az ajtó nem volt kulcsra zárva, így könnyűszerrel bejutottunk. Én mentem előre, Hector pedig mögöttem jött. A maffiafőnök ugyan nem volt katona, de a néhány év alatt amit mellette töltöttem, volt időm kitanítani egy, s másra, így képesek voltunk úgy mozogni, mit a hivatásos katonák a bevetéseken. A földszintet síri csendben végigjárva nem találtunk semmit, így elindultunk felfelé a falépcsőn, ami legnagyobb meglepetésemre egy kicsit sem nyikorgott. Újabb pont nekünk.

- Úgy hallom félbe kell szakítanunk valamit. -mosolyogtam gúnyosan Hectorra, amikor női nyögések áradata csapta meg a fülem.

- Annál jobb. -felelte, majd azzal a lendülettel berúgta a hálószóba ajtaját, és a szó-szoros értelmében kirántotta Pachot, az éppen rajta dolgozó nő alól.

Ugyan a nő megpróbált sikítani ijedtében, de kísérlete sikertelennek bizonyult. Kezemet azonnal szájára tapasztottam, és erősen magamhoz szorítva húztam le az ágyról. Szívós kis lény volt, kapálózott ahogy csak tudott, de esélye sem volt szabadulni. Fojtó szorítással támogattam meg csendben maradását, de nem ölhettem meg, csak ájulásig tarthattam a fogásban. Eközben Hector a szobán kívülre vonszolta a férfit. Mire kiértem, kezei és lábai össze voltak kötözve, szája pedig be volt tapasztva. Teljesen kiszolgáltatottan feküdt a földön, szemeivel megbocsátásért könyörgött.

- A tiéd. -mutatott a férfira.

- Talán születésnapom van? -villantottam eszelős vigyort.

- Évfordulós ajándék.

- Szóval mit tudsz a mészárlásról? -téptem le a ragasztót Pacho szájáról, de úgy tűnt teljesen feleslegesen. - Hmm, úgy látom nem beszél. Láttál valahol szerszámos ládát? -tapasztottam be száját újra.

- A garázsban biztosan lesz egy. -felelte Ramirez, azzal elindult lefelé a lépcsőn.

- Csinos csajszi. -intettem a fejemmel a hálószoba irányába. - Jól megdolgozott? Elég gyakorlottnak tűnt. Várjunk csak... -tettem úgy mint aki éppen gondolkodik. - Csak nem egy kurvával van dolgod? Enyje Pacho! Ehhez mit szólnának a gyerekek?

Az utolsó mondat elhangozta után azonnal felkapta a fejét és nyöszörögni kezdett, próbált kiszabadulni. Rátapintottam a gyengepontjára. A gyerekekre. Nem vagyok hülye, az emeleten 5 ajtó van, amelyikből az egyik a szülői háló, a mellette lévő pedig a fürdő. A másik három csukva van, de biztosan nem lehet vendégszoba. Teljesen egyértelmű. Az alvilágban a legjobb zsarolási vagy éppen bosszú lehetősége a családon történő megtorlás. Volt időm kitanulni az ilyesfajta dolgokat.

- Most csak ezzel kell beérned. -helyezett a lábam elé egy kisebb szerszámos ládát Ramirez.

- Na lássuk miből élünk. -térdeltem le a doboz elé és nyitottam fel látványosan. Elég silány volt a felhozatal, de kínozni bármivel lehet, nálam pedig sosem jelentett akadályt ebben semmi. - Oké, azt hiszem meg is van. Íme a szabályok: felteszek egy kérdést, leszedem a szigszalagot a szádról, te pedig őszintén válaszolsz. Amennyiben nem így történik, egy foggal kevesebb lesz abban a visszataszító pofádban. Amint a fogaid elfogynak, jönnek a körmök. Ha az is elfogy, megyek tovább. Hidd el, nagyon kreatív vagyok.

- Én a helyedben szót fogadnék és nem játszanék az idejével. -guggolt a feje fölé Hector.

~•~

Az úti cél tehát Lower East Side ami azt jelenti, hogy 15 év után újra láthatom a bátyámat. Pacho szájában ugyan néhány foggal kevesebb van, ahhoz képest viszont elég hamar kinyögte Noah tartózkodási címét.

- Add ki a parancsot az embereidnek, hogy Noah-ra senki nem lőhet. Közelharcnál nem használhatnak kést. Csak puszta kezeikre és feltételezett tudásukra támaszkodhatnak. -fordultam Ramirez felé a fekete Jeepből kiszállva.

- Azok alapján amit megtudtam a bátyádról ez nem fer hozzáállás.

- Leszarom, hogy mi fer hozzáállás. Add ki a parancsot Hector! -léptem hozzá közelebb. Szúrós tekintetem mindvégig barna szemeibe fúrva igyekeztem nyomatékosabbá tenni az utasítást, míg végül elértem a célomat.

- Mivel nem használhattok semmiféle fegyvert az itt tartózkodásotok során, próbáljatok meg nem meghalni. -intézte monológját az embereihez, majd egy fájdalmas sóhajtást követően szétosztotta a feladatokat.

Noah jelenleg egy lakásban tartózkodik, ami az egyetlen biztos pont a mindennapjaiban. Fogalmam sincsen milyen állapotban fogjuk Őt megtalálni, de óvatosnak kell lennünk. Néhány perc gondolkodást követően sikerült rábeszélnem Hectort, hogy a lakásba csak én megyek be, míg Ő és a többiek kintről fedeznek.
A lépcsőházban felfelé haladva minden haragom és gyötrelmem elszállt. A körülmények kísértetiesen hasonlítottak Barnes és Steve esetére a bukaresti látogatásunk során. Viszont ahogy közeledtem a cél felé, annál empatikusabbá vált az egész lényem. A bátyám és a húgom voltak a mindeneim, de néhány percen belül közülük egyet visszakaphatok a rengeteg szenvedés hozományaként. Azt hiszem ez volt az a lámpa, ami felgyúlt bennem a lépcsőház ajtaján belépve. Már csak egyetlen emelet választ el attól, hogy újra láthassam a bátyámat.

- Merre jársz? -csendült a fülemben Ramirez hangja.

- Fél emelet és ott vagyok. -feleltem magamat is nyugtatva.

Az ajtóhoz érve egy mély levegővétel után, kopogás helyett inkább a kilincsre helyeztem a kezemet és egy óvatos mozdulattal lenyomtam azt. Lélegzetvisszafojtva használtam egyszerre minden lehetséges érzékszervem az esetleg probléma kiszűrésének érdekében. Lassan nyitottam egyre tágabbra az ajtót, bakancsom tompa koppanásai azonban már hamarabb elárulhattak ugyanis Noah a bejárati ajtóval szemben várt rám. Vállszéles terpeszben, karjait teste mellett lógatva, tekintetét keményen az enyémbe fúrva állt.

- Noah... -csuktam be magam mögött az ajtót csiga lassúsággal.

Hosszú másodpercekig csak álltam a bátyámmal szembe kezeimet a vállam magasságába emelve, hogy mutassam nem akarom Őt bántani. Egy lépést sem mertem tenni, nem tudtam mit fog kiváltani belőle a közeledés, így csak álltam. Az agyam teljesen kikapcsolt körülöttem mindent. Csak én és a velem szemben lévő bátyám voltunk.

- Ki az a Noah?