Soldiers

31. rész

Csodálatos napot kívánok nektek!❤️

Meg is hoztam a harmincegyedik részt! Nagyon remélem, hogy a tetszéseteket teljes mértékben elnyeri, és minden betűjét élvezni fogjátok!

Minden visszajelzést szívesen fogadok!

Örömteli időtöltést és nagyon-nagyon jó olvasást kívánok!

A megbeszélteknél fél órával korábban értem a reptér azon részére, amiről Steve beszélt a telefonban.
A fegyvereimen kívül, amiket egész nap magammal hurcoltam nincsen nálam semmi. Nem volt erőm visszamenni a toronyba vagy az új hadiszállásra néhány apróságért sem. Nem akartam látni Starkot, nem akartam látni senkit sem. Belefáradtam a folyamatos herce-hurcába, a nyugtalan éjszakákba, a véget nem érő szenvedésbe. Tudtam, hogy eljött az idő a gyökeres változtatásra az életemben, és azt is tudtam, hogy a Kapitány az egyetlen akiben nem fogok csalódni történjék bármi is az életem hátralévő részében. Egyszerűen éreztem, hogy szükségem van rá. Ugyan, amikor először merült fel bennem az ötlet, ódzkodtam tőle, de hamar rájöttem, hogy az a dolog amitől a legjobban félsz/ódzkodsz, az amit valójában meg kell tenned. Szóval most itt vagyok.

Az épület oldalának dőlve csúsztam le guggoló pozícióba, amikor hatalmas szél támadt a semmiből. Kénytelen voltam a kezeimet látószervem elé tenni, különben az összes létező por és piszok ott kötött volna ki. A következő pillanatban amikor kinyitottam a szemem, egy hatalmas és ultra modern repülő nézett velem farkasszemet. Felegyenesedtem és odasétáltam a géphez, aminek nehéz ajtaja azonnal nyílni kezdett. Mielőtt teljesen leért volna a földre, egy fekete nő vágtatott le rajta.

- Ön biztosan Brooklyn. Engem Nakianak hívnak, örvendek a találkozásnak! -nyújtott kezet.

- Én is. -viszonoztam a gesztust, majd feltessékelt a gépre, és azonnal útnak is indultunk.

- A Kapitány küldött magáért, nemsokára személyesen is találkozhatnak. -mosolyodott el bíztatóan.

- Azt megtudhatnám, hogy mégis hová megyünk?

- Ha a Kapitány nem árulta el, biztos vagyok benne, hogy jó oka volt rá. Meglátja amint odaértünk.

- De én... -ki akartam szedni a nőből, hogy mi az úti cél, de mielőtt befejezhettem volna a mondandómat, kinyitott előttünk egy ajtót.

- Most aludnia kell, úgy értesültem alig aludt az elmúlt hetekben. Pihenjen, kérem.

- Teljesen jól vagyok, nincs szükségem alvásra. -ellenkeztem élből. Ez nem ismerős terep, így képtelen vagyok álomra hajtani a fejem. Régi berögződés...

- A Kapitány szólt, hogy ez lesz, így erre az eshetőségre is felkészültünk. -jelentette ki, majd biccentett egyet. Egyből levágtam, hogy áll mögöttem valaki, ezért azonnal megfordultam, és igyekeztem a lehető leggyorsabban ártalmatlanítani az illetőt. Ez sikerült is, azonban a nő kapott az alkalmon, és a nyakamba fecskendezett valamit amitől pillanatok alatt sötétült el körülöttem a világ.

~•~

Izzadtságtól csatakosan, zilálva pattantak ki a szemeim. Fogalmam sincsen, hogy mégis hol vagyok, de ki kell jutnom innen azonnal.
Néhány mély levegővétel után nagyjából rendeződött a légzésem, a pulzusom viszont még mindig az egekben volt. Amint innen kijutok, mindenkit megölök. -száguldott át a fejemen a gondolat, amihez hűen tartva magamat igyekeztem kiszabadulni a helyiségből ahova bezártak. Egyáltalán nem volt ismerős, semmiféle hangot nem hallottam a biztonsági ajtó túloldaláról, de meggyőződésem volt, hogy nem vagyok egyedül.

- Engedjenek ki! -dübörögtem az ajtón feltehetően feleslegesen. Ezzel csak még jobban felhergeltem saját magam.

Úgy járkáltam abban a kis helyiségben akár egy éhes oroszlán a ketrecében. Egyetlen ágy volt mindössze a birtokomban, amivel ha akartam volna sem tudtam volna mit kezdeni. Idegességemben ököllel kezdtem ütni az ajtót, amikor hirtelen zárak kattanásait hallottam. Minden erőmet összeszedve léptem egyet hátrébb az ajtótól és készültem fel a támadásra.
Az ajtó kinyílt, három fekete férfival néztem farkasszemet, egyenlőre senki sem mozdult. Végül magamhoz vettem a kezdeményezést, és a középső férfire vetettem magam, miközben a másik kettőt igyekeztem kizárni a harcból. Mikor már fölényben éreztem meg, újabb három ember jelent meg, akik már képesek voltak lefogni. Felemeltek a földről, és egy ismerős arcú nő jelent meg előttem, egy nyakörvvel a kezében.

- Nagyon sajnálom, de nem hagy számomra más lehetőséget. -azzal felrakta a nyakamra. A férfiak elengedtek én pedig azonnal az előttem állóra akartam ugrani, de egy hirtelen áramütés következtében a padlóra hullottam. Háromszor próbálkoztam újra, mire kifullasztott az újszerű technológia.

- Eresszenek el! -rángatóztam a nő és annak társa kezei között, miközben a gép kijárata felé vettük az irányt.

Mikor odaértünk, a hatalmas és robosztus ajtó már lefelé ereszkedett, de képtelen voltam bármit is kivenni, hogy mégis hol lehetünk. Sokkal jobban foglalkoztatott, hogy kiszabaduljak az erős szorításból.

- Gyerünk, induljon. -húzott meg a kijárat felé a nő. Vakító fény tűzött a szemembe azonnal, minek következtében összeszorítottam szemhéjamat.

- Eresszen el! -kiáltottam újra. Mikor kiértünk a gép területéről, csak sötét bőrű emberek álltak velünk szemben.

Az embercsoport közepén megpillantottam T'Challat, a pumpa pedig még feljebb ment bennem. Ekkor előlépett Rogers. Ha eddig nem lettem volna eléggé kiakadva, most megtettem. Az állkapcsom megfeszült kezeim ökölbe szorultak, és rajtam két emberrel indultam meg felé.

- Mit akarsz tőlem Rogers? Hátrakötött kézzel nyírlak ki nyolcféleképpen! -kiabáltam semmivel sem törődve.

- Látom sikerült felhúzniuk, pedig direkt kértem, hogy legyenek körültekintőek. -beszélt a két nőhöz akik igyekeztem lefogni.

- Ide figyelj ha hozzád beszélek! -üvöltöttem tovább.

A jobb karomat sikeresen kiszabadítva ütöttem le a bal karomon lógó nőt, majd visszafordultam és a másikkal is ugyanezt tettem. Azonnal Rogers felé iramodtam, de T'Challa elém állt és erősen magához szorított, majd Steve is becsatlakozott, és együttes erővel vittek le a földre és tartottak ott szoros "ölelésben", míg el nem hagyott minden tartalék erőm is.

- Brooke, minden rendben lesz. -suttogta Steve.