Jégen, avagy a hülye hokis és a jégbalerina esete - Taekook (BEFEJEZETT)

❄️14.rész❄️

Amikor reggel kinyitotta a szemét, úgy érezte, hogy volt már sokkal jobb estéje is. Nem csak amiatt nem tudott elaludni az éjszaka, mert szerelme nem volt mellette, hanem azért is, mert aggódott miatta. Mielőtt még leért volna az embertömegej keresztül, Jungkookot levitték a jégről, s ellátása során kórházba szállították. Taehyung azon az estén hiába próbálkozott bejutni mellé, kirakták, mondván, hogy lejárt a látogatási idő, tessék szépen haza menni. Idegesen hagyta maga mögött az épületet, reménykedve abban, hogy a Nap gyorsan feljő és beronthat a kórterembe megvizsgálni Jungkookot olyan alaposan, ahogy még egy orvos se tette senkivel sem. Nos, a Hold nehezen akart utat engedni a másik égitestnek, hiába forgolódott, nézett sorozatot, egyszerűen nem tudta álomba nyomni magát, végül hajnalban tutta csak lehunyni pár órára a szemét. Oldalra fordulva kúszott távolabb a lánytól, aki jó barát módjára egész éjjel a jelenlétével próbálta támogatni Taehyungot, több - kevesebb sikerrel.

-Jia. - suttogta, megböködve a másik vállát, hátha ezzel fel tudja kelteni. - Jia. - lökött erősebben. - Kang Jia. - csattant fel Taehyung, ezzel felkelte a lányt.

Jia az álmosságtól felpuffadt arccal emelte Taehyungra tekintetét, szemüvegét orrára helyezve próbált kivenni az alakot, aki felkeltette álmából. Ásítva gurult Taehyung mellkasára, hogy egy hatalmas, reggeli ölelésben részesítse, még egy bátorító puszit is adott a másiknak, majd aggódó szemekkel nézett a másikra.

-Tudtál aludni valamennyit? - kérdezte anyáskodó stílusban. - Ha nem, pihenj még.

-Aludtam eleget. - csempészett némi hazugságot mondatába, amit természetesen nem hitt el neki Jia. - Minél előbb be szeretnék menni Kookhoz, semmit nem tudok róla. Legalább annyit mondanának, hogy él vagy sem.

Jia rettegve ült fel az ágyban, szépen ívelt szemöldöke magasra szökött homlokár a döbbentséget kifejezve arcán.

-Azért ilyeneket ne mondj, mert sírni fogok. - csapta vállon Taehyungot.

Az idősebb fáradt sóhajt elengedve kelt fel az ágyból, még arra sem volt ereje, se kedve, hogy pizsamába bújjon, csak behuppant az ágyba, úgy ahogy volt. Unottan kapkodta magára a tisztákat, nem törődve azzal, hogy mégis mit vesz magára, úgy sietett ki a nappaliban, ahol Namjoon pihent meg.

-Voltam olyan szemét, hogy kiszolgáltam magamat. - ásította Namjoon egy bögre gőzölgő kávé felett. - De cserébe csináltam nektek is.

-Csak nyugodtan. Jia amúgy is mindig úgy csinál. - vont vállát Taehyung.

Némán, mégis sietettve állt meg a konyhája kellős közepén, nem szeretett volna bele szólni barátja, s annak szerelme reggeli üdvözlésébe, csak csendben foglalta el magát apró kis semmiségekkel. Legszívesebben már rég a kórház felé sétálna, sőt futna, figyelmen kívül hagyva fájó bokáját. Jia egyre jobban aggódott Taehyung láttán, tudta, hogy a legjobban akkor segít neki, ha minél előbb kész lesz és ők is ugyanarra veszik az irányt. Amint elindultak, Taehyung csak nagyobb idegességet érzett hasábam, s amint megpillantotta a számára ismerős bejáratot, felgyorsuktak léptei, szinte nem is érte a lába a padlót, amikor megpillantotta Jungkookot a váró helyiségben. Minden gondolkodás nélkül a nyakába vetette magát, nem törődve az orvosok, ápolók hadával, akik kísér szúrós tekintettel néztek rá. Két keze közé fogva párja arcát vizslatta meg, hogy saját maga is megbizonyosodjon arról, hogy valóban jól van - e.

-Dr. Kim, mi az ítélet? - kuncogta Jungkook. - Jól vagyok.

-Tényleg? Akkor miért van beragasztva az arcod?

-Össze kellett varrni, mert felszakadt. Ma este még át kell kötni és ennyi. - simogatta Taehyung kezét, ami még mindig az arcán pihent. - De jól vagyok, csak a papírokra várok és mehetek haza. - nyomta ajkait a másikéra.

-Mi lenne, ha ezt otthonra tartogatnátok?

Taehyung a számára ismeretlen hang irányába kapta a fejét, érdeklődve nézte a másik, barna hajú férfit, aki Jungkook mögött állt, eddig észre sem vette, hogy rajtuk kívül más is tartózkodik a helyiségben, pedig még Jia és Namjoon is helyet foglaltak.

-Ő Donghae. - mutatott a mögött állóra Jungkook. - És ő meg Taehyung, a párom, aki szeretek és nem bánt, szóval nyugodj meg. - nyomatékosította Jungkook.

Számtalan alkalommal végig hallgatta csapattársa monológját arról, hogy mennyire nem szimpatikus neki Taehyung, s véleménye szerint nem illik Jungkookhoz.

-Ártalmatlan. - tette gyorsan hozzá Namjoon. - Igazából csak idióta, de azon kívül, hogy idegesít, nem bánt.

Taehyung az eddig kissé ellenséges arckifejezéséből egy kicsivel barátságosabbra váltott és Jungkookhoz sem bújt annyira, hogy az levegőt se kapjon. Egy aprót biccentett üdvözlés képpen, majd újra a számára fontos személlyel kezdett el foglalkozni. Óvatosan simított végig Jungkook arcán, folyamatosan győzködve magát, hogy már nem kell aggódnia.

-Alig aludtam. - bújt a fiatalabb ölelésébe. - Úgy aggódtam, nem engedtek be. - vált a hangja bosszússá.

-Ma haza megyünk és alszunk. - simogatta hátát. - Itt sem lehetett aludni.

-Jó! - csapta össze a tenyerét Donghae. - Mindenki engedjen el mindenkit, ha arra nézek szerelmesek, ha erre, szerelmesek. Legyetek tekintetettel rám is.

-Szerezz egy kutyát. - dünnyögte Taehyung, jobban Jungkookhoz bújva. - Én nem engedem el, egész éjjel aggódtam miatta, ennyi kijár nekem.

-Nem merek vele vitatkozni. - ült le Jungkook, magával húzva Taehyungot, aki valóban nem mutatott arra szándékot, hogy elengedje párját. - Tae, holnap elmegyünk korcsolyázni? Namjoonék is jönnek.

Nagy nehezen engedte el Jungkookot, hogy jobban rá tudjon nézni. A kérdést alig akarta meghallani, még csak haza sem ment a korházból, már a következő randevút tervezte, nem is akármilyen tempóban.

-Miért akarsz ennyire holnap menni? - ráncolta homlokát. - El tudunk menni máskor is.

-Miért, nincs jól a lábad? - kezdett el aggódni Jungkook is. - Keresek neked egy orvost mindjárt, hol az, akinél voltunk?

-Csak hagyd Yoongit, valahol eszik biztos. - legyintett Taehyung. - És jól vagyok, miattad aggódom. - Össze van varrva az arcod, és te korcsolyázni akarsz menni?

-Igen! - válaszolta határozottan. - Kedvesem, ne aggódj, nem romlik a helyességem.

Összeszűkített szemekkel nézte az előtte ülőt, ha nem egy kórházban lettek volna, már rég bele kezdett volna szokásos monológjába.

-Mindjárt kapsz egy pofont, ha ilyen hülyeségeket mondasz folyamatosan. - emelte rá mutatóujját. - Miért akarsz holnap menni?

-Fogalmazzunk úgy, hogy tudom milyen módon, s milyen körülmények között kérem meg a kezed, ehhez pedig holnap kell mennünk. - suttogta a másik ajkaira, majd egy lágy puszit nyomott rájuk.

12.15