Lecke gyönyörből

45. Sigyn bosszúja

Délután négy is elmúlt, és Loki hiába nézte a mobilját, hiába imádkozott a kis készüléknek, az csak nem akarta hangot kiadni magából, sem üzenetet. Aztán végre mégis rezzent egyet, és ez a hang bejutott a takaró alá is, és a takaró alatt megbúvó fiú megérezte. Attól jött az üzenet, akitől annyira várta.

„Hogy érzed magad?"

Loki felsírt. Ostoba kérdés, mégis hogy érezné magát, aztán rájött, hogy Thor nem is biztos, hogy észrevett bármit is.

– Nem túl jól. Hét után jön Sigyn.

„Szeretnéd, hogy ott legyek veled?"

– Ezt nekem kell megoldanom, egyedül.

Eltelt néhány perc a válaszig, mialatt Loki a szája belsejét harapta, olyan erővel, hogy átszakadt a bőr, és a vér vasízűvé tette a nyálát.

„Úgy, mint a múltkor?"

Ne kínozz már Thor, sírt fel, és könnyei között egy sírós smiley-t küldött.

„Vége az óráknak. Menjek?"

– Igen! – Nyomta meg a küldést azonnal, és pulcsija ujjával eltörölte az arcát. Semmi más nem volt fontos akkor, csak hogy Thor ott legyen, hogy bocsánatot kérjen tőle, amiért ráordított, amiért felelősségre vonta. Kiment a fürdőszobába, és kifújta az orrát, aztán a hálószobába ment, és hosszan nézte a nővére arcát a képen. – Már tudom, miért nem beszéltél senkinek róla. Már tudom, hogy mit éreztél, mert azt érzem én is. Szégyenlem, és félek. Nagyon félek...

Zokogva görnyedt össze, és sokára könnyebbült csak meg, persze ha azt, hogy már nem volt hányingere, és nem fájtak a csontjai, megkönnyebbülésnek lehet mondani.

Thor a ház előtt állt a kocsijával, és amint megkapta az üzenetet, hogy Loki várja, rohant is. Lendülete azonban megszakadt, ahogy ott állt az ajtaja előtt. Mit mondjon? Kérdezzen rá? Vagy hagyja, hagy mondja el a fiú? Tanácstalanul álldogált, az órájára nézett. Majdnem fél órát hezitált, és ezzel fél órát elpocsékolt. Halkan kopogott, és amint meghallotta a lépteket, egyet hátralépett.

– Szia kicsim – kezdte, de Loki szó nélkül ugrott neki, karjával a nyakába, lábával a törzsébe kapaszkodva ölelte olyan erővel, hogy Thor hallotta a csontokat és a porcokat ropogni. Belépett, sarkával becsapta az ajtót, a fiú fejét simogatva igyekezett megnyugtatni, és nem csak őt. Magát is. – Soha nem bánthat, nem engedem. Egy ujjal sem nyúlhat hozzád többé.

Elernyedtek az izmok, a már-már fájdalmas szorítás enyhült, és Loki könnyáztatta arcát Thorra emelte. Szeme tele volt félelemmel, kétséggel és kérdéssel. – Bocsáss meg nekem kicsikém, hogy nem voltam ott, hogy nem tudtam megakadályozni, hogy megtörténjen. Ígérem, ezután messziről elkerül majd.

– Nem értelek – görbült sírásra Loki szája, de aztán rájött, felesleges tagadnia.

– Túl sokszor láttam azt a kétségbeesett félelmet, azt a megalázott önmarcangoló pillantást, amivel rám néztél a folyosón. Ez az, ami nem hagy nyugodni tíz éve.

– Thor? Ugye nem... te nem tettél semmi ilyet? – Thor megütközve nézett Lokira, és nem értette a kérdést. A fiú lemászott a nyakából, megigazította magán a pulóvert, ami feltűrődött egészen a mellkasáig. – Mondott valamit?

– Nem kellett mondani semmit, nem is tudott volna – vonta meg a vállát Thor, és Loki arcát fürkészte. Az előző kérdés zakatolt a fejében. Mi az, hogy tette-e ilyet?

– Mit csináltál vele? – hátrált Loki, és egész testében remegett, miközben a szíve hevesen verdesett a mellkasában. Szeretett volna belebújni Thorba, a bőre, az izmai alá, a bordái között átcsúszva meg sem állni a szívéig, és ott azt ölelni. Csak itt érezte magát biztonságban, közben a férfi szavai, hogy felismerte a nézésében, mi történt, félelemmel töltötte el. De ez a félelem semmi sem volt ahhoz a másikhoz képest, ami undorral és szégyennel párosult.