hype. - Vajon hány szerelmet bír még el a Wattpad?

6.1 Tanár úr, lécci!

hali,

szóval megérkezett végre a következő rész! :D köszönöm szépen a támogatásotokat és a jelenléteteket, nagyon sokat jelent, hogy még mindig ennyien követitek a sztorit! <3 nagyon-nagyon köszönöm, hogy nemrég elértük a 2 ezer csillagot - bevallom, erre igen csekély esélyt láttam úgy egyáltalán, de elképesztően hálás vagyok nektek!

Az arcomat a reggeli hideg csípte, a lelkemet pedig a hétfő és a közelgő matekdoga ígérete tépázta, miközben a suli felé gyalogoltam a kisváros macskakövein. Időről időre megtorpantam, amikor egy-egy fa vagy tűzcsap keresztezte az utamat, és a telefonom képernyőjéből épphogy felpillantva kerültem ki.

Reggel kezdtem el újra beszélgetni Ashley-vel, amikor válaszolt az este folyamán elküldött bocsánatkérésemre, és egy pillanatra sem akartam abbahagyni az üzengetést. Megegyeztünk abban, hogy mind a ketten igyekszünk majd kerülni a Kelly-témát, amíg Ashley készen nem áll arra, hogy beavasson engem is. Ez lehet, hogy soha nem történik majd meg, és igyekeztem tudatosítani magamban ennek elfogadását.

Pár üzenet, és olyan volt minden, mint régen. Épp bőszen screenshotoltam az i.w_ant_2CU-val Platónról folytatott éjjeli chatbeszélgetést Ashley-nek, amikor valami szokatlanul vörös került a látóterembe, és egy furcsán ismerős hang ütötte meg a fülemet.

– Á, szóval te idevalósi vagy?

Megtorpantam. A telefonom hangos koppanással találkozott a térkövekkel, ahogy megláttam Peter egész arcát beterítő mosolyát. A göndörkés tincseit ugyan nem tudta megzabolázni, de a megjelenése többi része a letisztult egyszerűség definíciója volt, kezdve a simára vasalt szürke zakójától, a fényesre pucolt bőrcipőjén át a vállán pihenő oldaltáska tökéletesen egyenesen futó pántjáig.

– Szóval ezt a ruhádat kell finanszíroznod a pincérkedésből? – mondtam végül.

– Nahát, akkor tényleg igazam volt, te csak Lea lehetsz! Bocs, smink nélkül nem voltam biztos benne.

Pislogtam kettőt, majd megráztam a fejem, felvettem a telefonomat a földről, és újból nekiindultam a sulihoz vezető útnak, ezúttal sietősre véve a tempót.

– Hé, várj már! – zárkózott fel mellém, és megcsapta az orromat a kölnije. Drága illata volt. – Akkor errefelé laksz?

– Tudod – kezdtem –, nem nagyon értem. Most azért szólítottál meg, hogy bunkózz, amikor pénteken leszóltad Jasont, aki ugyanezt csinálta?

– Bunkózni? – Összevonta a szemöldökét. – Nem állt szándékomban. Bocs. – Megvakarta a fejét. – Néha elég nehéz beazonosítani valakit az étteremből, mert oda mindenki kicsípi magát, elegáns ruha, smink... Aztán ember legyen a talpán, aki a téli hidegben, öt réteg ruha alatt felismeri a másikat.

Be kellett látnom, logikus volt, amit mondott.

– Ó. Ez így... oké – enyhütem meg, és lassabbra vettem a tempót. – Szóval, öhm, szia, mi újság? Most... rajtam a sor, hogy megkérdezzem, miben segíthetek?

– Hát, semmi jó, a rosszról meg ne is beszéljünk – röhögött. – Viszont az van, hogy eléggé eltévedtem. Roseville-nek pont a másik felén lakom, tudod, magas, újépítésű házak, a felújított könyvtár, a hatalmas park, ilyenek. Errefelé nem vagyok járatos, útbaigazítás kellene, tehát amikor megláttalak, tökre megörültem, hogy ismerőssel találkoztam, és nem egy idegent kell leszólítanom. Kellemes meglepetés vagy ebben a cudar időjárású reggelben – hadarta, nekem pedig le kellett fékeznem, hogy felfogjam a szavait a szürrealitás örvényében. Mégis mekkora esélye van annak, hogy hétfő reggel összeakadok valakivel az utcán, aki péntek este kiszolgált, és látott életem legmegalázóbb helyzetében?