hype. - Vajon hány szerelmet bír még el a Wattpad?

6.2 Tanár úr, lécci!

Csak meredtem a borítóra teljes transzban, a torkom összeszorult, a lábam földbe gyökerezett, és bár az aula hatalmas volt, mégis úgy éreztem, mintha valami börtöncella lenne, aminek a foglya lettem örökre.

Belegondolva az egészbe, végül is megérdemeltem. Addig játszottam a tűzzel, amíg már nem menekülhettem a következmények elől. Addig titkolóztam, ameddig már túl késő volt az egészet bevallani anélkül, hogy megbántanék valakit. Egyszerre éreztem magam aljas árulónak azért, amit Beccával tettem, és győzelemittas forradalmárnak azért, amiért ilyen messze jutott valami, amit én alkottam.

– Lea, szeretnéd te felolvasni? Vagy olvassam én az első részt? – kérdezte Becca, miközben én ezer darabra törtem a bosszúvágy, a megbánás, a pánik, a győzelemmámor és még ki tudja, mi alatt.

Bólintottam, már magam sem tudva, mire.

Talán az algoritmusba volt kódolva a sorsom, talán onnantól kezdve el volt döntve, hogy Becca előbb-utóbb beleesik a történet nyúlüregébe, hogy felfedezte a Wattpadot. Talán csak túl vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem. Vagy talán tudat alatt valahogy akartam, talán olyan baleset volt ez, amiről éreztem, hogy meg fog történni, láttam a jéghegynek menni a hajót, és végignéztem, ahogy elsüllyed.

Becca megnyitotta az első részt – azt, amelyiket több, mint egy évvel azelőtt írtam, és ami alatt többezer komment tanúskodott a sztori népszerűségéről –, engem pedig elfogott egy szégyenérzettel vegyes büszkeség. Hát megírtam. Hát megírtam a történetet, amit akartam: amit nem lehet letenni, amit nem lehet kikerülni, amit nem lehet nem tudomásul venni, ami az írója nélkül is visszatalál hozzá és fejbe csapja, ami körbejárja a világot és végül eljut saját magához is. Megírtam, de nem azt a történetet, aminek ezt a sorsot szerettem volna.

– Itt kezdődik – mutatott Becca a képernyőre, amin a saját szavaim kísértettek. – Itt tudsz lapozni, nézd, és itt tudsz a fejezetek között navigálni. Bár igazából az egyes részek alján is van egy gomb, ami a következőre visz, ez pedig a csillagozás, kommentet írni pedig úgy tudsz, hogy...

– Egy kis figyelmet kérnék – szólalt meg hirtelen az egyik hangszóró, a suli hangosbemondójából a titkárnő hangján. Mindannyian odakaptuk a fejünket, bennem pedig felmerült, hogy most kéne elrohannom, amíg senki sem rám figyel. – Lea Ward nevű diákunkat azonnali hatállyal várjuk az igazgatói irodába! Köszönöm.

A nap során sokadszor éreztem azt, hogy az élet szórakozik velem. Becca és Luciana döbbent tekintettel meredt rám. Hátratűrtem a hajam, Becca kezébe nyomtam a telefonját, és megköszörültem a torkomat.

– Akkor... én, azt hiszem, most mennem kell – motyogtam zavartan.

– Csináltál valamit? – kérdezte hüledezve Becca. Megráztam a fejem. Semmi szabálytalanság nem rémlett. Becca megnyugodva felsóhajtott. – Jó. Szuper. Akkor biztos csak valami adminisztráció, vagy elhagyott cucc... majd írj, hogy mi van, óra után tali, okés?

Megint bólintottam, aztán megigazítottam a táskám pántját a vállamon, és miközben átvágtam a tömött folyosó diákforgatagán, fejben végigpörgettem az elmúlt hetek eseményeit a suliból.

Csak az jutott eszembe, ahogy az épület különböző helyein a telefonom képernyőjét bámulom, és a Wattpadon vitatkozom idiótákkal és kevésbé idiótákkal a Mindjárt Hajnalról, és...

Megtorpantam, ahogy hirtelen megütött a realitás. Uramisten, most, hogy a többiek felfedezték a Mindjárt Hajnalt a Wattpadon, biztos eljutott az igazgatóhoz is, aki kiderítette, hogy én írom, és valami intőt vagy megrovást kapok az erotikus jelenetek miatt. Vagy kirúgnak!