hype. - Vajon hány szerelmet bír még el a Wattpad?

6.6 Tanár úr, lécci!

A folyosó végén lévő üres szekrényekhez vezettem Petert, és az igazgatótól kapott lapján szereplő számot megkeresve elfordítottam az új szekrényén a zárat, miközben arról magyaráztam, hogyan állíthat be rajta saját kódot.

– Akkor végül is... ezzel kell majd bezárnom és kinyitnom az ajtaját? – kérdezte, miközben elkezdte bepakolni a számomra totál felismerhetetlen kütyüit és a vagyonokat érő tollait egyesével, kiállító-talpakkal.

– Pontosan – bólogattam.

– És ez szerintetek nyújt bármilyen védelmet? Hol van benne a riasztó? – Bedugta a fejét, és körülnézett a fém doboz belsejében.

– Peter, ez egy iskola, nem egy bank. Nem egy széfet kaptál, hanem egy szekrényt, amibe teljesen felesleges ilyen drága holmikat pakolnod, mert úgysem fogod őket használni. Mi lesz a következő kérdésed? Hogy merre van a golfpálya meg a helikopterleszálló?

A srác erre dühösen becsapta az ajtót, és karba tett kézzel felém fordult.

– Ne sztereotipizálj már. Elegem van abból, hogy milyen előítéletesek tudnak lenni az emberek a gazdagokkal szemben! Ez csak egy hülye feltételezés, hogy a magamfajtáknak kastélyuk van, meg vagy ötven autójuk. A valóság az, hogy nekem nincsenek.

Szívesen megmondtam volna neki a magamét, miszerint, ha nem akarja, hogy sztereotípiaként kezeljék, ne viselkedjen úgy. De inkább csak vállat vontam.

– Hát, ezt jó tudni.

– Az apámnak van, nem nekem – mondta, és elindult a folyosón visszafele.

– Bezártad egyáltalán? – kiáltottam utána, mire idegesen visszatrappolt, és miközben a zárral ügyeskedett, megint panaszkodni kezdett.

– Nem tudom, hogy fértek el egy ilyen kis helyen, de érdekes kihívás volt úgy rendezkedni, hogy ennyire limitálva vagyok. Ha véletlenül túl sokat pakoltam az előző suliban, akkor egyszerűen csak adtak egy kulcsot a mellettem lévő szekrényhez.

– Mint észrevehetted, nálunk örülhetsz, ha kapsz szekrényt – dőltem neki a Peter mellettinek. – Látod ezt a kábé tíz üreset itt mögöttem? Na, nálunk ez a limit. Ha jön még tíz meg egy tanuló, az utolsónak nem tudom, hol lesz helye.

– Én arra jöttem rá – rángatta meg az ajtót, hogy ezúttal biztosra menjen. –, hogy a közoktatási rendszer elég szar.

Sóhajtottam.

Nekem mondja? Olvastam az Azt lefogadom!-ot.

– De legalább izgalmas lesz – elmélkedett tovább, miközben a folyosón az ebédlő felé haladtunk. – Tudod, mint amikor tavaly nyáron egy tök internetmentes helyre mentünk nyaralni és alig volt lefedettség meg áram, és csak az ötcsillagos hotelben tudtunk netezni vagy telefont tölteni. Ó, és vizet is alig lehetett találni, mert ami a kutakból jött, az emberi fogyasztásra alkalmatlan volt, ezért folyton palackozottat kellett vennünk. Jut eszembe, hol tudom feltölteni a kulacsomat?

– Te hoztál kulacsot? – hökkentem meg.

– Persze – mondta, és elővette a táskájából. – A palackozott víz pazarlás, és nagyon környezetszennyező. Figyelek arra, hogy zöld legyek, különösen, amióta az étteremben dolgozom.

– Oké, az ebédlő felé végül is útba esik, gyere!

Amikor odaértünk, Peter elővette ugyan a kulacsát, de teljesen tanácstalanul állt az ivókutak előtt, és kapkodta a fejét a csapok között.

– Mi a probléma? – sóhajtottam, miközben megtámaszkodtam az egyik mosdókagylónak dőlve.

– Azt esetleg meg tudod mondani, hogy melyikből jön az epres fajta? Valamiért nálatok nincs kitáblázva...