Az Őrült Fogja - Jikook 18+ /BEFEJEZETT/

6.rész

- Jimin szemszöge -

Reggel fáradtan ébredek a keltegetésre, hiszen nem igazán volt számomra pihentető az éjszaka, de őszintén egy szavam se lehet ez ellen, mert legalább életben vagyok. Ezzel valószínűleg Gazdám is hasonlóan vélekedhet, akit ugyebár Jungkooknak hívhatnak, mert elég korán a szobámban találom őt. Még csak félhomály van a kis helységben és testem is jelzi, miszerint ilyenkor még hálás dolog az alvás. Azonban itt nem úgy mennek a dolgok, ahogyan én szeretném, így kérdés nélkül nyitom ki szemeimet.

Az ágy mellett a már túlságosan is ismerős férfi áll, aki valószínűleg hajam húzogatásával kelthetett, mivel egyik kezét most veszi csak el fejemtől, bár még valószínűleg ahhoz is túl fáradt voltam, hogy észleljem a fájdalmat, melyet a feltételezett tette okozhatott.
- Ideje felkelni - jelenti ki határozottan. Eszembe se jut vitatkozni vele, így csak várakozóan nézek rá, hogy vagy eloldozzon vagy közölje utasításait. Végül az előbbi történik meg, de túl magabiztosan áll itt, még a szökés gondolatához is. Ezért csak megkönnyebbülten felsóhajtva ülök fel és csuklóimat kicsit megmasszírozom, mielőtt bármi mást is csinálnék. Mindig ki vannak kötve valahova, így nem csoda az a megkönnyebbülés, amit jelenleg érzek a pillanatnyi szabadságuk miatt. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem lesz hosszú életű, viszont aki a kicsit nem becsüli, a nagyot meg sem érdemli. - Ezt vedd fel - teszi le lábamra, az eddig valószínűleg magánál szorongatott ruhát és ezután az ajtóhoz megy. Nekidől a fa keretnek, miközben szemeit egy pillanatra sem veszi le rólam. Ez kissé zavarba ejtő, de gondolom csak azért figyel rám ennyire, hogy meg se próbáljak elszökni, így megpróbálok ettől a kis apró kellemetlenségtől eltekinteni. Tervem sikeresen működik is, ami az itt töltött sok megalázó pillanatnak köszönhető. Ha annyiszor kell valaki előtt meztelenül és ennél sokkal rosszabb helyzetekben lennie mint nekem a Gazdám előtt, akkor bizonyára természetes folyamat, hogy egyre kevésbé viseli meg az embert. Egy bizonyos pontig. Mindenkinek meg vannak a maga határai és ha azokat elérte, élhet át bármennyiszer egy adott élethelyzetet, nem valószínű, hogy meg fogja teljesen szokni, csak ameddig a határai tartanak.

Felkelek és megszabadítom magamat mindentől, ami eddig kiszolgáltatott testemet "védte", majd a ruhát magam elé téve nézek végig rajta. Az első gondolatom, hogy mindjárt hangosan felröhögök. A második pedig, hogy inkább hangosan zokognék a megkapott anyagtól, amit magamra kell vegyek.
- Valami gond van? Mégse tennél meg mindent az életben maradásodért? - kérdezi Jungkook, mire én észbe kapva megrázom fejemet és egyből elkezdem felvenni. Ez nem a legegyszerűbb feladat, már ami azt illeti és viszonylag sok ideig küzdök a megfejtésével. Mégis, az a tudat, hogy ez szükséges az életben maradáshoz, kicsit segít feszegetni a határaimat és már nem látom olyan vészesnek a dolgot. Persze, mikor az egész ruha már rajtam díszeleg és elrablóm vigyorogva bámul, kicsit meginog ez az érzésem. Szerencsémre azonban hamar összeszedem magam és arra gondolok, hogy ha meghaltam volna, már pedig enélkül az történne, nem lenne semmi reményem a szebb jövőt illetően. Így viszont simán akadhat olyan pillanatban, amiben kislisszanhatok valamilyen ajtón, ablakon, vagy akár repedésen. Ezt pedig fontos, hogy mindig a szemem előtt tarthassam, mert csak akkor tudok minden pillanatot kihasználni. Akkor is, ha már nem vagyok abban olyan biztos, hogy mindenáron ki akarok innen szabadulni. Szerencsémre azonban az eszem tudja, ez a helyes és erre kell koncentrálnom, így minden lelki erőmmel ebben próbálok megkapaszkodni. Akkor is, ha belül egy kicsit jobban elfogadtam a mostani helyzetet. Lehet a halál közeli élmény segített jobban értékelni a jelent, lehet a felismerés, hogy senki se vár már haza, bár azt hiszem lényegtelen. A fontos, hogy fejben még tudom mi a célom és megpróbálom elnyomni a szívemben lévő késztetést, hogy csak engedjem el a szökés gondolatát és az ittlétet próbáljam meg a lehető legjobban kiélvezni. Hiszen lehet, hogy még Jungkook is jobban kötődik hozzám, mint akiktől elsodort a sors. Erre persze nem vennék mérget, de a lényeg, hogy eszem még továbbra is próbálja egyedül a szökés gondolatát fejemben tartani, minden egyebet vagy elégedetlenkedő érzést megszüntetni akarva.
- De igen - nézek komoly arccal az elrablóm felé, nem akarva koncentrálni arra, hogyan is festhetek kívülről, ebben az öltözékben. Ugyanis bárhogyan próbálom szépíteni, egy fekete-fehér, rojtokkal és köténnyel ellátott szoknya van rajtam, melyet leginkább szerepjátékoknál szoktak használni az emberek. 
- Helyes válasz - lep közelebb hozzám az egyetlen személy, kivel az elmúlt hónapok alatt találkoztam. Majd mikor már megfelelőnek érzi a távolságot, pontosabban mikor már szinte összeér testünk, kezét felém nyújtja és egy határozott mozdulattal simít arcomra, különös figyelmet fordítva dús ajkaimnak. Az én tartásom kissé megremeg, magam sem tudom miért, de megpróbálom mozdulatlanul hagyni magamat. Nem is igazán zavartatja magát, ugyanis lassú mozdulatokkal, de egész felsőtestemet végig járják ujjai, amik végül mellbimbóm környékén állapodhatnak meg. Szerencsémre ruhán keresztül tompul érintésének hevessége, de még így is érzem azt a kis aprócska viszketés szerű bizsergést, melyet olyankor szoktam, ha számomra is élvezetes dolgot csinál. Amikor nem pusztán ütlegeléssel vagy erőszakkal vezeti le dühét, hanem átveszi testem felett az irányítást és óvatosságával meg is babonáz engem. Én mindig is érzékeny voltam, a szexuális dolgokat illetően és könnyen izgalomba tudtam jönni, már csak a gondolataimtól is, ha fejben úgy játszottak testemen, ahogyan a legmesésebb hangszeren. Sajnos, ezt az érzést nem igazán volt lehetőségem a valóságban is megtapasztalni, de voltak pillanatok Jungkookkal, mint egy kicsit a mostani is, amiben úgy éreztem, az én fantáziám is teljesül. Amikor nem csak egy eszköz, hanem partner vagyok az élvezetekben. Régebben, mindig pusztán a szexre vágytam. Semmi több, csak az előjáték, akció és a vége. Jelenleg azonban más a helyzet. Kicsit megváltoztak a szexuális fantáziáim, amikhez képest Jungkook még mindig egy durvább szint, de ennek ellenére én örülök neki. Csak akkor tudok itt túlélni, ha minél inkább Gazdám igényeire formálódok. Az ő igényei ugyanazok maradnak és ha idővel testem szenvedés helyett élvezetként fogja értelmezni a fájdalmat, akkor egy szavam se lehet panaszra. Egy szó mint száz, én is változok egy ilyen extrém helyzetben, melybe kerültem, még ha nem is elég gyorsan ahhoz, hogy ne kelljen minden nap szenvednem. Viszont idővel, még sikerülhet is vagy elszökni, vagy teljesen olyanná válni, akinek Jungkook viselkedése nem kín, hanem áldás az életében. Ez a kettő szolgálná leginkább az én érdekeimet, azt hiszem. 

- Készen állsz arra, hogy teljesítsd minden kívánságomat? - simít kezével hajamba, kissé meghúzva tincseimet, még én csak bólintok. Mi mást felelhetnék még, mikor nem igazán tudom, mivel szeretne egy napon keresztül kínozni engem? Amit viszont biztosan tudok, ha már a programmal nem vagyok tisztában, hogy én erős leszek és hiába fogok minden kérésének eleget tenni az életben maradás miatt, ki is fogok tartani. - Akkor indulás - arcain egy vigyor díszeleg, bár mintha lenne mögötte valami más is. Ezzel még sincs időm foglalkozni, mert egyértelműen jelzi, induljak el, ő pedig mögém áll. Gondolom ezt a pozíciót érzi leginkább szökés biztosnak, ami nekem nem igazán tetszik, mert nem láthatom sem az arcát, sem pedig kezeit, melyekkel bármikor fájdalmat tud okozni nekem. Összegezve, kiszolgáltatottságot érzek így, mely egy olyan ember társaságában, aki képes lenne bármikor meggyilkolni, nem sok jót kecsegtet.

Mély levegőt veszek, majd megpróbálva túllendülni ezen a kellemetlen érzésen. Utasítására pedig kiindulok. Ekkor fogom fel, hogy ki tudok menni most a szobából és lehet, jobban feltérképezhetem a házat, ami szökés szempontjából, mindenféleképpen praktikus és lehet jobban biztonságban is fogom érezni magamat, amennyiben jobban tisztában leszek a környezetemmel. Mindig ijesztőbb érzés az ismeretlen, így abban reménykedek, hogy ez a fárasztónak, de igenis praktikusnak ígérkező nap után, lehet több reménnyel fogok ágyamba bújni avagy a pince padlóján feküdni. Hiszen lehetséges, tudni fogom a ház felépítését és már csak egy alkalmat kell keresnem, melyben vagy elszökhetek, vagy pedig teljesen hatalmába kerít az az érzés, miszerint inkább itt szeretnék maradni a fogságban. A lényeg, hogy terveim és reményeim szerint, a mai nap után, sokkal többet fogok tudni mindenről, ami eddig pusztán egy kérdőjelként szerepelt fejemben.

Egy lépcsőn megyek le először is, aminek egészen kellemes és nyugtató hangulata van. Falain néhány festmény látható, leginkább tájképekről, bár egyiket se tudom pontosan hova tenni, csak az a kérdés merül fel bennem, miszerint lehet köze a művészetekhez? Valamilyen művész rabolt el esetleg, aki titokban képeket festett rólam a különböző helyzetekben és én számára csak valamiféle modell voltam? Lopva hátrapillantok elrablómra, de komor nézése miatt, inkább egyből vissza is fordulok. Ebből azonban nem tudtam meg semmit, így csak tovább vizslatom tekintetemmel a lakást, esetleg házat, melynek pincéjében oly sok ideig időzhettem, mégsem láthattam semmit belőle. Teljesen más szemszög. Ilyen érzés lehet csecsemőként elhagyni az anyuka pocakját? Hogy egy megszokott közegből kilépsz, amiből addig nem mehettél sehova, függetlenül saját vágyaidtól, majd mikor annak a fönti erőnek kedve van, akkor rángat ki az addigi megszokott világból? Akkor is, ha készen állsz rá és már nagyon vágytál a változásra és akkor is, ha még inkább a megszokott helyen töltenéd idődet.

Mikor véget érnek a lépcsőfokok, egy előszobában találom magamat, ahol nem meglepő módon, egyből az ajtó ragadja meg tekintetemet. Azonban még felfogni sincs időm, hogy mivel záródhat az ajtó vagy milyen anyagból lehet, ugyanis Jungkook kezei egy erős mozdulattal oldalra fordítanak és a mellette lévő helységbe tol, ami nem más, mint egy konyha. Kissé meglepetten nézek itt szét, hiszen nagyon modern berendezése van a helységnek, mégis rusztikus hangulatot áraszt magából. Nekem pedig nagyon tetszik ez a letisztultság és egyszerűség, így kicsit inkább csak gyönyörködök az új szobában, megfelejtkezve helyzetemről.
- Főzz nekem reggelit. Kést és villát nem használhatsz - hallom meg mély hangját, mely visszaránt a valóságba és kissé meglepődök kérésén, mivel utoljára ezt visszautasította. Azonban több se kell nekem, egyből neki is látok az elfoglaltságnak, ami tényleg jól is esik. Hónapokig csak feküdtem, bambultam, szenvedtem, sírtam vagy aludtam és az egyedüli ingerek Gazdám mellett értek. Így most számomra megváltás, hogy valami hasznosat csinálhatok és ezzel ráadásul az idő is megy a napból, amivel hátha megúszhatok olyan dolgokat, melyeket az ellenségemnek se kívánnék..