Az Őrült Fogja - Jikook 18+ /BEFEJEZETT/

17.rész

- Jimin szemszöge -

Agyam tompa és enyhén zúg fejem, azonban próbálom minél hamarabb összeszedni magamat. Ez nem bizonyul könnyű vállalkozásnak, viszont tudom, hogy nem adhatom fel, semmilyen fájdalom ellenére. Hiába tenném jelenleg legszívesebben azt, a hátamba nyilalló elviselhetetlen kíntól, melytől egész testem bizsereg és remeg. Végül azonban még így is sikerül kinyitnom szemeimet, amik először homályosságot látnak, majd csak fokozatosan tisztul ki a kép kellőképpen. Amikor viszont már latom, nagyot nyelek a félelemtől. Testem ugyanúgy a pincében van és mintha hátamon feküdnék az itt lévő asztalon. Lábaimon és kezeimen erős szorítást érzek, melyből arra következtetek, hogy oda vagyok kötve az asztalhoz. Azonban erről csak percekkel később tudok megbizonyosodni, mikor már lesz elég jelenlétem megpróbálni felülni. Azonban ez nem sikerül és az asztalhoz húz csuklóimnál egy érdes kötél, mely bőrömet karistolja. 

Jobb híján így fejemet emelem csak fel, hogy körbenézhessek a kis helységben. Meglepetésemre, Jungkook nem tartózkodik bent, hiába ég a kis lámpa a mocskos pince tetején. Ami viszont még nagyobb megdöbbenésre ad okot, hogy az ajtó nyitva van. Természetesen Gazdám már alapból megbízott bennem, hiszen egész nap a lakásában mászkáltam, miközben ő dolgozott, jelenleg azonban furcsa érzés. Nem mintha bármi esélyem lenne felkelni erről az asztalról és kisétálni a helységből. Ezzel pedig gondolom, hogy ő maga is tisztában van.

Sokáig feküdhettem csendesen az asztalon, miközben hasam apróra összeszorult. Nem mondom, hogy nem tetszik a helyzet és azt sem, hogy haragudnék Jungkookra, de ettől függetlenül nagyon is félek a következő lépésektől. mindentől, ami itt lent történhet velem. Ez pedig nem jelent semmi mást, csak hogy ember vagyok és vannak bizonyos helyzetek, mikor ösztöneink minden józan ésszel kitalált érvet figyelmen kívül hagyva mennek saját akaratuk után. Hiszen az ösztönöket nem lehet átverni és nem fognak megszűnni. Nekik köszönhetjük, hogy ilyen magasra jutottunk a táplálékláncon, még ha a modern társadalomban már olykor csak hátráltató tényezők ezek az automatikus érzelmek, melyeken nagyon nehéz felülkerekedni. Így természetesen sok mindent nem tehetek, csak csendesen feküdve bámulhatom a plafont, azon gondolkodva, hogy jelenleg én biztosan nem vagyok a tápláléklánc tetején. A fajtám ott foglal helyet, viszont egy ilyen helyzetben semmiképpen se mondanám azt, hogy én is közülük való vagyok és ugyanannyit érünk. Ennek mi lehet az oka? Hiszen ha ugyanannyit érnék, mint bármelyik másik embertársam, nem lennék egy ilyen helyzetben és nem uralkodna testem és akaratom felett is valaki más. Én mitől vagyok kevesebb, mint mások? Azért.. mert én, én vagyok?
- Látom végre felébredtél - hallom meg Gazdám hangját, mire egyből fölkapva fejemet nézek rá. Testét az ajtófélfának dönti és kezeit összefonva mellkasa előtt figyel engem. Kiráz a hideg továbbra is rémisztő kisugárzásától. Legszívesebben kicsire összehúznám magam, de ebben a helyzetben képtelen vagyok, mikor lábaim és kezeim is úgy vannak kikötve, hogy mindenemhez hozzáférhessen és azt csinálhasson testemmel, amit csak akar..
- Igen - válaszolom bátortalanul, hiszen nem tudom, milyen feleletet vár, vagy ez csupán egy költői kijelentés volt. Viszont nem marad sokáig kérdéses számomra, hogy nem sikerült akaratát teljesítenem, mert mellém lépve néz közel szemeimbe és hajamat durva mozdulattal tépi meg.
- Gazdám - mondja fagyosan. Testem alig tudja feldolgozni a helyzetet, így egyszerre remeg a félelemtől és kapcsol be valami, amitől pánikolni kezdek és egyszerre érzek valamiféle izgatott bizsergést tekintetétől. Nem tudom, mi történhetett velem, de az előbbi elviselhetetlen fájdalom, melytől még most is ég testem, lehet bekapcsolt egy vészcsengőt és úgy szeretne túlélni, hogy semmiképpen se örülhessek bele. Ehhez pedig élveznem kell a sok kegyetlen tettet, bármennyire is ijesztő ez a lehetőség, hogy vágyok arra, hogy testemet használva nyugtassa le magát. Tényleg hihetetlen ez az emberi test és lélek, hogy még ilyenre is képes azért, hogy valahogyan elviselhesse a kínokat és a józan észt ne veszíthesse el..
- Igen, Gazdám - mondom el immáron a számára is elfogadható megoldást, miközben hangom megremeg. Azonban az előbbi átkattanás kívülről is észrevehető lehet, mert kiegyenesedve néz le rám, érzékeltetve saját hatalmát felettem.
- Nem hinném, hogy mosolygásra adna okot ez a helyzet, mikor éppen tönkreteszed a Gazdád életét - hangzik a válasza, melyben először csak annyit fogok fel, hogy ajkaimon tényleg egy apró mosoly pihen lekezelésétől. Azonban ahogy eljut tudatomig a mondat második része, egyre inkább elképedek és ijedten várom, hogy folytassa, de már előre elönt a bűntudat. Nem tudom mit tehettem, ami miatt újra be lettem ide zárva, de úgy tűnik amiatt, mert mégsem vagyok elég Jungkooknak és még valahogyan ártok is neki.. - Miattad fogok elveszíteni mindent - tesz hozzá csupán ennyit és hiába nézek rá kétségbeesetten várva további magyarázatát vagy megoldást, amivel jobb lehetnék számára, egyszerűen elfordulva megy el a szoba egy sarkába, ahol úgy látom, jelenleg rengeteg játékszer és kínzóeszköz van.. Ötletem sincs, mi lehet a terve, viszont mielőtt bátorságomat összeszedve kérdezhetnék, ő szólal meg ismételten.

- Hosszú vagy rövid? - kérdezi meg, de mivel egyszerűen nem értem, miről beszél és hiába tudom, hogy választanom kéne valamit, továbbra sem jön ki hang a torkomon. Túlságosan bűntudatom van és félek, hogy ezennel teljesen elveszítettem azt a kedvesebb oldalát, melyet oly sok idő után ismerhettem meg és amelyik kötődött hozzám.. - Akkor legyen mindkettő - határozza el magát a férfi, mikor kisebb szünetet hagyva sem adtam kérdésére választ és kezében kettő dolgot tartva indul el felém. Én inkább nem akarom azokat látni és fejemet újra az asztalra helyezem, hogy ne kelljen szembesülnöm a kezében tartott dolgokkal.
- Gazdám.. mit tettem? - bököm ki végre nagy nehezen a kérdést, azonban erre csak lekicsinylően elmosolyodik majd az asztalnál a lábaim felöli oldalra áll és szó nélkül nyom fel fenekembe valamit. Erre pedig bennem reked a levegő és arcomon könnyek jelennek meg, azonban immáron figyelmeztetés nélkül is észreveszem azt a beteg arckifejezést magamon, mely egyértelmű jele, hogy igenis élvezem. Minden szenvedés és rettegés ellenére tetszik. Talán azért, mert úgy érzem megérdemlem mindezt? Mert ha tényleg tönkretettem az életét, akkor joga van úgy kínozni engem, ahogyan már képtelen vagyok ezt elviselni, nem? 
- Itt tartózkodsz nálam - feleli, miután fájdalomtól és számára is újdonságként, élvezettől eltorzult arcomban kigyönyörködte magát, de nem siet el a magyarázkodással semmit. - Ma pedig kiderült, hogy valaki valószínűleg tud rólad és ha ez kitudódna, mindenemet elveszíteném. Azért, mert magam mellett tartalak és célt adok neked, engem akarnak felelősségre vonni - ezeket hallva teljesen ledöbbenek, hiszen arckifejezése elárulja, mennyire is mérges rám a helyzet miatt és szerintem, sosem láttam még ennyi gyűlöletet tekintetében, mikor rám nézett.. Még talán idekerülésemkor sem pillantott rám ilyen szemekkel, így az, hogy most ennyire undorodik tőlem, teljesen elveszi minden önbizalmamat és könnyeket hoz szemembe, melyek még az előzőleg behelyezett vibrátor sem tudott. Azonban következő pillanatban, egy éles és mindent elnyomó fájdalom kiüríti fejemet és csak arra leszek figyelmes, hogy felsikítok és combom lüktetni kezd. Ennél már nincs mosoly arcomon, mert csak arra tudok gondolni, hogy igenis megérdemlem ezt a szenvedést és ha Jungkook ilyen undorodó tekintettél néz rám, akkor nincs is miért élnem. Ha már számára sem jelentek semmit, csak egy terhet amivel elrontom az életét, akkor tényleg értéktelen vagyok. Hiszen ő volt az utolsó ember, akinek a szeretetében és kötődésében bíztam, viszont ez sem vállt be. Így azt hiszem, tényleg nincsen semmilyen okom többé élni, szóval talán a legjobb, ha tényleg meghalok. Csak ne lenne ilyen elviselhetetlenül fájdalmas a halál..

- Írói szemszög -

Jungkook nem beszél többet csak remegő kezében tartja a kést, mellyel Jimin combjában mély sebet hagyott, majd mielőtt a fiú megláthatná a férfi arcán lefolyó könnycseppet, ő inkább egy gyors és határozott mozdulattal köti be egy ronggyal fogja lábát, majd rá sem nézve hagyja egyedül a pincében, miközben szerencsétlen egy olyan dolog miatt kívánja a halált, melyről nem is ő tehet és testét görcsök és szenvedések járják át a kínzástól, melyet Jungkook feszültség levezetésként végzett rajta. És hiába van valamiféle bűntudat lelkében, érzelmei túlságosan eluralkodtak rajta.

Egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal a rengeteg érzelemmel, melyeket sem elfogadni sem pedig elengedni nem tud, így idegesen jár köröket lakásában, majd végül asztalánál megállva figyeli a papírokat, melyek szanaszét vannak asztalán. Először csak megdöbbenve nézi az írásokat, majd ajkára egy beteg vigyor mászik. Nem lehet tudni, hogy elméje mikor váltott ilyen éles fordulatot és vesztette el teljesen józan eszét vagy ítélőképességét, de abban a percben, mikor megpillantotta az ártatlannak íródott papírokat, lelkét nyugodtság járta át. Minden jó érzést elvesztett, mely eddig Jiminhez vagy bárki máshoz kötötte és minden emberi megszűnt gondolataiból. Egyedül beteg elméje maradt meg, mellyel képtelen szeretni, megbocsájtani vagy józanul gondolkodni. A gyerekkorától kísérő fájdalmak és a végre tökéletesnek titulált életének az elvesztésének a félelme elvette az eszét. És így, ebben a szent pillanatban, Jiminnek a sorsa megpecsételődött.