Az Őrült Fogja - Jikook 18+ /BEFEJEZETT/

12.rész

- Visszaemlékezés, Írói szemszög -

Egy, a városban inkább hírhedt mint híres utcában rótta egy magas alak a hosszokat. Nyurga, ámde izmos lábai megállás nélkül hajtották őt az egyik saroktól a másikig. Néhány embernek már feltűnt az egyre többet ott idéző férfi, de néhány ellenséges pillantásnál több energiát senki sem pazarolt az ismeretlenre. Biztos bolond a nincstelenségtől, mint az összes többi. Állapította meg magában több ember is, ám ezt a nem is olyan régen felnőtté ért férfi nem hallhatta. Ő egyedül saját hangjait érzékelte fejében és tekintetével idegesen figyelte, nem-e jön szembe vele valami újságíró avagy egy szintén elegánsan öltözött férfi, aki hallhatott róla. Ám semmi ilyesmi nem történt, így minden hosszban, amit becsületére legyen mondva, tisztességesen lerótt, kicsit lelassított az egyik épület előtt. No nem azért, mert nem bírták lábai a sietős tempót. Sokkal inkább azzal a szándékkal, hogy ő bizony be fog lépni annak az ajtónak a küszöbén, mely mögött rengeteg férfit fog találni, akiket a neon sárgán világító felirat vonzott ide. Melegbár.

Ez a kiírás volt az, amelyik miatt az ifjú Jeon idemerészkedett, azonban annak is ez volt az oka, hogy az ajtón nem mert belépni. Becsületét túlságosan sérteni látszott egy olyan hely, melybe csak a társadalom által megbélyegzett emberek járnak. Ő pedig, mint a cég egy igazán értékes tagja nem engedhette meg magának, hogy bárki tudomást szerezzen ittlétéről. Mégis, annyira hajtotta őt az a vágy, hogy végre valakit találhasson maga mellé, akivel jóban lehetnek és aki így szereti őt, ahogy van, hogy nem bírt nem eljönni ide. Azonban a másik oldala pontosan tudta, hogy a frissen építgetni kezdett karrierje lehet a tét, így egyszerűen sakkban tartotta a két érzelem. Nem mehetett be az ajtón, de el sem hagyhatta az épület előtti utcát. Így történt tehát, hogy a férfi megunhatatlanul, na meg megállíthatatlannak tűnően rótta magányos köreit, melyben a lebukás esélyét mérlegelte és a titkos vágyát dédelgette, miszerint jó érzés lenne végre, életében először, igazán szeretve lenni. 

Egyik körében azonban olyannyira elterelődtek gondolatai a saját kis világába, hogy egy, éppen a bárba igyekvő férfinek nekiment, aki egyensúlyát vesztve esett a földre. Erre az elegáns férfi egyből enyhe bűntudatot érzett, így kezét nyújtotta a másiknak. Azonban mikor arcára pillantott, kicsit lefagyott a mozdulatban. Valami furcsa melegség áradt a fiúból, aminek hála olyan érzése volt Jungkooknak, mintha már ezer éve ismernék egymás a földre esettel. Megérezte, hogy ő másabb, mint a többiek és nem csak helyes arca miatt, melyet ha ismerne a világ, mindenki gyönyörködve szemlélne. Az ifjú alkalmazottat sokkal inkább az a valami bűvölte el, ami a másik lelkéből áradt. Nem szerelemnek jellemezte volna ezt a megfoghatatlan érzést, de mivel nem igazán sikerült sosem jó emberi kapcsolatokat kialakítani, így nem sok tippje volt, mi is lehet ez igazából. Egyszerűen hagyta magát végre sodródni az árral és félre téve a furkászoktól és ismerőseitől való félelmét, elkezdett ismerkedni Kim Taehyunggal.
- Bocsánat, túlságosan a gondolataimba merültem - ismeri be a fiatalabb, bár csupán csak egy év a korkülönbség közöttük. 
- Nincs semmi gond - mondja mosolyogva a földre pottyant, majd a másikuk kezét elfogadva kel fel és porolja le ruháit, noha nem is igazán lettek koszosak. Viszont ahelyett, hogy ennél a résznél tovább álltak volna, szóba elegyedtek. Nem véletlenül, hiszen Tae is érzett már az első pillanattól valamit a zárkózott fiúban, ami vonzóvá tette őt a számára és semmiképpen sem akarta elengedni az esélyt. Többször nem fognak találkozni, így ha mégsem lesz közöttük semmi, akkor sincsen gond. Egy próbát mindenképpen megér az, hogy megtalálja mindenki az igazit. - Te is idetartasz? - folytatja a beszédet, miközben a Jungkook által eddig gondosan elkerült ajtóra mutat. A megkérdezetten látszott, hogy az amúgy valószínűleg határozott jelleme kicsit megrepedezett, ugyanis zavartan pislog és nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel. Ezen persze Taehyung jót kuncog magában és csak még vonzóbbnak találja a másikat, így feltett szándéka egy italra meghívni őt. 
- Azt hiszem igen - szánja rá magát végre a válaszra a kérdezett, miközben ingjét picit megigazítja vállánál. Addig se kell a másik szemeibe néznie, amelyek ugyan gyönyörűek, mégis frusztrálóan hatnak rá. Olyan, mintha a lelkébe látna velük és minden kis félelme, vagy a múltja nyitott könyvként omlana az ismeretlen férfi ölébe. Ilyet pedig természetesen semmiképpen se akar megengedni magának, ezért inkább a tekintetét próbálja kerülni. Akkor is, ha számára megnyugtató pillantása van az ismeretlennek. Ugyanis ez nem ad neki arra felhatalmazást, miszerint szabadon vájkálhat mások gyengeségeiben.