Az Őrült Fogja - Jikook 18+ /BEFEJEZETT/

16.rész

- Jimin szemszöge -

Nem értek semmit, csak döbbenten fogadom a régihez ijesztően hasonlító új helyzetet, melyben Jungkook, érzéseimet teljesen figyelmen kívül hagyja. Arcán pedig az a már jól ismert vigyor látható, melytől minden izmom rettegve remeg. Mi történhetett délelőtt..? Mert nekem semmi se jut eszembe, amit én tehettem volna ellene, hiszen reggel szokásosan indult munkába és minden pontosan olyan volt, mint bármelyik másik nap. Viszont ha én nem csináltam semmit, akkor miért viselkedik így velem jelenleg? Azt hittem, végre minden rendben lesz közöttünk, erre megint itt tartunk. Én a földön fekszem és remegve nézek fel Gazdámra, hogy mit is fog velem tenni. Azonban most kis változás mégis történt bennem, a régi helyzetekhez képest. Nem akarok elmenekülni, hiszen mégiscsak Jungkookról van szó, aki bizonyított már nekem.. és abban is más, hogy jelenleg a lelkemnek is fájdalmas a cselekedete. Hiszen nem értem, miért érdemlek ismételten ilyen bánásmódot és túl sok a  kérdés bennem. Egyszerűen ezeknek a megválaszolása nélkül, nem tudom elfogadni a helyzetet, viszont megszólalni pedig nem merek. Tudom, hogy csak jobban kihoznám a sodrából, így jelenleg csak annyi a teendőm, hogy eltűröm ezt a pillanatnyi idegességét. Később, mikor lenyugszik, úgyis minden olyan lesz, akárcsak régen. Legalábbis ez az a gondolat, ami tartja bennem a lelket..

Próbálom magamat ezzel nyugtatni, miszerint hamarosan minden visszatér az eddigi kerékvágásba, csak Jungkooknak pár percre szüksége van. Azonban nehezen tartom magamat ehhez, mert az eddig kapott bántalmazás mellé, lábával erősen rúg gyomromba, mire szemeim fájdalmasan kitágulnak és köhögve kezdek el összegörnyedni. Azonban még azt sem hagyja, hogy átadhassam magamnak a fájdalomnak, hátha azáltal elviselhetőbbé válna a kín, mert lehajol és ismételten durván tépve hajamba állít fel magával szembe.
- Állj meg egyesen - adja ki az utasítást, amit nehezen, de sikeresen teljesítek. Még akkor is, ha az önértékelésemnek nem igazán tesz jót a helyzet és ismételten úgy érzem, semmit sem érek és nem vagyok másra alkalmas, csak az efféle bántalmazásra. Persze tudom, hogy valahol számítok Jungkooknak, hiszen egy ideig a maga módján ki is mutatta, azonban egy ilyen helyzetben, azt hiszem mindenki elbizonytalanodna. Nem is hiába. Ha egy embert úgy kezelnek, mintha értéktelen tárgy lenne, ami csak a másik szükségleteinek a kielégítésére jó, vagy még esetleg arra sem, akkor természetes ha az önértékelés veszít eddigi fényéből. 

Nem igazán értem, mi a terve Jungkooknak, azonban nem ellenkezek vele. Egyszerűen egyenesen megállok és szótlanul lesütöm szemeimet. Testemen libabőrök futkároznak, mintha a rettegés hullámai lennének és egyre jobban belém fészkelődnek. Nagyon félek, hogy mi fog ezután történni és attól is, meddig fog elmenni a bántalmazásomban.. Mégsem szabad ellenkeznem, hanem csak kihúzott háttal várhatom sorsom bekövetkezését. Bármilyen vihar, gond vagy fájdalom jön egy ember életében, ez az egyetlen dolog, amit mindig megtehet. Emelt fővel viselheti az átélt dolgokat és nem adja meg az örömet soha bántalmazójának, hogy sír vagy könyörög neki. Én mégis más vagyok jelenleg kicsit és nem így fogadom a rám váró kínkeserves órákat. Úgy érzem, Jungkook irányítja az életemet és ahhoz, hogy szeressen, el kell viselnem minden szenvedést, melyet kiró testemre. Én pedig meg is teszem a kedvéért ezt, nem kisebb indok miatt, mint az a kötödést, amit a férfi iránt érzek. Szeretném, ha szeretne engem és ha számára is ugyanolyan fontos lennék, ahogyan ő nekem. Hiszen nekem, jelenleg ő a mindenem és senki másra nem számíthatok. Egyedül ő van mellettem, ő menekül hozzám, mikor szívét fájdalmak nyomják és ő az egyetlen, kinek karjaiban azt a megmagyarázhatatlan melegséget érzem a mellkasomban, amiért bármit képes lennék kiállni. Az a melegség tartja bennem a lelket és Jungkook az egyetlen indok, ami miatt elég erőt szerzek reggelenként, hogy az ágyból felkelhessek..

Mialatt én gondolataimba merülve nézem a pince alját, Gazdám parancsa üti meg a fülemet, miszerint vetkőzzek le meztelenre. A hónapok alatt megszoktam, hogy nem fedi semmilyen ruha bőrömet, azonban ebben a helyzetben félelemmel tölt el. Még akkor, ha agyammal pontosan tudom, az a vékony szövet semmilyen fájdalomtól nem véd meg. Így viszont minden nélkül, akkor is sokkal kiszolgáltatottabbnak érzem magamat. Olyan tehetetlenség önt el, mely ellen semmit sem tehet.
- Állj a falhoz, nekem háttal. Kezeket pedig a falra - érkezik a következő utasítás, miközben nekem háttal fordulva pakolászik az asztalon. Hangja fagyos és kíméletlen, így még jobban elönti tudatomat a félelem. Tudom, hogy nem kéne ilyen engedelmesnek lennem és ellenkeznem kéne vele, azonban akkor még nagyobb megtorlásokra számíthatnék. Ezért inkább csak megteszem amit kér, tenyeremet a hideg falhoz illesztve. Nem merek oldalra fordulni, hogy megnézzem mit csinálhat. Egyedül a még mindig sötétségbe burkolózó felületet nézem, amit csak a nyitott ajtón kintről jövő halvány fény világít meg. Ez a félhomály pedig talán még ijesztőbb is számomra, mintha vak sötét lenne. - Készen állsz? - hallatszik kérdése, amit szinte biztosra állíthatok, hogy mosolyogva tesz fel, immáron felém fordulva. Lépteit is meghallom, hogyan felém közelednek. Ettől szorítás erősödik mellkasomban és lábaim remegnek. Ötletem sincsen, mi vár rám. Hátrafordulni pedig nem merek. Így rémült tekintettel nézem a puklis falat, próbálva rendezni légzésemet a válaszhoz.
- Ha a Gazdám azt parancsolja - kerülöm ki a kérdést, halkan suttogva a szavakat. Mimikáját ugyan nem látom feleletem hallatán, ugyanakkor duruzsolva szólal meg, miközben hangja lágyan, ám mégis vérfagyasztóan cseng. 
- Akkor számolj - simít végig lágyan gerincem vonalán, mire a már jól ismert barátaim, a libabőrök futnak végig érintése nyomán.
- Értettem - suttogom csendesen, bár nagyot nyelek. Ez a kijelentése elég sokat elárul arról, mit is akar velem tenni. Mégis.. hiába tudom, hogy itt az ajtó és lehet, még esélyem is lenne világgá futni, hiszen Jungkook nem dugja el a bejárati ajtó kulcsát, amikor itthon van. Mégis.. valami belső kötelék itt tart engem és egy pillanatra sem merül fel bennem, hogy a valóságban meg is tegyem ezt a szökési kísérletet. Lehet.. még egy ilyen helyzetben sem akarok inkább máshol lenni. Talán.. még élvezem is valahol belül, mikor így viselkedik velem. Mi másért lennék még mindig itt a fal mellett, fenekemmel és hátammal felé,  mikor éppen a lépcsőn is rohanhatnék eszeveszetten a szabadság felé. Elképzelhető, hogy tényleg csak a Jungkook szeretete után való vágyódás az indok, vagy pedig testem vágyik az efféle dolgokra, mint ami most fog következni?

A következő pillanatban, éles fájdalom nyíllal hátamba és kicsin múlik csak, hogy nem esek össze az elviselhetetlen érzésre. Azonban mivel nem először tapasztalom ezt, egyből be is tudom azonosítani kínom okozóját, ami egy ostor képében jelenik meg. Ez a felismerés persze egy kicsit sem nyugtat meg. Sőt, inkább gyorsan kezdek el levegő után kapkodni és szemeimbe könnyek szöknek, hiszen hiába telnek lassan a másodpercek, sehogyan sem akar alábbhagyni a kín.
- Ehgy.. - mondom ki halkan, remegő hangon. Nem tudom meddig akar velem elmenni, de biztos vagyok abban, hogy bármennyire is fognak fájni a csapások, muszáj leszek végig számolni. Leginkább abból az indokból, hogy nem bírnám ki ha újra kéne kezdeni a számolást. Ebből képtelen vagyok már párat is kibírni, így mindent meg kell tennem, hogy a lehető legkevesebbet keljen elviselnem..
- Jó fiú. Csak így tovább - simít végig óvatosan egy ujjával az előbb keletkezett seben, majd egy váratlan pillanatban érkezik a következő csapás, melyre már hangomat is fájdalmasan hallatom, miközben kezeimmel a falban próbálok erősen megkapaszkodni, hogy ne eshessek össze, miután lábaim instabilabban tartanak meg, mint bármikor az utóbbi időben.
- Kettőh.. - mondom ki nehezebben a következő számot, miközben minden erőmet beleadva próbálom megtartani testemet. Mikor lettem én ilyen nehéz, hogy már az állás is ilyen problémákat okoz nekem? - Hárohm! - sikítom következő számot, szinte egy időben a következő kedveskedéssel hátamon. Bőrömet megviseli, ez az elviselhetetlennek érzett kín, mégis, Jungkook keze nem fárad el, így sokkal hosszabb időn keresztül folytatódik ez a tortúra, mint ameddig én ezt bírnám. Pontosabban addig, ameddig már egyszer, a térdemre esek a fájdalomtól és eszméletemet is elveszítem. Nem tudok semmire gondolni, csakis arra az egy dologra, hogy itt még nem érhetett véget semmi, mert olybá tűnt az ostorcsapások vége felé, mintha Gazdám nemhogy elfáradt volna, hanem sokkal inkább fellelkesülve lóbálta volna azt a kínzóeszközt. 

Amikor pedig legközelebb magamhoz térek, még nem tudom szemeimet egyből kinyitni, ahogy azzal sem vagyok tisztában, mennyit lehettem eszméletemen kívül. Egyedül az az egy dolog jut el tudatomig és fészkeli be magát testembe, hogy hátam irtózatosan ég..

Az élet, sokkal fájdalmasabb a halálnál. Aki ezzel vitatkozik, ő még nem is élt igazán.

__________________________________
Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem a vasárnapi résszel és nem ígérhetem meg, hogy a részeket továbbra is rendszeresen fogom tudni feltölteni..🥺
Viszont ha mégis sikerülne (amit nagyon szeretnék), akkor szerdánként lenne az új nap, amit kitűztem magam elé célnak. Remélem továbbra is tetszik nektek a történet és megértitek ezt a kis változtatást🥺💛