Az Őrült Fogja - Jikook 18+ /BEFEJEZETT/

14.rész

- Jimin szemszöge -

Szívem gyorsan dobogott, mikor az ajtó kinyílt és haragját látva féltem, azonban miután elmondtam neki, miszerint nem célom elköszönni, nagyon jól reagált. Testemet elárasztja jelenleg az elégedettség a ténytől, hogy szinte csillogó szemekkel ölelt meg ezután. Nem a legprofibb és bátorítóbb ölelés volt ez, de én mégis éreztem a szándékot és egy bizonyos fajta köteléket, amely kezd kialakulni köztünk. Nagyon remélem, hogy egy idő után egyáltalán nem akar majd tőlem elválni és neki is szüksége lesz rám, úgy ahogyan nekem rá. Persze, ez továbbra is furcsa érzés, hogy pont hozzá kötődök, de nem csak rossz emberből áll még ő sem.. Ezt bizonyítja ez az ölelés és az a gyermeki csillogás a szemeiben irányomban. Szeretném őt boldoggá tenni és akkor én is boldog lehetek majd mellette. 

~ időugrás ~

Ahogy telt-múlt az idő, úgy alakult ki egyfajta rendszer az életünkben Jungkookkal. Persze, a továbbiakban sem tudtunk semmit egymásról és nem igazán történt nagyobb kommunikáció közöttünk, de azt hiszem, nekem ez így megfelel. Jungkook nem igazán mutatott ki azután az ajtóban várakozós jelenet után semmilyen érzelmet, de néha, ha például a gépén dolgozott, odahívott magához. Én mindig készségesen ott is termettem, mire ő csak az ölébe húzott és folytatta a munkát. Elsőre nem igazán értettem mi a feladatom abban a helyzetben, de hamar leesett, hogy csak annyit szeretne, bújjak oda hozzá. Ez azóta szinte mindennap megtörténik és nekem ez az egyik kedvenc tevékenységem. Olyankor érzem, hogy ő is kötődik hozzám, ha a társaságomra és szeretetemre vágyik, hiszen mi másért hívna oda egy ilyen kéréssel? Egy szó mint száz, vannak pillanatok, amik kifejezetten sokat jelentenek nekem és érzem, mennyire is kialakult valami már kettőnk között, csak éppen megnevezni nem tudom azt a valamit. Nem vagyunk se barátok, se szeretők, de még nem is egy szokványos elrabló és elrablott viszonya alakult ki. Így hiába gondolkodok, nem igazán tudom megnevezni a helyzetet, csak megélni. Ezt pedig nagyon is élvezem.

Persze, nem lett hirtelen ez egy párkapcsolat és én továbbra is csak egy fogoly maradtam, aki ellátja a dolgokat, amiket rábíznak. Ide tartozik reggelente a főzés, majd a takarítás. Minden reggel ez a feladatom, bár ezt élvezem is. A délutánok azonban, egy picivel változatosabbak. Olyankor vagy csak a helyemre kell menjek és ott nyugton maradnom vagy Jungkook szükségleteit kielégíteni. Utóbbi az, amitől minden nap gombóc van a torkomban és fejtörést okoz. Délutánonként, sokszor nagyon nagy a feszültség benne és ugyebár az is a feladataim között van, hogy ezt a feszültséget segítsek neki levezetni. Méghozzá magamon. Persze nem akarok panaszkodni, hiszen én elégedett vagyok a helyzetemmel és hálás vagyok, hogy fogva tartóm is egyre közelebb kerül hozzám, azonban a fájdalmat nehéz elfogadni. Főleg azért, mert egyre jobban élvezem. Ettől függetlenül ugyanannyira kellemetlen és ugyanúgy próbálok olykor ellenkezni neki és könyörögni, miszerint fejezze be, de ettől függetlenül voltam már izgatott attól, hogy domináns kisugárzását éreztem és azt élveztem, hogy bármit megtehet velem. Ez bizonyos szempontból nem rossz és azt hiszem örülök neki, csak ijesztő is egyben, mert csak még betegebbnek érzem magam. Ezért utálom a stresszlevezetést. Ilyen ellentétes érzelmek jelennek meg bennem.. De azt hiszem a legjobb lenne lassan elfogadni ezt a tényt, miszerint élvezem, ha Jungkook irányít engem és fájdalmat okoz nekem a saját örömére. Az lenne a legjobb, ha nem gondolkodnék ennyit azon, mi furcsa és mi nem, hiszen már csak ez az egész kapcsolat eltér a társadalmi normáktól. Az én életem pedig sokkal egyszerűbb lenne, ha szimplán elengedném magam és élvezném a bántalmazás részét is, nem pedig azon stresszelnék, mennyire is furcsa ez.

Aztán, mikor véget ér a délutáni program, általában Jungkook mellett maradok, aki valamivel elüti az időt. Este pedig a hangulatától függ, hogy hol is alszok. Van, hogy egyszerűen visszazár estére a pincébe és ott kell töltenem az éjszakát, amit nem igazán kedvelek. Ott hideg van, kemény a föld és olyan magányos az egész hely. Ott voltam nagyon sokáig fogoly és még, ténylegesen csak szenvedtem. Egyszer majdnem az életemet is elvesztettem ott. Így természetes, hogy nyomasztó érzés újra visszazárva lenni ide és megjelennek a kételyek, hogy ha mostanában minden rendben van és sokkal jobban vagyok, miért kell itt lennem, ahol csak fájdalom és szenvedés ért. Persze, az érzéseimtől független nem ellenkezek sosem a Gazdámmal és csak engedelmesen ott hajtom álomra a fejemet, ahol ő akarja. Azonban mikor szerencsém van, mellé feküdhetek az ágyban. Nem tudom mitől függ ez a hangulat, de nagyon boldog vagyok mindig, ha hozzá bújhatok, mert általában szorosan szokott ölelni olyankor, ami pedig melegséggel tölti el a szívemet. Szükségem van a hasonló megnyilvánulásaira, ahol csak társaságomat vagy jelenlétemet élvezi, mert ez tesz engem boldoggá. Mindenki szereti érezni, ha a számára fontos személy kötődik hozzá és a maga módján kimutatja a szeretetét. Ebben nincsen semmi furcsa, hiszen mindenkinek megvannak az igényei és én azt hiszem, jelenleg mindet megkapom Jungkooktól. Már csak magamban kell letisztáznom, hogy nincsen semmi baj azzal, ha élvezek a kinti világban furcsának titulált dolgokat. Jelenleg nem abban a világban élek, hanem egy olyanban, ahol előny szeretni a fájdalmat. Éppen ezért, csak el kéne lassan fogadnom olyannak, amilyen vagyok. Lehet meg kéne kérdeznem Jungkookot arról, hogy ő szereti-e bennem, hogy így érzek. Ha igen, akkor azt hiszem képes leszek teljesen elfogadni ezt magamban, aminek már itt lenne az ideje..

Mivel még csak délelőtt van, így mindössze várni tudok a délutáni tervem megvalósítására. Viszont mikor nyílik az ajtó és én odasietek, hogy szokásosan meghajlással üdvözöljem Gazdámat, egyáltalán nem az történik, ami ilyenkor a megszokott kerékvágás. Tekintete mérges és látszik, hogy mindjárt felrobban haragjában. Ez eléggé megijeszt és az sem segít megszeppentségemen, hogy felkaromat erősen megmarkolja és gyors léptekkel húz a pincébe. Én többször is megbotlok, a számomra követhetetlenül gyors tempóján, de ettől függetlenül nem lassít le, csak idegesebben ráncigál, hogy végül a pincébe lökjön be. 
- Ha egy hangot is hallok, azt is megbánod, hogy valaha megszülettél - mondja idegesen, majd becsapja az ajtót és kulcsra zárja azt. Ezután pedig felsiet a lépteinek hangjából ítélve. 

Szinte sokkos állapotban vagyok és még nem sikerült feldolgozni a helyzetet. Eléggé rosszul érint ez a váratlanul ért pincerabság és különös viselkedése elrablómnak. Egyből arra gondolok, hogy én tehettem valami rosszat, ami miatt ezzel akar büntetni, így természetesen csendben maradok és hátamat egy dohos falhoz támasztva kuporodok össze. Magányosnak érzem magamat és rossz érzések kavarognak bennem a hirtelen esemény miatt, de próbálok abban reménykedni, hogy hamarosan inkább csak lejön, ha úgy gondolja eleget bűnhődtem és elmondja mit tettem rosszul. Ha megtudom, természetesen egyből bocsánatot fogok kérni és megpróbálom majd máshogy csinálni, így viszont ötletem sincs, mit ronthattam el. És ha nem is én rontottam el..? Hanem esetleg a munkahelyén történt valami, ami miatt olyannyira kiborult, hogy arra van szüksége, még jobban érezze a hatalmát fölöttem..? Mármint a pincéjébe zárva még kiszolgáltatottabb vagyok és teljesen tőle függök. Ha nem hoz le ételt vagy italt, akkor én meghalok ezeknek a hiánya miatt. Ugyanis az ajtót nem tudom áttörni. 

Ez a gondolat olyannyira megijeszt, hogy egyből megrázom fejemet és megpróbálok csak arra gondolni, miszerint bízok Jungkookban. Közelebb kerültünk egymáshoz és már semmiképpen se állna szándékában megölni engem.. Azt hiszem, elég hamar akadt valami nagyobb problémám annál, mint hogy normális vagy nem normális élvezni a másik uralmát magam fölött. Talán tényleg csak egyszerűen el kéne engednem ezt, hiszen egy fogolyként, sokkal nagyobb problémáim is adódhatnak, mint például ez a helyzet.

Mikor már egy ideje csak a földön kuporgok, inkább csak felkelek és elkezdem a falat körbe kitapogatni. Sosem volt nagy világítás lent, de mikor még egész nap itt lent tartózkodtam, többször is égett a halovány fényű lámpa. Most azonban az se lett felkapcsolva, így a vaksötét ölel körbe. Ez persze ijesztő és testem alig érezhetően remeg, de már rég nem a pókok és egyéb bogarak a legijesztőbb dolgok az életemben. Mikor először idekerültem még nagyon féltem tőlük is, de jelenleg már egyáltalán nem érdekelnek, hiszen ők nem fognak engem bántani. Más ijesztő pedig nem igazán lehet idelent. Azonban, hogy magamat lekössem és ne csak gondolataim legyenek nekem, inkább végig tapogatok mindent. Akkor is, ha ismerem a helynek minden centiméterét. Azonban egy idő után már mindent körbejártam és csak egyre gyorsabban kapkodom a levegőt, majd elesek és halkan feljajdulok. Azonban nem is az esés fájt a legjobban, hanem a tény, hogy ötletem sincs mi történt Jungkookkal és hogy én tettem-e valamit ellene vagy mi is lesz ezután. Egyszerűen csak kétségbeesek kínzásaim helyszínén és félek, az eddig életemet is elveszítem, amiben legalább valaki ragaszkodott hozzám.

Arcomon órákig folynak a könnyek és üresnek érzem magamat. El sem tudom képzelni, mit csinálhat ezalatt Jungkook vagy mi járhat a fejében, így csak remegve sírok. Persze még ezt is halkan, nehogy Gazdám parancsa ellen tegyek.. Azonban, mikor több óra után végre kinyílik az ajtó, egyből megpróbálom arcomról letörölni a könnyeimet és felkelve megállni, hogy méltóképpen fogadhassam Gazdámat. Azonban testem gyenge és kétségbeesett, így csak könnyes szemekkel és homályosan látom meg az ajtóban álló férfit..

Stockholm-szindróma. Ezt nem a film ipar, vagy az újságírók találták ki, de még csak nem is a wattpad. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy a helyén kezeljük ezt a fogalmat és tisztában legyünk azzal, ez nem egy betegség, hanem valószínűleg a poszt-traumás stressz miatt alakul ki. Nem elítélni kell azt, aki ilyet érez, hanem megérteni őt, ugyanis vannak helyzetek, mikor nem az ész győzedelmeskedik, hanem a túlélési ösztön. Ha például Jimin nem szeretett volna bele Jungkookba, mi lett volna vele? Valószínűleg teljesen elvesztette volna az eszét és belebolondult volna a sok fájdalomba. Éppen ezért, sokkal inkább ez egy védekezési technikának bizonyul, semmint betegségnek es mindenkiben más tipusú életösztön jelenik meg egy ilyen helyzetben. Csak a szerencsésebbek sosem tudják meg, ők hogyan reagálnának..